(az elejére)

Néhány napon belül Levente fejében összeállt azoknak a polgároknak a listája, akik szerinte egyáltalán szóba jöhettek, mint Tökország leendő uralkodói. Akadtak közöttük tekintélyesebbnek tartottak: céhmesterek, földbirtokosok, rangos katonák; ámde számosabban voltak a kétkezi munkát végző szorgalmas, becsületes, józanésszel megáldott hétköznapi emberek, nagyjából százan.

Mikor elkészült, Gyöngy elmondta neki, hogyan választhatja ki a legmegfelelőbbet:

– Fergeteg havának első napjára hívd őket egybe, és jelentsd be, hogy lemondasz. Utódod fejére a következő újholdkor teszed a koronát. Ezzel ereszd szélnek a társaságot; ne magyarázkodj, bárki is faggatna!

– Idáig értem. De honnan tudom, ki a legalkalmasabb?

– Egyetlen kérdéssel eldöntheted.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – ingatta a fejét. – És mit kéne kérdeznem? És mikor?

– A koronázás előtti estén. Abban teljesen biztos vagyok, az igazán hatásos kérdésre addig rájössz – nevetett Gyöngy. – Ha mégsem, ne félj, időben megsúgom.

Levente nem vette zokon a kapott fejtörőt, szerette a rejtvényeket. Arája viselkedéséből sejtette, hogy valami nagyon egyszerű, ámde annál meglepőbb kérdést kell majd feltennie. Követve a tanácsot, meghívta a kiszemelteket. Majd mindenki ismert mindenkit, mégis furcsállották, hogyan kerültek egy társaságba, mivel a hétköznapi életben ez szinte soha sem fordult elő. Különösen a módos urak nézték értetlenül a többi megjelentet.

– Barátaim – kezdte a király, miután vendégei lecsendesedtek –, úgy döntöttem, közületek valakire újholdkor átruházom a koronámat és az érintetlen kincstárat. Kérlek, a ceremónia előtt jó órával legyetek mind itt!

Hallgatói percekig döbbenten bámulták előbb az uralkodójukat, utána pedig egymást. Azután kitört a hangzavar.

– Hogy-hogy ilyen ripsz-ropsz eleged lett az uralkodásból? Bezzeg a dédapád, az ötvenkét évig bírta!

– Módos embert válassz, akinek már elég van a zsebében!

– Ugye, nem egy tapasztalatlan sihedert ültetsz a nyakunkra?

– Katona kell a trónra, nem holmi kézműves!

– Csak nincs valami baj, hogy a lovak közé dobod a gyeplőt?

Levente sokáig hagyta, hogy a teremben össze-vissza röpködjenek az ilyen és hasonló kérdések meg az alattomos, sunyi megjegyzések. Azon egyáltalán nem lepődött meg, hogy bejelentése alaposan felkavarja a kedélyeket, ám a gerjesztett indulatokra nem számított. Azt viszont rettenetesen sajnálta, hogy a hatalom ígérete egy csomó tisztességesnek ismert emberből a rosszat hozta elő. Miután eleget hallott, szótlanul kivonult a trónteremből. Még nem jött rá, hogyan kell a mindent eldöntő kérdést megfogalmazni, az ellenben már kiderült, kiknek a fejére nem akarja Tökország koronáját tenni.

(folytatás)

(az elejére)

– Hová viszel? – kérdezte később a hintóban.

– A Víg Gölöncsérbe. Az ugyanis az egyetlen fürkésző szemektől mentes hely.

Jó ideig egymáshoz bújva, szótlanul ültek. Azután Gyöngy elmesélte, mi minden történt vele utolsó találkozásuk óta. A végén, ha nem is szóról-szóra, elismételte reggeli tépelődését.

– Nos – szólalt meg Levente, aki mindvégig figyelmesen hallgatott –, magad miatt sose aggódj! Gyönyörű vagy, és túlzás nélkül állítottam azt, hogy ragyogsz. Ne félj attól, hogy megváltoztál, és pillanatig se gondolj semmi rosszra magaddal kapcsolatban. A nők, persze, irigykedni fognak a szépségedre, de hát ez vele jár…

– Ellenben az már fogósabb kérdés, hogy hol éljünk, miután összeházasodtunk– folytatta kis töprengés után. – Amiatt nem fájna a fejem, hogy mit szólna hozzád Tökország népe, meg a többi uralkodók. A nép szeretne, abban biztos vagyok, az utóbbi pedig lényegtelen. Ám, hogy kinek adhatnám át a koronámat?... Ha akadna valaki, akinek alattvalói boldogulása fontosabb, mint a saját meg pereputtya zsebeinek degeszre tömése, csöppet sem haboznék leszállni a trónomról. Csakhogy egyelőre nem találkoztam még ilyennel… igaz, eddig eszembe se jutott keresni. Viszont úgy értettem, számodra már nem az az igazán fontos, hogy királyfi felesége légy, tehát itt az ideje ezzel foglalkoznunk.

