Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (99.)

2018. október 13. 15:30 - Vid Ödön

(az elejére)

A gyerekek csalódottan folytatták a kergetődzést az asztalok körül meg alatt. Gyöngy félrevonta Katicát és Odit.

– Pongrác a lelkemre kötötte, hogy ezt adjam oda neked – nyújtotta át a sípot.

– Jé – kerekedett el a férfi szeme –, mindvégig azt hittem, hogy valahol a holmim között van. Szerencsére sohasem volt rá szükségünk. Köszönöm!

– Segítségért jöttem, pontosabban információért.

– Beszéljünk erről holnap! – javasolta Katica. – Gyere, megmutatom a szobádat.

– Neked most egy kiadós anya-lányabeszélgetés hiányzik – karolta át, amikor magukra maradtak. – Igaz?

– Ühüm… de honnan tudod?

– Érzem rajtad. Olyan kételyek gyötörnek, amit egy lány az anyjával szokott megbeszélni. Ám a tiéd elérhetetlenül távol van, ugye? Nosza, öntsd ki bátran a szíved!

Katica tényleg belelátott, akár egy nyitott könyvbe. A meghatottságtól, meg a régóta kibeszéletlen gondolataitól Gyöngynek könnyek gyűltek a szemébe. Bár nagyon szerette volna elárulni, az igazság egy részéről – mármint, hogy Katica és Odi lényegében a szülei – célszerűnek tartotta hallgatni.

– Levente… megkérte a kezemet – nyögte ki nagy sokára. – Nem mondtam sem igent, sem nemet…

– Szereted? Igaz szívből?

– Igen! És nem azért, mert király, hanem önmagáért! Csak hát a körülmények… A Rézvölgyből elűzöttek még mindig varázslónak tartanak… És egyelőre nem alakulnak olyan jól a dolgok, ahogyan képzeltük…

– Gondolom, ez utóbbi miatt vagy itt, azonban ezt majd a többiekkel együtt tárgyaljuk meg! Most inkább beszéljünk rólatok! Mit mondott az unokám?

– Hogy vár rám… – rebegte Gyöngy. – Viszont azt mégsem kívánhatom tőle, hogy értem mindent kockáztasson…

– Mégis, ezzel mire célzol? – szaladt fel Katica szemöldöke. – Napról-napra szépülsz, sőt, fiatalabbnak nézel ki, mint amikor először találkoztunk. Ezen kívül eddig minden feladattal kiválóan megbirkóztál. Végül, de nem utolsósorban, szereted őt, ő is szeret, mi kellene még?

– Viszont egy csomó királyt sikeresen magamra haragítottam, bár egyáltalán nem állt szándékomban. Ha megjelennék valamelyikük udvarában Levente hitveseként, biztosan kitörne a hetedhét országra szóló ribillió…

– Piperkőc Vazulra gondolsz? Vagy Kujon Ottóra? Egyikről sem te tehetsz!

– Meg Lipótra, a bergengóc királyfira. Ahogyan leszereltem, nos… az egy kicsit durvára sikeredett. Szégyelltem Leventének elmesélni.

– Pedig tudod, hány lányos szülő, meg ifjú asszony áldja a sorsot, hogy azt a nőfaló bitang kurafit sikerült megállítani. Szerintem is csak azt kapta, amit megérdemelt. Szóval, te voltál! Cseppet se szégyenkezz miatta!

– Engem mégis nyomaszt egy botrány lehetősége.

– Ha rám hallgatsz, ezt nyugodtan őrá bízod! Ha valami őt nem zavarja, amiatt te se aggódj! És amikor majd eljön végre a nagy nap, édesapád helyett Odi boldogan fogja kezedet az unokájának adni. Mi leszünk az örömszüleid…

Gyöngy Katica nyakába borult, és záporoztak a könnyei.

– Na, ne itasd már az egereket, árt a szépségnek! – csitította tréfásan az asszony. – Most aludj jól, holnap meg meghányjuk-vetjük, hogyan lakhat jól a kecske, hogy a káposztának se legyen híja.

 Gyöngy sokáig forgolódott és pityergett a kényelmes ágyban. Meghatotta, amiért Katica anyjaként szereti, és szívén viseli a boldogságát. De ezzel nyomasztó gondolatait nem bírta eloszlatni. Mázsás kőként nehezedett rá, hogy ő az elűzött rézvölgyiek varázslója, akiket a bajban semmiképp nem hagyna cserben, a szerelmét pedig végképp óvná a kínos helyzetektől. Eléggé szomorú, hogy a háta mögött Fukar Leventének hívják, mert nem tékozolja országa pénzét, más se hiányzik, hogy a feleségét meg Piperkőc Vazul vádaskodása miatt boszorkányként emlegessék.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (98.)

2018. október 06. 14:31 - Vid Ödön

(az elejére)

Útközben egy estét Mártonnál töltött, aki szokásához híven semmit sem kérdezett, viszont jó vacsorával vendégelte meg. Azután eseménytelenül teltek a vándorlás napjai, hiszen az emberek a zord téli napokon csak a halaszthatatlan teendőik elvégzésére bújtak elő otthonaikból. Kerülte a lakott helyeket, és inkább a szabad ég alatt hált, nehogy bárki is kifaggassa, honnan jött és hová megy. Kivételt Leventével tett, hozzá, mint régi, meghitt baráthoz kopogtatott az egyik délután. A fiatalember örömmel fogadta.

