Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (122.)

2019. május 18. 14:39 - Vid Ödön

(az elejére)

Kincskeresőt, aki odafent mindvégig csak a rettentő fényoszlopot látta, az iszonytató moraj és a hirtelen beálló sötétség kikergette a toronyból. Odakint már esteledett, ellenben barátját nem akarta magára hagyni. Minden bátorságát összeszedve merészkedett vissza, hogy leereszkedjen, ám odabenn egybefüggő padlózat fogadta. Könnyeivel küszködve indult Gyöngyék után, hogy megvigye a szomorú hírt, és együtt térjenek vissza Keletiszél megmentésére.

 

Kincskereső a rohamosan közeledő éjszaka miatt a kaputól pár kőhajításnyira letelepedett. Ott akarta bevárni a napfelkeltét, hogy a nappali fényben tájékozódni tudjon. Lámpását maga mellé tette, és bánatosan virrasztott, eltűnt barátját siratva. Soha nem érezte még ilyen hosszúnak az éjjelt.

Amint világosodni kezdett alig akart hinni a szemének, sőt, először azt gondolta, álmodik. Ugyanis az eget már nem egybefüggő, szürke felhőtakaró borította, hanem csupán néhány fehér bárányfelhő úszott a messzeségben. Mindenfelé az évszaknak megfelelő, azaz Virágzó élet havában nyíló virágok törték át a hamuréteget. Ámuldozva próbálta eldönteni, káprázatot vagy a valóságot szemléli. A romok ellenben semmit sem változtak, ugyanolyan komoran meredeztek, mint előző nap. Viszont a növények őrült tempóban hódították meg a tájat.

Hamarosan közelgő hangok is megütötték a fülét, és kisvártatva feltűntek társai, Gyöngy, Csiperke, Májusieső és Ajándék.

– Hát ti? – kérdezte hitetlenkedve.

– Visszajöttünk értetek! – karolta át Ajándék. – De hol van Keletiszél?

– Valahol a romok között – tárta szét a kezét tehetetlenül. – Lement egy aknába, azóta nem láttam. Valami félelmetes történt odalent, ami kikergetett a toronyból, és mire visszatértem, a nyílásnak nyoma veszett. Éjszakára nem mertem ott maradni, gondoltam, reggel alaposabban körülnézek.

– Jól tetted! – helyeselt Gyöngy. – Gyerünk, keressük meg Keletiszelet!

A várat most sokkal nehezebb volt megközelíteni, mivel a környéken tobzódott a természet. Az üszkös facsonkok ugyan nem zöldelltek ki, egyébként mindenfelé friss vesszők bújtak elő, és percről-percre szemlátomást vastagodtak és nőttek, meg bontogatták leveleiket, virágjaikat. Közöttük kellett utat törniük.

Az udvaron ugyanaz a látvány fogadta őket, a kövek közti repedésekből növénykék dugták ki fejüket. Két csoportba oszlottak, és úgy járták be az épület minden szegét-zugát, azonban sehol sem akadtak eltűnt barátjuk nyomára. Végül a nagytoronyban futottak össze, ahol a törpe találomra mutatta az akna helyét. Hiába dobogtak keresztül-kasul a padlón, az mindenütt egyformán tömörnek bizonyult.

– Májusieső, nagyon sajnállak, amiért elvesztetted a bátyádat! – szólalt meg jó sokára Csiperke. – Tudom, hogy ez kevéssé vigasztal, azonban biztos vagyok benne, nemzetségünk soha sem fogja elfelejteni önfeláldozását, amivel minden jel szerint végre megtörte a Szép-partot sújtó átkot.

– Apa büszke lenne rá – motyogta az összetört humkány –, de hát már ő sem él. Egyedül maradtam…

– Ígérem, sohasem leszel egyedül! – ölelte át Csiperke.

– Itt már semmit sem tehetünk – állapította meg Gyöngy –, induljunk hazafelé! Májusieső, elbírsz kettőnket Kincskeresővel?

– Azt hiszem, igen. Csak nem repülünk?

– Ideje kipróbálni. Amennyiben tényleg megtört minden átok, akkor menni fog. Ha netán mégsem, gyalogolunk, akárcsak idefelé. Bár, ha mindenütt így nőnek a fák meg bokrok, mint itt, nehéz dolgunk lenne.

Csiperke és Májusieső szárnyra kaptak, és könnyedén szárnyaltak ideiglenes otthonuk felé. Ameddig elláttak, a hegyoldaltól a tengerpartig az egész táj zöldellt, a tűzfolyónak nyoma veszett, és a föld sebei begyógyultak. Sebesen haladtak, és másodnap délelőtt már feltűnt alattuk a Fodros, amely már teljesen megszabadult a korábbi szutyoktól. Estére pedig elérték a száműzöttek táborát.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (121.)

2019. május 04. 11:51 - Vid Ödön

(az elejére)

Miután társaik eltűnnek a szemük elől, Kincskereső és Keletiszél körbejárták az óriási építményt, ami még romos állapotában is lenyűgözte őket. Mindegyik sarkán simára faragott kövekből rakott, ötszögű, majd tíz ember magas torony vigyázta a környéket, a közéjük épített falak a közepükig értek. A nyugati, amely a hegyhez legközelebb emelkedett, minden tekintetben legalább kétszer akkora volt, mint a másik négy. Az épületet mély, száraz árok övezte. A kapu a keleti falban nyílt, amihez arasznyi gerendákból ácsolt felvonóhídon lehetett eljutni. Kétoldalt combvastagságú, szakadt, rozsdamarta láncok lógtak. Az épületbe vezető alagutat vészhelyzetben lezáró, félig leeresztett rostélyok sem voltak jobb állapotban.