– Tényleg eljönnél velem Szép-partra élni?

– Habozás nélkül! Már, ha nem lenne egyéb kötelezettségem… – sóhajtott nagyot Levente. – Nincs valami módszer a varázskönyvedben?

– Ott még nem néztem, mert fogalmam sem volt, hogy szükség lenne rá. Viszont már hallottam ilyen esetekre való megoldásról – válaszolta vidáman. – Te csak vedd számba, a néped meg persze te kiket fogadnátok el utódodnak, a többit majd elrendezzük.

– Hogyan?

– Mivel nem akarlak sem téged, sem a szóba jöhetőket befolyásolni, ezért ezt egyelőre nem árulom el. Koronázás után egy darabig a szüleidnél éljünk, hogyha netán valaki megkérdőjelezné az új király hatalmát, szükség esetén az óriások segítségével megerősíthessük a székében.

– Ez tetszik! Nem bánnád, ha most rögtön bele is vágnánk?

– Biztos vagy magadban? Ha egyszer belekezdesz, nincs visszaút!

– Tudom! – válaszolta határozottan Levente. – Kocsis, irány a királyi vár!

(folytatás)

(az elejére)

Éppen hajnalodott, amikor Gyöngy az Égő-tenger partján, teljesen felöltözve magához tért. Az igazgyöngyös nyakék a nyakában lógott, tarisznyája mellette hevert a homokon. Jobbján Villő, balján pedig János ült. Kicsit borzongott a bágyadt napsütésben, viszont semmije sem fájt. Feje annyira tisztának tűnt, mint még soha, azonban egyetlen pillanatot sem tudott felidézni attól kezdve, hogy Remény tanácsára behunyta a szemét. Határozottan érezte, hatalmas változáson esett át, ám annak jelentőségéről fogalma sem volt.

– Örülök, amiért megint teljesen rendben vagy! – mosolygott rá a vízitündér. – És ezentúl, ha netán kedved szottyanna rá, a vizekben is úgy lehetsz, akárcsak mi.

– Sokáig tartott?

– Ma Álom havának első napja van, nagyjából egy félhónapig nem voltál köztünk – válaszolta János.

– Azonban ideje búcsúznunk, még hosszú út áll előtted – folytatta Villő. – Őszintén remélem, fogunk még találkozni!

– Köszönöm, barátaim, amit értem tettetek! – ölelte át őket meghatottan. – Ígérem, alkalomadtán kipróbálom az adományotokat a víz alatt. Végezetül kérlek, adjátok át a sárkánykagylónak: én az Életkedvet adó néven szólítanám, ha még egyszer találkoznánk. És életem végéig hálás leszek neki a gyógyulásomért.

– Jól hangzik! Én pedig rendkívül hosszú boldog házasságot kívánok neked!

 Szaporán szedte lábait, és abban a tudatban, hogy az Égő-tenger partját egynapnyi járóföldre senki sem közelíti meg, fennhangon monologizált:

– Kérek mindenkit, aki fejembe lát, legalább egy kis időre hagyjon magamra! Rozi, ez rád is vonatkozik!... Tudatában vagyok, hogy örülnöm kéne az új képességeimnek, meg amiért nem fenyeget többé a vízbefúlás veszélye, de mégis… Egyáltalán, mi a csuda vagyok most? Földi ember? Tündér? Vízitündér? Netán boszorka? Vagy valami egészen más?... Öregedtem, fiatalodtam, szépültem, csúnyultam? Idejét se tudom, mikor bámultam utoljára tükörbe?... És vajon Leventének tetszem-e így is, hogy már rég nem az vagyok, akit megismert? Pontosabban, akinek szerelmet vallott… Majd egy éve találkoztunk… akkor alig jutott időnk egymásra. Megkérte a kezemet, én örültem neki, meg végeredményében igent mondtam, ámde időt kértem… Felesége akarok lenni, boldogságban élni vele, ez nem vitás… Hogy királyné is szeretnék-e lenni? Nos, ebben ma már nem vagyok annyira biztos, sőt! Tökország szép hely, ám ott mindig csak az uborkafára felkapaszkodott lennék… És mi van, ha valaki közbejött, és Levente már mást szeret?