Gyöngynek nagyon jól esett, hogy a nomádkodást követően végre alaposan megfürödhetett, és nem tarisznyából, hanem asztalnál vacsorázhatott. Utána egy üveg kiváló aszú társaságában a kandallóban lobogó tűz előtt mesélte el, mi minden történt vele, mióta nem találkoztak.

– Megszeretted új népedet? És hogyan tervezed, varázslóként szolgálod tovább őket? – tudakolta a férfi, mikor elhallgatott.

– Egy ideig biztosan. Elvégre nemcsak megígértem ezt nekik, hanem a megbízatásom életfogytig szól és nem átruházható. Nagyon remélem, sikerül újra nevéhez méltóvá tennünk Szép-partot! Azután majd meglátom, mit kezdjek magammal. Ja… hát akadnak köztük nehéz esetek, de a többségükkel jól megvagyok. Egészségedre! – emelte koccintásra a poharát.

– Ha meg nem sértelek – vett nagy levegőt Levente –, elfogadnál-e ehhez társnak engem? Természetesen csakis akkor, ha még szabad a szíved! És ha már elég idősnek tartasz rá!

Gyöngyöt váratlanul érte mind a kérdés, nemkülönben az utalás arra, hogy első alkalommal mivel utasította el a félszeg udvarlást. Bár legszívesebben a nyakába borult volna, mégis sokáig tűnődött a válaszon.

– Kedves vagy, meg köszönöm! – hebegte kínosan. – Kérlek, ne érts félre! Most nem tudok azonnal igent mondani, ám nemet sem akarok mondani! És egyáltalán nem miattad! Az előttem álló feladat nyomaszt, muszáj hát alaposan mérlegelnem…

– Ne szabadkozz! – mosolygott kedvesen Levente. – Nem reméltem, hogy rögtön döntesz. Nem sürgetlek, akkor válaszolsz, amikor jónak látod!

 

 

Az éjszakát belső énjével való hosszadalmas és meddő vitával töltötte, aki váltig korholta, hogy nem mondott igent, ha már megtette a kitérőt a palota felé. Reggel kialvatlanul, zúgó fejjel nagyon örült, hogy a hátralévő utat királyi hintóban teheti meg, bár csak Hópehely társaságában, mivel a Leventére pár napig még halaszthatatlan teendők vártak. Így, egy hónapnyi vándorlás után, Jégbontó havának utolsó estéjén kopogtatott a Víg Gölöncsér kapuján. Katica nyitott ajtót.

– De jó, hogy végre megérkeztél, leányom! – ölelte meg. – Kerülj beljebb!

Az évnek ebben a szakában kevesen keltek útra, ezért éppen egyetlen vendége sem volt a fogadónak. A népes család az ilyen estéket mindig az étkezőben, a kandallóban lobogó tűz mellett beszélgetéssel töltötte. Az ötéves Virág, Katica és Odi legkisebb gyermeke, akár egy kis parancsnok irányítgatta szülei unokáit, a négyéves Kincsőt, Réka és Mátyás leányát, a hároméves Csengét, István és Zsóka leányát, Attilát, aki szinte egy napon született Csengével, és Béla meg Tünde gyermeke volt.

Az apróságok kíváncsian fogták körül Gyöngyöt, akire csak Virág emlékezett homályosan, hiszen bő két év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak.

– Mit hoztál? – rángatta meg a vendég szoknyáját.

– Ejnye, Virág, nem szabad ilyesmivel nyaggatni a látogatónkat! – feddte meg Odi.

– De hát Levente is mindig hoz valamit – nyafogott a kislány.

– Számotokra egy messzi földről származó mese van a tarsolyomban – simogatta meg mosolyogva Gyöngy a buksiját. – Majd holnap elmondom.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (97.)

2018. szeptember 29. 12:05 - Vid Ödön

(az elejére)

Gyöngy az est leszálltakor behúzódott kunyhójába, amit pár ember és törpe segítségével tákolt össze. Sóvárogva gondolt arra, ha tudna varázsolni, milyen lakályossá tehetné szállását.

– Bejöhetünk? – zökkentette ki ábrándozásából Remény.

– Természetesen.

– Ügyes voltál, leányom! – dicsérte Gránátalma, miután Reménnyel és Csiperkével lekucorodtak a padlóra a szűk helyen. –Idejében sikerült elejét venned a sehová sem vezető értelmetlen szócséplésnek.

– Meg annak is, hogy egyesek fontoskodási vágya széthúzáshoz vezessen – fűzte tovább a gondolatot Remény. – Említetted, hosszú távollétre készülsz.

– Megígértem Pongrácnak, visszaadom Odinak az óriásoktól kapott sípját – magyarázta. – Meg szeretnék minél többet megtudni Szép-parton tett vándorlásukról, hátha rájövök, miért ül még mindig rontás azon a tájon.

– Én veled tartanék – jelentette ki Csiperke. – Repülhetnél a hátamon, gyorsabban odaérnénk.

Gyöngyöt kirázta a hideg egy újabb légi út gondolatára. Pár hónapja, amikor Csiperke huszonhatodik születésnapját követően a Tükörfalhoz mentek jövendölésért, őt is felültették egy humkány hátára. Bár régen, odahaza szeretett repülőgépen utazni, az ablakon keresztül bámulni a tájat, ez a fajta repülés azonban nyomasztotta.

– Ezt is, azt is rossz ötletnek tartom – tiltakozott. – A jóslat szerint te leszel a királynő, tehát most célszerűtlen lenne népedet magára hagynod. Ezzel csak lovat adnál Buda alá, aki délelőtt máris nyíltan ágált ellened. Azon kívül, egyelőre még senki sem sejti, hogy ide jöttünk, és itt birodalmat akarunk alapítani. Ugyan riasztó híre van a környéknek, ember nem merészkedik errefelé, de kérdéses, nem tart-e valaki mégis igényt erre a területre. Ha én rajtad vagy egy másik humkány hátán megjelennék, biztosan ribillió lenne belőle, amire semmi szükségünk.

– Mikor indulnál? – kérdezte Remény. – Én is szeretnék találkozni Katicával, Odival, Libbenővel meg Suhogóval, abban igazat adok neked, most itt a helyünk.

Gránátalma helyeslően bólogatott. Csiperkéről lerítt, nincs ínyére a dolog, ennek ellenére tudomásul vette, egyelőre nem láthat világot.

– Azt gondolom, a következő telehold éppen alkalmas időpont. Ne aggódjatok, Hópehely társaságában biztonságban leszek. És amilyen hamar csak lehet, visszatérünk!

 

 

Ahogyan megbeszélték, Gyöngy és Hópehely Jégbontó havának első napján keltek útra, hogy a Víg Gölöncsérben meglátogassák Katicát és Odit, akik kétszer is átkeltek a Kopársággá lett Szép-parton. Remény jó darabon elkísérte őket. Mikor már jócskán eltávolodtak a tábortól, a tündér a fején átbucskázva vadlúddá változott. Csőrével egy apró, aranyló pihét tépett ki a szárnya tövéből, és a csodálkozó Gyöngy kezébe nyomta, majd egy újabb bukfenccel felvette eredeti alakját.

– Tedd ezt el, ha szükséged lesz rám, egyszerűen dugd a füled mögé, mint az ács a ceruzáját. Kimondott szavak nélkül érteni fogjuk egymást, még akkor is, ha az egész világ terpeszkedne közöttünk – magyarázta. – Ne félj, csak azokat a gondolataid fogom meghallani, amiket nekem szánsz!

– Köszönöm.

– És még valami – folytatta Remény. – Egy pillanatig se érezd magad népem szolgájának! A varázslóságnak és a személyes boldogságnak jól meg kell férnie egymás mellett. Ám ha valaha mégis választani kényszerülsz a kettő között, lelkiismeretfurdalás nélkül járd a saját utad!

– És mi lesz veletek?

– Egy nép boldogulása nem múlhat egyetlen teremtményen, még ha az oly kiváló is, mint te vagy. Tehát miattunk ne szalasztd el a szerelmet!

Gyöngy meghatottan, némán ölelte át.

– Üzenem Katicának, Libbenőnek, Odinak és Suhogónak, szeretettel várom őket, látogassanak meg, ha van rá lehetőségük. Most menj, szerencse kísérjen utadon!

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (96.)

2018. szeptember 22. 15:09 - Vid Ödön

(az elejére)

Nagyszárny és Ércmester értetlenül pislogott a férfira.

– Azt hiszem, minél hamarabb meg kéne egyeznünk, nézőközönségünk egyre nyugtalanabb, ez a vita pedig nem vet ránk jó fényt! – jegyezte meg Gránátalma.

– Nos, helyzetünket legjobban úgy írhatnám le, hogy éppen hontalanok vagyunk – kezdett bele Gyöngy, remélve, kellően meggyőző lesz majd, és leszerelheti a hatalomra ácsingózó Budát. – Ha András élne, senki nem vitatná jogát a trónra. Azonban a száműzetésünkkel és a halálával felbomlott a királyság. Akkor teremthetjük újra, amikor végképp letelepszünk. Tehát, amíg nincs királyság, nincs szükség királyra vagy királynőre sem. Viszont egyetértek Gránátalmával, egységre, együttműködésre és bölcs vezetésre feltétlenül! Szóval, alakítsuk meg az Okosok Tanácsát, amelyben minden nemzetséget egyvalaki képvisel. A vitás kérdésekről ez a testület döntsön szavazással. Buda uramnak, mint a legnépesebb nemzetség képviselőjének szavazategyenlőség esetén érvényesüljön az álláspontja. Jó lesz így?

– Nekem tetszik – válaszolta Gránátalma. – Csupán egy kérdésem lenne: varázsló, te fogsz szavazni?

– Nem. Sőt, az üléseken se fogok részt venni. Ha megkérdeztek, elmondom a véleményem. Egyébként nemsokára útra kell kelnem bizonyos függő ügyeimet elrendezni.

– Elfogadom – egyezett bele leereszkedő hangon Buda. – A tündéreket te fogod képviselni, Gránátalma?

– Nem tudom, mindenesetre még ma eldöntjük.

– Ki közölje ezt a néppel? – kérdezte némi hallgatás után Ércmester. – Buda uram?

– Nem, szerintem legjobb, ha a varázsló beszél – hárította el sietve az öregúr.

– Persze, nehogy félreértsenek – morogta éllel Nagyszárny.

– Ez nem volt szép tőled! – fedte meg a tündér.

– Bocsánat, csak kicsúszott a számon, ígérem, többé nem fordul elő!

Gyöngy az emelvény elejére lépett, és amikor hallgatósága elcsendesedett, elismételte javaslatát. Közben igyekezett tekintetével befogni a tömeget, hogy időben reagálhasson, ha az egybegyűltek kedvezőtlenül fogadnák szavait.

– Elfogadjátok? – kérdezte végül.

– Nekem tetszik, de Remény mindenképpen legyen az Okosok Tanácsának tagja – kiáltotta egy hatalmas humkány.

– Jól beszéltél, Májusieső! – kurjantották a körülötte állók.