– Ebben tévedsz! – ölelte át a semmiből előbukkanó férfi.

– Te meg honnan a csudából csöppentél ide? – meredt rá. – Sok butaságot fecsegtem?

– Nem mindent hallottam, ahhoz nem beszéltél elég hangosan – nevetett. – Az utolsó mondatot viszont tisztán. A többit el kéne ismételned, azután megmondom. Gyere, ott a hintó, abban kellemesebb.

– Az első kérdésemre még nem válaszoltál!

– Pongrác elárulta, hová hozott. Én meg utánad jöttem, hogy minél hamarabb találkozhassak veled. Ugyanis biztos vagyok benne, magadtól jókora kerülővel a Víg Gölöncsérbe mentél volna.

– Kedves vagy! És meddig akartál itt várakozni?

– Nem tűztem ki határidőt…

– Mondd, hogyan nézek ki most? Nagyon kérlek, ne kímélj!

– Ragyogsz! – ölelte még szorosabban Levente, majd hozzátette: – Szó szerint!

Gyöngy először meglepődött, majd elszánta magát, és végre megcsókolta szerelmét.

(folytatás)

(az elejére)

– Köszönöm a bókot! – pirult el. – De még nem árultad el, hogyan szólíthatlak?

– Nekem senki nem adott nevet, hiszen itt egymagamban telik az időm. A vacsorámmal nem szoktam beszélgetni, gondolkodó teremtmény meg ritkán vetődik hozzám. Ám neked biztosan van, ugye?

– Gyöngynek hívnak a barátaim.

Annyira kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy ezúttal meg sem fordult a fejében az igazságtól való eltérés.

– Elárulnál valamit?

– Esetleg… – mosolygott talányosan a rejtélyes alak.

– Te most önálló lény vagy, vagy pedig maga a kagyló? És tényleg beszélgetek veled, vagy csak álmodok?

– Állj, állj, csak egy kérdésről volt szó! – kacagott. – Nos, az elsőre a válaszom: ez lényegtelen. A másodikat meg döntsd el magad!

Hosszasan hallgattak. A fiatalember továbbra is derűs arccal, mozdulatlanul üldögélt vele szemben, míg Gyöngy mind feszültebben keresett valami jelet, amiből eldönthetné: ébren van-e. A testét elborító feketeség változatlanul terjeszkedett, a fájdalommal fásultság és kétségbeesés járt.

– Ha nevet adnék neked, meggyógyítanál? – próbálkozott hosszú várakozás után.

– Érdekes ajánlat. Nos, a válaszom: csak, ha nekem is tetszik!

– Micsoda: a név, vagy hogy segíts rajtam? – ráncolta a homlokát.

– Gyöngy, te mit gondolsz? Á, de ne is erre válaszolj, másként fogalmazok: te mit tennél?

– Mindent, ami tőlem telne! – vágta rá azonnal. – Nem kérdezném előre, mit kapok majd cserébe.

– Ez tetszik! – tapsolt. – De ha így gondolkodsz, miért kezdtél alkudozni?

– Mert nem ismerlek. A világért sem akartalak megsérteni, ám magad is láthatod, az időm rohamosan fogy, és eközben egészen másról fecsegtünk. Ahogyan mifelénk mondják: lépnem kellett! Ha netán megbántottalak, kérlek, bocsáss meg!

– Ezt elfogadom! – hajolt meg ültében a fiatalember.

– Ahelyett, hogy itt kerülgeted a témát, kérd már meg végre, hogy segítsen,! – üvöltött rá belső énje.

– És kérlek, ha módodban áll, űzd ki belőlem az engem emésztő valamit!

– Megteszem, ami tőlem telik, ígérem! Feküdj le, és hagyd, hogy eggyé váljunk!

Gyöngy éppen tiltakozni akart a kétértelműen hangzó felszólítás ellen, amikor annak köldökéből egy vaskos cső kezdett kinőni, és a vége majdnem azonnal az övéhez forrt. Ezzel egyidejűleg az alak beleolvadt a környezetébe, a kagyló húsa pedig úgy vette körül, akár az anyaméh.

– Csukd be a szemed, és lazíts! – hallotta Reményt.