– Éljen Remény! – kiabálták mások.

– Tehát olybá vehetjük – foglalta össze a történteket Gyöngy, miután a tömeg újra lecsendesült –, az Okosok Tanácsa gyakorolja mostantól az irányítást, amíg végleges lakhelyünket fel nem építjük.

Buda, aki úgy vélte, immár az Okosok Tanácsának feje, fél lépéssel Gyöngy elé nyomakodott, jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és szónokolni kezdett:

– Khm… khm… emberek, izé… khm… khm… testvéreim– kapott észbe –, meg vagyok róla győződve, hogy most a legeslegfontosabb teendőnk, hogy ezeket az átabotában összeütött kalyibákat megerősítsük, mert várhatóan hosszabb időre itt kell maradunk, amíg kiküldendő felderítőink alkalmas helyet nem találnak a végleges letelepedésre, amit, talán mondanom sem kell, az Okosok Tanácsa igen alaposan meg fog fontolni. Addig is segítsetek egymásnak, amiben kell, és amiben tehetségetek van. Ugye, azt már mondanom sem kell, hogy bölcs tanácsaimra mindig számíthattok…

– Tudjuk, öreg – kiáltotta valaki a tömegből –, de ha még sokáig beszélsz, a mai éjszaka is ugyanolyan kényelmetlen lesz, mint a tegnapi.

Innen is, meg onnan is jóízű nevetés hangzott, mire Buda elvörösödve kászálódott le az emelvényről.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (95.)

2018. szeptember 15. 14:45 - Vid Ödön

(az elejére)

– De hát még sohasem próbáltam varázsvesszőt vezetni – ellenkezett némán.

– Behunyt szemmel is belefutottál Ajándékba. Ez egyértelmű győzelem!

– Rozi, ne igyál előre a medve bőrére! Még nincs meg a…

– Sikerült! – harsant ekkor a diadalmas kiáltás.

A fa tövében ásott lyukból bőséges sugárban tört fel a kristálytiszta forrásvíz. Elsőként Remény kóstolt bele, és jóízűnek találta.

– Testvéreim – szólt a körülötte állókhoz –, tegnap este küldöttség hívta fel a figyelmemet arra, hogy több nagyon fontos kérdésben nem a szokásoknak megfelelően jártam el. Úgy vélem, ez az erdő tavaszig biztonságos átmeneti szállásnak alkalmas. Ha egyetértetek, ma építsünk hajlékokat, holnap pedig közösen tárgyaljuk meg a következő teendőket!

Napszálltára hevenyészett kalyibákat emeltek, így az éjszakát már mindenki fedél alatt tölthette. Bár cseppet sem voltak kényelmesek meg komfortosak, senki sem zúgolódott.

 

 

Másnap néhány törpe és humkány kisebb emelvényt ácsolt. Mikor elkészült, a kirajzottak eléje gyűltek. Remény Gyöngy, Buda, Nagyszárny, Ércmester és Gránátalma társaságában felment a közepére. Gyöngy a vén tündérben azt az idős anyókát vélte felismerni, aki többször is felkereste Megyer mezején.

– Testvéreim – tett előre Remény egy lépést, miután mindenki elhallgatott. – Köszönöm, hogy követtetek a száműzetésbe. Köszönöm, hogy meggyászoltátok szeretett férjemet, Andrást. Rögtön akkor ki kellett volna kérnem a nemzetségeket képviselők tanácsát, ám én ezt elmulasztottam, amiért elnézéseteket kérem. Hogy hibámat helyrehozzam, ezennel átadom helyemet a mellettem álló véneknek. Remélem, vezetésükkel bölcsen döntötök majd az új király személyéről.

Szavait a tömeg megtapsolta, és miközben lelépett az emelvényről, innen-onnan kiáltások hangzottak:

– Éljen soká Remény!

– Köszönjük, amit tettél!

– Remény legyen a királynő!

Eközben az emelvényen állók vitatkozni kezdtek egymással.

– Az emberek közül kell az új királynak kikerülnie! – jelentette ki vehemensen Buda

– Már miért? – ellenkezett Nagyszárny. – Régen felváltva adták a nemzetségek a királyt. A legutóbbi ember volt, most rajtunk a sor!

– Ezt én is elmondhatom – morogta Ércmester. – Idejét sem tudom, mikor ült törpe a trónon!

– Mindazonáltal mi vagyunk a legtöbben! – állította Buda. – Különben is, az utolsó néhány nemzedék alatt a tisztség öröklődött…

– Akkor talán Csiperkét kéne javasolnod – szakította félbe Nagyszárny. – Ő András leszármazottja, ráadásul humkány, ember meg tündér vér is csörgedezik az ereiben…

– Szó sem lehet róla! – vágott közbe magából kikelve Buda. – Minden baj az ő születésével kezdődött. Nincs igazam, Gránátalma?

– Testvéreim – válaszolta nyugodt hangon a tündér – méltatlan hozzánk ez a marakodás, különösen ilyen nehéz időkben. Mindnyájan önként követtük a királyi családot a száműzetésbe, tehát véleményem szerint erre hivatkozni illetlenség. Most mindannyiunk egyetértésére és egységére van szükség, hogy új hazát teremthessünk, és ismét bőségben élhessünk. Jól mondom, varázsló?

– Egyetértek veled! Remélem, ezt a többiek is belátják! – bólintott Gyöngy, aki eleinte érdeklődve, utána viszont egyre növekvő aggodalommal figyelte a szóváltást. – Nos, lenne egy javaslatom, ha meghallgatnátok.

– Felőlem – vonogatta a vállát Buda. – Bár nem sok értelmét látom!

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (94.)

2018. szeptember 08. 14:28 - Vid Ödön

(az elejére)

Nem vitatkozott tovább, hanem elővette tarisznyájából a Varázsolások könyvét. Ugyan erősen kételkedett abban, hogy vízkutatással kapcsolatos tanácsra lelne benne, azért felütötte a vaskos kötetet. Már korábban rájött, hogyha csukott szemmel lapozgatja, hamarabb megtalálja a keresett információt, mintha tudatosan kutatna utána.

Most is így tett, és ekkor felsejlett egy régi emlék. Talán tizenöt éves lehetett, amikor szülei egyik barátjának domboldalban lévő hétvégi telkén találkozott egy igazi vízkeresővel. A férfi csúzlihoz hasonlító, majd méter hosszú gallyat tartott a kezében, amit varázsvesszőnek nevezett, és össze-vissza mászkált. Egyszer csak megállt, és azt mondta: „itt fúrjanak!” Még aznap elkészültek a munkások a bővízű kúttal.

Kinyitotta a szemét, és igazán meg sem lepődött.

 

Így keress vizet

 

Vágj egy hüvelykujjnyi vastag, akkora villás ágat, ami könyökben behajlított, és oldaladhoz nyomott karjaid távolságát jó arasszal túléri. Mogyoróból a legjobb, de akármi mással is sikeres lehetsz. Barátkozz meg vessződdel, simogasd, becézgesd, kérd alázatosan, segítsen neked vizet találni. Észlelni fogod, amint eszközöd felkészült a feladatra.

Ekkor vedd az ágat előremutató heggyel két felfelé fordított tenyeredbe, és markold meg alaposan. Könyököd szorítsad oldaladhoz, és enyhén feszítsed szét a villáját. Ezen a testhelyzeten azután ne változtass, bármit is éreznél. Most csillapítsad le elmédet, és csak a felkutatandó vízre összpontosíts. Indulj el lassú léptekkel, és hagyd, hogy vessződ vezessen. Ne mozgasd, és ne engedj a feszítésből.

Talpad alatt vizet rejt a föld, ha vessződ csúcsa akaratod ellenére fel vagy lefelé elmozdul. Igazán nagy víztömeg az ágat forgásra kényszeríti, akárhogy is küzdenél ellene.

Áss le e helyt, és hamarosan éltető víz bugyog elő kiapadhatatlanul.

Mosd le vessződet az így megtalált vízben alaposan, s közben köszönd meg neki a segítséget. Végezetül szúrd a vízfolyás közepébe, hogy új élet fakadjon belőle.

 

 

Még alig szürkült, amikor Gyöngy már varázsvesszőnek alkalmas ágat keresgélt. Mogyoróbokor híján az egyik égerről vágott le az utasításnak megfelelő gallyat. Félrevonulva készítette fel magát és a vesszőt a vízkutatásra. Bár pontosan követte könyve tanácsait, sokáig semmit sem érzett. Végső elkeseredésében elővette a Villőtől kapott nyakéket, és azzal is végigsimította az ágat, mire az furcsán rezegni kezdett. Két marokra fogta, és hagyta, vezesse, amerre akarja.

A lassan ébredező száműzöttek csodálkozva tértek ki útjából, majd egymás után szegődtek a nyomába. Egyre szűkülő csigavonalat írt le a fák között, mígnem egy óriási égerfa közelében végre úgy érezte, a varázsvesszőt hatalmas erő fordítaná ki az ökléből.

– Ajándék, kérlek, állj ide! Biztos, ami biztos, még egyszer megpróbálom.

– Szerintem erre nincs szükség! – próbálta lebeszélni tervéről Remény. – Én bízom a képességeidben.

– Köszönöm a bizalmat – szerénykedett –, de szeretnék abszolút biztosra menni. Kérlek, most hagyjatok magamra!

Jó fertályórát távolodott a táborhelytől, majd ismét kezébe vette a vesszőt. Behunyta a szemét, és engedte, vezesse az eszköze, ahová akarja. Társai pisszenés nélkül nézték, ahogyan csukott szemmel nyílegyenesen tart Ajándék felé. Váratlanul nekiment valakinek. Megrázta a fejét, mint aki kábulatból ébred, és körülnézett. Pont jó helyen állt. Körülöttük mindenki éljenzésbe tört ki.

– Most már biztos vagy? – kérdezte mosolyogva Remény.

– Hát… nem is tudom – vonogatta a vállát. – Próbáljatok meg itt ásni, aztán meglátjuk…

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (93.)

2018. szeptember 01. 09:12 - Vid Ödön

(az elejére)

A téli nap már alacsonyan járt, amikor a menet egy ritkás erdőhöz ért. Rögtön a szélén tucatnyi hatalmas fűzfa nőtt, beljebb égerfák, tölgyek, bükkök és gyertyánok meredeztek. Remény Csiperke társaságában nekifogott, hogy megszervezze népe újabb szabad ég alatt töltendő éjszakáját. Az egész napos gyaloglástól fáradt vándorok tábortüzeket gyújtottak, és azok melegénél pihentek.

Váratlanul egy idős, ősz szakállú ember, egy humkány és egy törpe lépett ahhoz a tűzhöz, amelyet Remény, Csiperke, Gyöngy meg Ajándék ült körül.