Engedelmeskedett. A köldökzsinóron keresztül először higanyszínű folyadék áradt a testébe, amely teljesen átmosta valamennyi sejtjét, és magával vitt minden ártalmas anyagot, gondolatot és energiát, ami mérgezte. Hosszú idő után ajkai, bőre, körmei és haja is átvették a tisztító lé színét. Ezután a sárkánykagyló oldott ezüstöt, majd aranyat, később gyémántot fecskendezett a szerveibe, és masszírozott a bőrébe. Végül sok napon át smaragdzöld nedvvel folytatta a gyógyítást, mígnem Gyöngy már pontosan úgy nézett ki, mint a balesete előtt.

Ekkor a köldökzsinór lassan szertefoszlott, a kagylóhéjak szétnyíltak, az ezzel járó szelíd áramlás kimosta testét az ott strázsáló vízitündérek közé.

(folytatás)

(az elejére)

Két vízitündér fogta közre, és Villő nyomában sebesen úsztak a korábbiaknál mélyebbre. A díszes korallokat egykettőre maguk mögött hagyták, a komor, csupasz sziklafalak közül sejtelmes, smaragdzöld fény áradt. Kísérői arrafelé vezették Kisvártatva megpillantotta a forrását is. Ladiknak beillő kagyló hevert a tengerfenéken. A lenti héja alig emelkedett ki a homokból, míg a teteje, amelyet két sorban arasznyi lyukak díszítettek, szinte függőlegesen állt. Mindkét páncél peremét félelmetes, háromszög alakú, tenyérnyi vastag, éles fogak alkották, amelyek nyilvánvalóan pontosan egymásba illettek. Amikor bezárultak, kétfelé metszettek bármit, ami közéjük került.

Az alsó héjat teljesen kitöltötte a lény fényt árasztó teste, amelyből tucatnyi kar nyúlt ki, és tapadt a felső fedélhez. Mindegyiken három, függőleges vonalban elhelyezkedő, tányér nagyságú, szemszerű fekete folt sötétlett.

– Nos, ő a legvénebb sárkánykagyló, akit ismerünk – mutatta Villő.

– Gondolom, a kényére-kedvére kell bíznom magam – sóhajtotta Gyöngy rezignáltan.

– Nem egészen. Ha arra érdemesnek talál, újjászületve enged utadra…

– Kérlek, azt ne részletezd, mi lesz velem, ha nem! – vágott közbe. – Bár, az sem lehet rosszabb annál, amikor megállíthatatlanul emészt egy sárkány.

– Bízz magadban! – ölelte át a vízitündér. – Nemsokára találkozunk!

Intett, mire két kísérője Gyöngyöt villámgyorsan a kagyló belsejébe lökte úgy, hogy közben egyetlen karjához sem ért hozzá. A lény érzékelte a mozgást, és szempillantás alatt összecsapta a fedeleit.

Gyöngy rémülten, mozdulatlanul feküdt hanyatt a bársonytapintású, kellemes fényt kibocsátó testen, akárcsak egy díványon. A felső héj hatalmas kupolaként borult föléje, akár fel is állhatott volna. Biztos volt benne, hogy mesevilági kalandjai kagylópapiként vagy pedig, nevéhez méltón, gyöngyház burokba zárva hamarosan véget érnek.

– Ha már meg kell halnom, azt méltósággal teszem! – motyogta csukott szemmel.

– Szép elhatározás, majd ne feledd, mikor eljön az ideje! – szólt hozzá egy megnyerő, lágyan zengő hangú ismeretlen. – Helyezd magad kényelembe, és társalogjunk!

– Ki vagy te? – kérdezte csodálkozva.

– Ennek a palotának a lakója – hallatszott közelebbről. – Viszont te mit keresel itt?

Gyöngy felült, és a hang irányába nézett. Pár lépésnyire törökülésben ülő, szép arcú, szőrtelen, kopasz, ruhátlan fiatalembert pillantott meg, aki akár a kagyló húsának kinövése is lehetett.

– Orvosságot keresek az engem emésztő kórra – mutatott sután bal karjára, miközben megpróbálta pőreségét palástolni. – Villő, a vízitündérek királynéja hozott ide, hátha a sárkánykagyló kúra segít rajtam. Ha mégsem, akkor, mint hallhattad, egy-két napon belül meghalok.

– Az bizony nagy kár lenne! – a válasz őszintének tűnt, pillantása pedig nem volt tolakodó. – Az ilyen szép kisasszonynak sokáig kell élni!

(folytatás)

(az elejére)

Gyöngy lemondóan legyintett, és behunyta a szemét. Teljesen kimerítette a testét mindinkább eluraló fájdalom, a tündérekkel történt beszélgetés alatti feszült összpontosítás, no, meg a belső énjével folytatott, többé-kevésbé meddővé fajult vita. Úgy érezte, padlóra került, a világot vezető bíró megkezdte a kiszámolását. Bármennyire erőlködött, gondolatai kizárólag ekörül forogtak.