Királyné, Buda, a csizmadia céh első mestere vagyok, talán emlékszel rám – szólalt meg kimérten az öregúr. – Ő a humkány Nagyszárny, ő pedig Ércmester. Szeretett királyunk meghalt, új vezetőre van szükségünk. Nemzetségeinket képviselve tehát azt kérdezzük, mikor tartjuk meg a királyválasztást?

Társai egyetértőn bólogattak.

– Bölcs barátaim, tényleg ezt tartjátok most a legfontosabbnak? – kérdezett vissza a tündér. – Nem lenne célszerűbb először megfelelő szálláshelyet keresni, ahol a zord téli napokat átvészelhetjük? Varázsló, ismersz a közelben forrást?

– A Szőke-folyóig egyetlent sem – rázta a fejét. – Amikor egyedül voltam, négy nap alatt értem oda. Most viszont jóval lassabban haladunk, korábban sötétedik, esténként tüzeket kell raknunk, úgyhogy akár egy félhóig is eltarthat az út.

– Királyné, ne tereld másra a szót! – mordult fel Nagyszárny. – Sokunknak nem tetszik, hogy urunk halála után úgy intézkedsz, mintha bírnád jóváhagyásunkat.

– És szinte szóra sem méltatsz minket napközben – folytatta a panaszáradatot Ércmester.

– Barátaim – fordult Remény a küldöttséghez –, tudomásul vettem, hogy nem tekintetek többé vezetőtöknek. Viszont arra kérlek titeket, beszéljetek társaitokkal: pár napig legyenek türelemmel! Amennyiben a többség ragaszkodna hozzá, természetesen holnap délben megtarthatjuk a királyválasztást.

– Tehát a széthúzás ördögét nem sikerült hátrahagyni! – állapította meg komoran Gyöngy a küldöttek távozása után. – Vajon melyikük ácsingózik a trónra?

– Ne ítéld el őket! – csillapította a tündér. – Igazuk van, a megkérdezésük nélkül cselekedtem, mivel ezt gondoltam az egyetlen lehetséges útnak. Ráadásul én nem a Rézvölgyben születtem, nyilván ez is piszkálja egyesek csőrét. Viszont mi most azzal foglalkozzunk, hol találhatunk megfelelő szállást. Ahol fűz vagy éger nő, ott valahol víznek is kell lenni! Gyöngy, meg kéne keresned!

– Nekem?! – tiltakozott kétségbeesetten. – Fogalmam sincs, azt hogyan kell!

– Ki másnak? – szólt rá belső énje. – Elvégre te vagy a varázsló! Azonkívül egyedül te használhatod a Varázsolások könyvét. Meg Villő ajándékát.

– Bízz magadban, és sikerrel jársz, mint mindig! – mosolygott a tündér. – A többit meg holnap meglátjuk.

Bizonygatta volna alkalmatlanságát, azonban társai elsétáltak, hogy nyugodtan készülődhessen másnapi feladatára

– Vedd már elő a varázskönyved! – unszolta belső énje, mikor végre egyedül maradt.

– Rozi, muszáj neked folyton nógatnod? – mordult fel.

– Csak ha visszatérsz ahhoz a rossz szokásodhoz, hogy mielőtt cselekednél, lamentálásra fecsérled a drága időt!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (92.)

2018. augusztus 25. 13:28 - Vid Ödön

(az elejére)

– Amit máig szégyellek – folytatta Remény, miközben jelentőségteljesen nézett a varázslóra –, és kérlek, ne is beszéljünk többé róla! Tehát az első huszonhat évünk így telik el, és mivel pirinyók vagyunk, nem árthatunk senkinek. Az idősebb tündérek jó példát mutatnak. Kerülik a konfliktusokat, a viszálykodást, és napjaikat valami széppel és mindenképpen hasznossal töltik. Szeretnek kertészkedni…

– Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – idézte a közmondást Gyöngy.

– Pontosan! – kapott a szón Remény. – Nos, visszatérve az eredeti gondolatmenethez, első fejlődési időszakunk végén választanunk kell. Követhetjük érettebb testvéreinket, ekkor fénytesttel vesszük körül a legbelül szunnyadó szörnyet. Többségünk így is tesz, ám néhányan füstbe burkolódznak. Nekik azonban nincs tovább maradásuk ebben a világban, és végképp eltűnnek. Szerintem ez történhetett pórul járt testvéreinkkel is...

– Idáig azt hittem, értem a dolgot, de most elvesztettem a fonalat – vágott közbe Csiperke. – Ők egyszer már a jó utat választották…

– Igazad van – bólintott Remény. – Minél több levelet növesztünk, hogy a káposztafej hasonlatnál maradjunk, annál nehezebben tör elő belőlünk a szörnyeteg. De, ahogy az én esetem mutatja, felszínre kerülhet. Mivel bármelyik korábbi alakunkat felvehetjük, ha a körülmények úgy kívánják. Én például lehetek fénylény, pillangó, madár, kislány vagy bakfis, hiszen ezeken a fejlődési fázisokon már túl vagyok.

– Akkor nem te látogattál meg öreg anyókaként Megyer mezején? – firtatta Gyöngy.

– Eltaláltad, ő egy hatszáz éves testvérem volt – mosolygott Remény.

– Én még mindig nem értem, mi történt a pataknál – ingatta a fejét Csiperke.

– Úgy vélem, az ott tanyázó gonosz erő egyszerűen elemésztette testvéreink lényének külső héjait, az általa gerjesztett tűz és füst kiszabadította a bennük rejtőző sárkányt.

– Most hol lehetnek? És jelentenek-e ránk bármilyen veszélyt? – érdeklődött gyakorlatiasan Gyöngy.

– Hát, ezt tényleg jó lenne tudni! – tárta szét a kezét Remény. – Még sohasem hallottam olyasvalakiről, aki szemtanúja volt ilyesminek. Csak reménykedhetünk, hogy mindörökre eltűntek.

– És arról van-e valami elképzelésed, mi veti azokat az árnyékokat, amik ilyenkor feltűnnek? Talán ilyet látott Tölgy, mikor Csiperke megtámadta. Én pedig kétszer is találkoztam vele. Hol volt a hozzá tartozó test?

– A jelenség nekem is új, és még sosem gondolkodtam rajta!

Erre mindannyian hallgattak.

– Szépen vagyunk! – töprengett magában Gyöngy. – Idáig azzal álltattam magam, a tündérek helyből jók, meg ilyesmi, na de ez a bennük rejlő szörnyeteg… Lenne bármi esélyem, ha valamelyikükből csak úgy előtörne, és nem válna füstté, mint a tegnapiak? Nyilván mindenki a varázslótólvárja a védelmet, de hát én még mindig nem tudok varázsolni!

– Emlékezz, Remény világosan megmondta, erre nincs szükség! – szólt rá régóta hallgató belső énje.

– Azok után, ami tegnap történt? – feleselt hangtalanul önmagával. – Rozi, ezt te sem gondold komolyan, ugye?

– Már miért ne? Ám ha nekem nem hiszel, beszélj vele! Ő biztosan eloszlatja a kételyeidet.

– Nyugi, miután letáboroztunk, kifaggatom!

 (folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (91.)

2018. augusztus 18. 14:13 - Vid Ödön

(az elejére)

Mire visszatértek Andráshoz, a nemrég még délceg, jó erőben lévő férfi aggastyánná vénült. Tekintetének tüze kialudt, arca szederjessé vált, ajka lefittyedt, zihálva szedte a levegőt, és nem reagált se beszédre, se érintésre.

– Nagyapa, mi bajod van? – borult rá zokogva Csiperke. – Gyöngy, ugye van rá orvosságod?

– Gutaütése lehet – tárta szét a karját, mivel még sohasem találkozott ilyen beteggel. – Sajnos fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Sajnálom!

– Ne okold magadat! – vigasztalta őket Remény. – Ezt a betegséget sem varázsló, sem tündér nem gyógyíthatja!

Ölébe vette férje fejét, folytonosan simogatta, és lágy hangon halk, monoton énekbe kezdett, amiből Gyöngy és Ajándék egyetlen szót sem értett. Reményhez csakhamar újabb tündérek csatlakoztak, és együtt énekelték a furcsa dalt. András lélegzése egyre lassult, arcvonásai kisimultak, és a sápadt téli nap első sugarai fényében csendesen távozott a világból.

 

A királyt ott helyezték sírba, ahol meghalt. Egyelőre néhány kővel jelezték a helyszínt, hogy jobb időkben majd méltó emléket állíthassanak neki. Népe néma főhajtással haladt el nyughelye előtt, azután észak felé, a Szőke-folyó irányába indult, hogy alkalmasabb helyet keressen az áttelelésre. A menet élén Remény, Csiperke, Gyöngy bandukoltak gondolataikba mélyedve, mögöttük hosszan kígyóztak híveik a behavazott lapályon, amelynek egyhangúságát csak néha törte meg egy-egy csupasz bokor. Hópehely tapodtat sem tágított gazdája mellől, még annyi időre sem állt meg, hogy lerázza bundájáról a rátapadt hógolyókat.

– Remény, te érted a tegnap történteket? – kérdezte órák múlva Gyöngy.

– Azt hiszem, igen – válaszolta némi töprengés után. – A volt Szép-parton valami iszonyatosan gonosz erő tanyázik, amit nyilván utolsó királyának rémtette szabadított országára.

– De hát Odiék kétszer is átkeltek azon a földön! És Tihamér is megkapta a megbocsátást, a bajnak ezzel el kellett volna múlnia.

– Így lenne a logikus, ám mégsem ez történt, a pokoli hatalom maradt. Az már biztos, hogy a született tündérekre rettenetes veszélyt jelent a hatáskörébe kerülni. A jelek szerint a Fodros közepéig uralkodik.

– Szóval, ha egy tündér megpróbál a túlpartra jutni, borzalmas kínok között meghal? – kíváncsiskodott Csiperke.

– Ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét Remény. – Hogy megértsétek, elmondom, hogyan épül fel a mi lényünk.

– Jól értettem, felépül? – kerekedett el Gyöngy szeme.

Csiperke is leesett állal nézett a nagyanyjára.

– Igen, pontosan ezt akartam kifejezni. Nos, gondoljatok egy káposztafejre. A középén lévő torzsa jelképezi a kialakulatlan, ifjú tündért. Eköré fejlődnek lényének levelei. Minden újabb kialakulása huszonhat évig tart, és végül huszonhat rétegű burok veszi körbe a csutkát…

– Az borzasztóan sok – szakadt ki a csodálkozás Gyöngyből –, hatszázhetvenhat esztendő!

– Jól mondod. És még csak utána következik a kifejlett tündérkor, majd a szépkor. Szerencsés esetben akár tizenhétezer-ötszázhetvenhat napciklust is megérhetünk.

– Nagymama, akkor te nagyon öreg vagy!

– Ember vagy humkányléptékkel mérve, igen. Száznyolcvan éve születtem, és még kettő van hátra a felnőttember korig, népem szemében még mindig csak érett ifjúnak számítok. Százharmincegy voltam, éppen hogy kinőttem a tündérgyerekkorból, amikor Andrással találkoztam… – merengett el Remény.