Ajándék szelíd paskolására riadt. Világosodott, viszont az eget továbbra is szürke esőfelhők uralták, és erőt gyűjtöttek a föld újabb meglocsolásához.

– Rosszul nézel ki – jelentette ki a társa –, sürgősen valami védett helyre kéne érnünk! Tudsz járni?

– Azt hiszem – motyogta.

Nagy nehezen feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel elindult.

– Te alig állsz a lábadon – állapította meg Ajándék. – Bár itt lennének humkány barátaink, gyorsabban haladnánk!

– Igen, az tényleg jól esne! – sóhajtotta, miközben gépiesen rakta egyik lábát a másik után.

Bár barátnője a hóna alá nyúlva támogatta, az újra eleredő esőben üggyel-bajjal jutottak csak előre.

– Figyelj, így nem megyünk semmire! – torpant meg hirtelen. – Ha derekasan kilépsz, egyedül estére elérheted a Víg Gölöncsér fogadót. Ott keresd Katicát, mondd, hogy én küldtelek, és nagyon kérem, vegyen a pártfogásába.

– Csak nem képzeled, hogy magadra hagylak! – tiltakozott Ajándék.

– Pedig az egyetlen esélyem a gyógyulásra, ha időben segítséget hozol! Siess hát, kérlek! A szeretetfiolát pedig soha le ne vedd a nyakadból!

Miután egyedül maradt, Gyöngy összeszedte minden erejét, felállt, és tovább botorkált az úton.

– Nem adom fel! Eszembe fog jutni a megoldás! – hajtogatta.

Gyakran lett úrrá rajta a fáradtság. Ilyenkor lerogyott, ám újra meg újra feltápászkodott, hogy közelebb kerüljön barátaihoz, szerelméhez, akik, reményei szerint, talán segíthetnek. Déltájban már a bal könyökéig megfeketedett a karja, és nőttön-nőtt a vele járó gyötrelem. Belekotort a tarisznyájába, hátha talál benne valamit, amivel felköthetné a végtagját. Ekkor akadt a kezébe a Pongráctól kapott síp.

– Hogy én milyen hp vagyok, erről teljesen megfeledkeztem! – csapott a homlokára. – Ne is szólj semmit, Rozi, hallod?!

Belefújt a sípba, erre kisvártatva megjelent az óriás.

– Kérlek, vigyél az Égő-tenger partjára! Azután hazafelé mondd meg Odinak, ne keressenek! Ha akad a bajomra segítség, akkor nemsokára ott leszek náluk.

≈

Kis idő múlva már a vízitündérek csodálatos víz alatti korallpalotájában mesélte barátainak, Villőnek és Jánosnak, hogyan tett szert az őt emésztő sebekre. A tündérkirálynő fejcsóválva vette szemügyre vállig megfeketedett karját.

– Hm, ilyennel még sohasem akadt dolgom! – jelentette ki nagy sokára.

– Pedig már csak benned reménykedtem! – sóhajtotta Gyöngy.

– Várj, azt egy szóval sem állítottam, hogy ne lenne megoldás! Súlyos esetekben a sárkánykagyló kúrával próbálkozunk.

– És az használ?

– Hát… ennek eddig csupán vízitündért vetettünk alá, hisz ember elvétve él velünk.

– Értem – bólintott. – Gondolom, ez az egyetlen észszerű választásom van.

– Ha élni akarsz…

– Nosza, vágjunk bele, mielőtt elpárolog az elszántságom!

– Ez a beszéd! Most bújj ki mindenedből, ahová megyünk, ott ezekre nem lesz szükséged.

(folytatás)

(az elejére)

– Itt vagyok! – hallatszott hirtelen a fejében a jól ismert, kedves hang. – Baj van?

Megkönnyebbülten sóhajtott, azután elmesélt mindent, amit fontosnak tartott.

– Mit tanácsolsz? – fejezte be.

– Először, verd ki a fejedből, hogy akármidet levágjad! Ez cseppet sem segítene, sőt! Azok a sebek nem valódiak, mert akkor Ajándék is látná. Tehát ne kísérletezz égésre való gyógyfüvekkel! Inkább kérj tanácsot Bölcsességtől!

– Hogyan?

– Ahogyan tőlem! Azt hittem, már rájöttél, hogy ez az egyik tündérképességed, amire szert tettél. Azonban erről senkinek egy szót se!

– Akkor a tollad felesleges volt? – kérdezte csalódottan.

– Nem egészen. Ha akartad, azt is hallottam, amit másokkal beszéltél. Mostantól viszont összpontosítanod kell, hogy kicserélhessük a gondolatainkat. Viszont fel a fejjel, nagyon jól csinálod!

– Szerinted Bölcsesség képes segíteni? – terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe.

– Majd kiderül – válaszolta némi tünődés után a tündér. – Ne késlekedj!

– Igazad van, nincs vesztenivalóm!

Gyöngy végiggondolta, mit fog Tündérkert királyának előadni, hiszen vele közel sem került olyan bensőséges viszonyba, mint a lányával, Reménnyel. Bár jóságosnak, és szelídnek ismerte, valamiért mégis tartott tőle. Jókorát sóhajtás után belevágott.

– Bölcsesség, a segítségedet kérem! – formálta hangtalanul a szavakat, miközben felidézte magában az öreg képét.

– Mondjad, leányom, mit szeretnél! – érkezett nyomban a válasz.

– Valami láthatatlan emészti a testemet, és nem ismerek rá ellenszert. Ha így folytatja, nemsokára csak a huzatom marad…

– Hogyan kezdődött?

Gyöngy neki is elmesélt mindent, onnan kezdve, miként találkoztak a rejtélyes anyókával, egészen addig, amíg megjelentek ujjain az égő foltok. Megemlítette, hogy a toll szárán megjelenő alakban ugyanarra a szörnyre ismert, aki már a Világ végén is háborgatta.

– Szóval egy sárkánnyal akaszkodtál össze – állapította meg Bölcsesség. – Sárkányvérfa frissen csapolt levét kéne innod, méghozzá a harapástól számított három napon belül.

– Hol találhatok rá?

– Sajnos, ezek a fák mostanság csupán a Fodrosnál meg itt a Tündérkertben élnek. Se oda, se ide nem érnél időben.

– Tehát két nap múlva végem! – gondolta keserűen. – Hát ennyit a Leventével kötendő boldog házasságról! Talán már sohasem találkozhatok vele…

– Azért csak ne add fel, leányom! Ugye, jól emlékszem, hogy barátaid közt tudhatod Villőt, a vízitündérek királynéját. Tán neki akad valami ellenszere.

– Hát… köszönöm... – búcsúzott lehangoltan.

– Ne feledd a nyakéket! – érkezett még egy tanács.

Gyöngy nagy búsan végigsimította a nyakában aranyláncon függő szépséges igazgyöngyöt.

– Ha jól számolom – motyogta –, még minimum egy napot kell kutyagolnunk a Víg Gölöncsérig. Onnan pedig a leggyorsabb lovon is legkevesebb háromnapi járásra esik az Égő tenger. Szóval, nekem annyi, de legalább Ajándékot Katica gondjaira bízhatom…

– Már megint a régi nóta! – vágott közbe mérgesen belső énje. – Még nem merítettél ki minden lehetőséget, gon-dol-kozz!!!

– Kedves tőled, Rozi, hogy így buzdítasz, azonban most tényleg abszolút tanácstalan vagyok! A kapott tanácsokkal sajna nem megyek semmire!

– Azért csak törd szépen a fejed, reggelig úgyse tehetsz mást.

(folytatás)

(az elejére)

– De jót aludtam, teljesen ki vagyok cserélve! – ébredt nagy sokára Ajándék. – Gránátalma?

– Hazament.

– Kár, szerettem volna megköszönni, amit értem tett! Te meg mit csinálsz?

– Hűtöm a sebeimet.

– Komoly?

– Á, semmiség. Azért keressünk valami száraz helyet, ahol rendesen elláthatom!

Gyöngy sérült ujjain a foltok egyre terjedtek, lassan beborították az első ujjperceket. A rácsorgatott víz enyhítette ugyan a fájdalmat, ellenben a bajt képtelen volt elmulasztani. Ha nem Enyészet havában járnak, varjúhájat tett volna a sebre, azonban most reménye sem volt ilyesmit találni. Ajándék együtt érzően többször is megnézte a kezét, ám a feketedést nem látta.

Hogy helyzetük még súlyosabb legyen, aznap sem akadt útjukba olyan hely, ahol befogadták volna őket, kénytelen-kelletlen azt az éjszakát is a szabadban töltötték. A szerepek megcserélődtek, míg Ajándék végre jóízűen aludt, a Gránátalmától kapott fénykorona ugyanis távol tartotta a rémálmait, addig Gyöngy virrasztott a fájdalomtól meg a tehetetlenségtől.