– És mi volt azelőtt? – tudakolta Gyöngy.

– Egy tündér a megszületésekor parányi teremtmény. Még a legélesebb szemű ember sem veheti észre. Mi tagadás, nem egy jótét lélek, hanem valami rémisztő vagy gonosz. Gyakorta dögkeselyű, áspiskígyó, sakál, boszorkány, hárpia, hosszasan sorolhatnám. Bennem egy háromfejű sárkány lakozik…

– Cerberos! – szaladt ki Gyöngy száján.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (90.)

2018. augusztus 11. 14:44 - Vid Ödön

(az elejére)

Mialatt a száműzöttek a környékkel ismerkedtek, ő azt a sárkányfát kereste, amelyet évekkel azelőtt a szekercéjével megsebesített. Egykettőre meg is találta. Azon a helyen, ahová akkor a fa vére hullott, nagyjából félméternyi fiatal csemete növekedett. Leguggolt és gyönyörködve megsimogatta a szülőjére már most mindenben hasonlító fácska sima törzsét. Merengéséből rémült kiáltások zökkentették ki:

– Jaj, ne!!!

– Meneküljetek!!!

– Varázsló, segíts!

A hangok irányába kapta a fejét, azonban a sokaság eltakarta előle a riadalom okát. Utat tört magának a tömegben, és hamarosan leért a partra. Ott a többiekkel együtt földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, és tehetetlenül nézte a Fodros szurtos felében fáklyaként égő két fiatal tündért.

A szerencsétlenek sikoltoztak, miközben az őket körülölelő, színét változtató lángoszlop szinte az égig ért. Kezdetben kékes színű volt, akár a gázláng, azután zöldre változott, majd sárgára, ahogyan a nátrium ég, végül a feketedésig sötétedő lilára. A tűzoszlop felől kénkő bűze hömpölygött szerteszét.

A kétségbeesett jajgatást lassan süket csönd váltotta fel. A parton tébláboló tündérek és humkányok azonban hallhattak valamit, mert befogták a fülüket, az arcukat kín torzította. Gyöngy, embertársaihoz hasonlóan, levertséget, hányingert és olyan pokoli fejfájást érzett, mint még soha. Hópehely, kedves pulija égnek álló szőrrel, reszketve furakodott a lábai közé. A rejtélyes jelenség a törpéket viselte meg leginkább, ők sorra rogytak össze, majd görcsösen rángatództak, mígnem valamennyien elájultak.

Végtelennek tűnő percek múlva a lángok egyszeriben eltűntek. A mozdulatlan szurok felett két sárkány körvonalai jelentek meg. A döbbent szemlélők a részleteket nem bírták kivenni, ugyanis a testek színtelenek és átlátszók voltak, akárcsak a tiszta víz, viszont a mögöttük, illetve bennük lévő tárgyak kissé homályosnak látszottak, mint az árnyékok esetén. A jelenések lassan távolodtak a pataktól az üszkös erdőbe. Amint nagy sokára beleolvadtak az esti sötétségbe és a messzeségbe, az orrfacsaró szag meg a rosszullétet okozó egyéb hatások is szertefoszlottak.

– Varázsló, mi volt ez? – kérdezte vádló hangon egy idős tündér. – Milyen helyre hoztál minket?!

– Amikor erre jártam, és hosszú időt itt töltöttem, higgyétek el, ilyesmit sosem tapasztaltam! – védekezett kétségbeesetten. – Ezen az oldalon, amit Kalózpartnak hívnak, soha senki és semmi sem háborgatott. A túlpart persze baljós vidéknek tűnt, nem tagadom, ám ott sem észleltem semmilyen mozgást. Igaz, ami igaz, a Fodros kétszínűsége riasztott, ezért a tiszta felébe csak egyetlen egyszer merítettem a bográcsomat, amit szerencsésen megúsztam. Sajnos, ennél csak rosszabb hírű lakatlan területeket ismerek ebben a világban.

– Ne hibáztassátok őt! – kelt a védelmére András. – Elvégre Tölgy, a fiam kergetett el minket a szülőföldünkről. Ha én…

– Nagyapa, mindenről egyes-egyedül éntehetek! – vágott közbe Csiperke.

– Barátaim, nincs értelme sem egymást, sem magunkat vádolni! – csitította az idegesen zajongókat Remény. – A szerencsétlenség megtörtént. Okuljunk belőle! Azt javaslom, egyelőre kerüljük a patakot, és addig senki se merészkedjen a túlpartra, amíg rá nem jövünk, mi rejtőzik odaát! Most viszont azonnal fogjunk munkához, mert rohamosan sötétedik, és még tábort kell vernünk. Azután a tüzek mellett sirassuk meg odaveszett testvéreinket! Holnap pedig útra kelünk, hogy biztonságos helyet keressünk új otthonainknak.

A tömeg szétoszlott, majd egyre-másra gyulladtak meg a tábortüzek. Mindegyik körül legalább tucatnyian melegedtek a zord téli éjszakában, miközben nagy pelyhekben hullt a hó. Mivel Andrást roppantul megviselték az események, a magába roskadtan, némán üldögélő királyt Ajándék gondjaira bízták, míg Remény Gyöngy és Csiperke társaságában sorra járta a tüzeket. Mindegyiknél pár szóval vigasztalták a körülötte gubbasztókat, igyekeztek lelket önteni a csüggedtekbe.

(folytatás)

Szólj hozzá!