– Ha így folytatódik – rágódott magában –, az üszkösödés lassan átterjed az egész kezemre! Mi tévő leszek akkor?... Amputáljam?...

– Tiltakozom! – dörrent rá belső énje. – Kell, hogy legyen valamilyen kevésbé drasztikus megoldás!

– Azt hiszed, én szeretnék csonkán élni? De mit csináljak?!

– Gondolkozz! Kérj segítséget, tanácsot!

– Ne viccelj már velem, Rozi! Ugyan kitől? Nem mondom, Ajándék rendes ember, megbízható, jó barát, meg még sorolhatnám, de sajna nem ért az ilyesmihez. Ráadásul nem is látja a sebeimet! Szerencsére elhiszi, hogy kínok gyötörnek, és segítene is, ha tudna. Na?

– Ott van, teszem azt, Remény… Vagy Villő.

– Mindketten elérhetetlenül távol vannak, tudod jól! – kiáltotta magában elkeseredetten.

– Mi lenne, ha nem azon lamentálnál, hol vannak. Még meg sem próbáltad…

– Ha jól emlékszem, Rozi, mindig azt hajtogattad: nem megpróbálni, hanem megcsinálni kell! – nevetett kínosan.

– Igazad van. Viszont búslakodás helyett tégy már valamit, de gyorsan, amíg nem késő!

Gyöngy lepergette magában az elmúlt napot.

– Hülyeség volt, hogy nem dobtam a földre a tollat, mielőtt leöntöttem a Boldogság csanakjából – dünnyögte. – Most ennek iszom a levét. Ám kár ezen keseregni, megtörtént.

– Egyetértek! – helyeselt belső énje.

– Gránátalma azzal búcsúzott, mindent megkaptam, amire szükségem van. Igaz, ezt még a bénázásom előtt mondta…

– Mondott még mást is, nem emlékszel?

– Csak nem megint arra gondolsz, hogy jártam Tündérkertben?

– Mi másra?!

– Vajon képesek a tündérek egymással kommunikálni, ha nem egy helyen vannak?

– Nem tudhatod, amíg meg nem kérdezel egyet, vagy…

– Ki nem próbálom! – vágott közbe kissé vidámabban. – Ugye, Rozi, erre akartál kilyukadni az előbb?

– Ühüm. Na, mi lesz már?!

Gyöngy szinte biztosra vette a kudarcot, azért adott magának egy esélyt. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta, és közben Reményre gondolt.

(folytatás)

(az elejére)

– Végig figyeltél – fordult reggel Gránátalma Gyöngyhöz neheztelés nélkül –, tehát tudod, legközelebb mit kell tenned, hogy megóvd Ajándékot a visszatérő rémálmaitól.

– Ezt minden éjjel meg kellene ismételnem? De hát én képtelen lennék erre!

– Ne izgulj, a fénykorona mindaddig kitart, amíg a forrását, a szeretetfiolát le nem veszi. Ezt majd mondd meg neki! Azt a gondolatot pedig, hogy én képtelen lennék erre, ideje lenne végre végképp száműznöd magadból! Ne feledd, varázsló vagy, és önerődből eljutottál Tündérkertbe!

– Ezzel mit akarsz mondani?

– Se többet, se kevesebbet annál, amit mondtam. Járj szerencsével az utadon!

– Maradj még, kérlek! Remény nem küldött nekem semmit?

– Amire most szükséged van, mind megkaptad – rejtélyeskedett Gránátalma.

Mire Gyöngy kinyitotta a száját, hogy további kérdésekkel bombázza a tündért, az már csak apró madárkának látszott a szemhatáron. Ajándék, hosszú idő óta először, a még mindig permetező eső dacára, kisimult arccal, mélyen aludt, a feje köré vont fénykorona láthatatlan volt.

– Na, Gránátalma jól faképnél hagyott! – morogta magának Gyöngy. – Még hogy megkaptam mindent, amire szükségem van!

– Önbizalomra van szükséged, semmi másra, de az kizárólag magadból fakadhat! – reccsent rá mérgesen belső énje. – Pedig már azt hittem, rég túl vagyunk ezen.

– Szerintem is.

– Akkor meg mi a fenének fogalmaztál úgy, hogy én képtelen lennék erre! – affektált a hang.

– Nade Rozi, hogyan mondhatsz ilyet?! – méltatlankodott. – A Varázsolások könyvében szó sem esik erről!

– Megkaptad a választ, nem? Jártál a Tündérkertben, tehát...

– Tehát magam is egy kicsit tündér vagyok?

– Na csakhogy méltóztattál végre felfogni! Pedig Remény már régen megmondta, de úgy látszik, félsz elfogadni. Használd hát a képességeidet a szeretteid javára!

– Kösz, Rozi!

– Nincs mit! Nosza, ideje cselekedned!

Gyöngy rövid vacillálás után előkotorta az ismeretlen vénasszonytól kapott tollat, és a szárát bal kezének két ujja közé fogva a szeme elé tartotta. Próbált semmire sem gondolni, csak bambult a messzeségbe. Hamarosan észlelte a kézfejét körülvevő kék aurát, meg a tollat övező feketét, amelyből vékony füstcsík kavargott elő, ami valami idegen, rémisztő, távoli hellyel kötötte össze. A tollszár hegyén pedig az ötfejű sárkány miniatürizált változata tátotta a pofáját, hogy a karjánál fogva lenyelje őt.

Kiszakította magát a rémisztő látomásból. Előkotorta tarisznyájából a Boldogság csanakját, és az ég felé fordítva megtöltötte esővízzel. Azután egy hirtelen mozdulattal leöntötte a tollat, az pezsegni kezdett, majd szétfolyt a földön. Ahol ujjai a tollszárhoz értek, ott égető fekete foltok keletkeztek. Újabb adag vizet gyűjtött, és azzal locsolta a sebeket, mire a fájdalom kissé enyhült.

(folytatás)

(az elejére)

Már szürkült, amikor szárnycsattogást hallottak, és a fejük fölött körözni kezdett egy turul. Ajándék követte Gyöngy utasítását.

– Gránátalma, te vagy az? – kérdezte tétován a madarat. – Mit keresel itt?

– Titeket, ki mást! – válaszolta nevetve, miután visszaváltozott megszokott alakjába. – Láttam, valaki próbálkozott előttem.

– Tudod, ki volt az? – tudakolta Gyöngy.

– Talán egyszer kiderül, bár akkor már valószínűleg nem lesz jelentősége. No, de térjünk a lényegre! Ma éjjel veletek maradok, a többit majd reggel megbeszéljük.

Most már hármasban bandukoltak tovább. Gyöngy élt a gyanúperrel, hogy új útitársuk esetleg mégsem az, akinek mutatja magát, annak dacára, hogy Ajándék anélkül ismerte fel, hogy tudta volna, ki fog csatlakozni hozzájuk. Mindenesetre még egy próbát eszelt ki.

– A tenyerembe forrasztott vasfű ellenségeim számára láthatatlanná tesz – gondolta –, hát lássuk, mi lesz?

Megállt, és leste Gránátalma reakcióját, miközben reménykedett, Ajándék nem feledkezett meg az utasításáról.

– Gyöngy, valami baj van, miért maradtál le? – fordult hátra kisvártatva a tündér.

– Ó, semmi, minden a legnagyobb rendben! – mosolyodott el.

Nemsokára teljesen besötétedett, és se közel, se távol nem gyulladt fény. Zokszó nélkül fogadták, hogy aznap, immár sokadszor, a szabad ég alatt kell éjszakázniuk. Egy csenevész fácska tövében tanyáztak le, amely a szemerkélő esőtől cseppet sem óvta őket, ám legalább a hátukat nekivethették valaminek.

– Ti hunyjátok be a szemeteket, én majd vigyázom az álmotokat! – ajánlotta Gránátalma.

A kimerült Ajándék rövidesen el is bóbiskolt, ám Gyöngyöt az aggodalom ébren tartotta. Résnyire csukott szempillái mögül figyelt.

Az égő lámpás épphogy megvilágította őket. A tündér Ajándék elé guggolt, szemét merőn az alvóra szegezte. Szegényt nemsokára zaklatni kezdték szokásos látomásai, mert teste görcsbe feszült, miközben fájdalmasan nyöszörgött. Gránátalma jobb öklét az Ajándék nyakában függő szeretetfiola fölé helyezte. A kristályból ezüstös fényszál áradt ki, és eltűnt a markában. Azután baljának széttárt ujjaiból a lány feje felett kupolát formált. Ujjbegyeiből hajszálvékony ezüstszálak tekeredtek elő, beleszövődtek az álmodó hajába, aki szemlátomást megkönnyebbült. Kisvártatva újabb vízió tört rá, a tündér pedig megerősítette a védelmet. Az ötödik támadás után a szálak ujjnyi szélessé duzzadtak, és ezután már semmi sem zavarta éjszakai nyugalmukat.

(folytatás)