Sokkal óvatosabban léptek a hídra, mint legutóbb, amikor szinte pánikban menekültek innen. Az öreg szerkezet recsegett-ropogott alattuk, de kitartott. Egykettőre az ötszögű udvarra jutottak, amit árkádos kerengő vett körül. A kövezetről eltűnt a hamu. A tornyok és a falak tetején körbefutó oromzatok csipkézetéből már csak hellyel-közzel maradt. Az épületeket valaha fából készült tető fedhette, erre az elszenesedett gerendákból lehetett következtetni.

A kaputól jobb felé indultak, hogy körbejárjanak. Minden ajtón bekukkantottak, ám a padlót borító pernyén kívül egyetlen helyiségben sem találtak semmit. Rövidesen a nagytorony bejáratához értek. Odabenn középen egy derengő, higanyszínű, emberderék vastagságú fényoszlop emelkedett a magasba. Kíváncsian mentek közelebb, és egy nagyjából tízlépésnyi oldalú, ötszög alaprajzú akna tátongott előttük. Mindegyik sarkából, a falhoz tapadva, balkéz felé meredek, legfeljebb kétarasznyi széles, korlát és kapaszkodó nélküli lépcsősor indult lefelé. Onnan fentről lehetetlen volt kitalálni, mi sugározza a fényt.

– Lemegyek, és körülnézek – szólalt meg Kincskereső.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Keletiszél. – Ha elvesztenéd az egyensúlyod, menthetetlenül lezuhannál, míg én tudokrepülni. Ha bármi történne velem, siess Gyöngy után!

A törpe egy ideig ellenkezett, ám a humkány nem engedett, és végül nekiindult a mélységbe vezető lépcsőnek. Barátja az üreg pereméhez hasalt, és aggódva figyelte, míg el nem tűnt a szeme elől. Keletiszél egész úton nagyjából mellmagasságban, számára ismeretlen, vésett jelekből álló feliratot látott a simára csiszolt sziklafalon.

– Kár, hogy Gyöngy nincs itt – gondolta –, ő talán megértené. Lehet, hogy a veszélyre figyelmeztet, de én akkor sem fordulok vissza dolgavégezetlenül.

A fény forrását egyelőre nem bírta felfedezni. Bár alig derengett, mégis bántotta a szemét, ha belenézett. Olyankor nyugtalanító émelygés, és levertség fogta el. Inkább a lába elé meredt, gépiesen számolta a fordulókat.

Éppen huszonhatszor kerülte meg az aknát, mire leért az aljára. Pont a bal kezénél egy felirattal keretezett nyílás sötétlett a sziklafalban. Fogalma sem volt, az a várba befelé, vagy pedig onnan kifelé vezetné. A kaverna középpontjában egy emberderéknyi lyukból tört elő a fényoszlop, amelyben szemmagasságban arasznyi, tizenkét szabályos ötszögű lapból álló test forgott rendkívül lassan. Mihelyt rápillantott, többé nem bírta róla levenni a szemét.

Belelátott a belsejébe, ahol néma jelenetek tűntek fel, majd foszlottak szét. Először magát, Jégverést meg a testvérét ismerte fel, amint Rézvölgyben vitatkoznak, hagyják-e el szülőföldjüket, vagy pedig maradjanak. Azután jött az a pillanat, mikor elszégyellte magát, amiért tétovázik, vállalkozzon-e a veszélyes felderítésre. Utána sorban megelevenedtek eddig megtett útjuk részletei. Ám a gonosz szerkezet mindig úgy mutatta őt, mint aki gyáván Májusieső árnyékában kullog, soha semmit nem kezdeményez, és reszket a félelemtől.

Már zsongott a feje egyrészt a villódzó fénytől, másrészt a jelenések okozta tehetetlen dühtől, amikor váratlanul egy másmilyen kép bontakozott ki: Tölgy egy szűk vájatban fogcsikorgatva püföli csákányával a kemény sziklát, majd hirtelen szembefordul vele, és az eddigiektől eltérően hallotta artikulátlan üvöltözését: „Azt hiszed, hogy te, meg a testvéred, semmirekellő fattyai Jégverésnek, elmenekültetek az átkom elől? Hát ebben ne is reménykedj! Bosszúm utolér, bárhová is bújnál, és ugyanaz lesz a sorsod, mint gazember apádnak, aki nem átallott megfosztani a hatalomtól!”

Ez a látomás egy pillanatra kiszakította kábultságából.

– Te senkiházi, te, aki elvakult hatalomvágyadtól vezérelve képes voltál Rézvölgy pusztulását okozni – bömbölte magából kikelve, miközben letépte nyakából a szeretetfiolát –, te merészelsz másokat becsmérelni, fenyegetni? Nesze…

Ezzel teljes erőből Tölgy felé dobta kristályt. Amint az elérte a forgó testet, hatalmas villanás meg iszonyú dördülés közepette mindkettő a fényt kibocsátó lyukba hullott, a fényoszlop pedig egy szempillantással később összeroskadt, és kihunyt. Keletiszél az átéltektől szinte tébolyultan és vakon rohangált fel s alá az aknában, mígnem belezuhant a sötéten tátongó nyílásba, amely összezárult felette.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (120.)

2019. április 20. 14:01 - Vid Ödön

(az elejére)

A Világ végén történtek lehangolták a kis csapatot. Szinte szótlanul rótták az utat, gondolataik Szélkakas és a rejtélyes ajtó körül forogtak, amely így utólag a kihagyott lehetőségek bőséges tárházának tűnt.

– Barátaim, én már sajnálom, hogy nem nyitottam be a múltba – szólalt meg Ajándék, mikor este letelepedtek.

– Mit beszélsz? – csodálkozott rá Csiperke. – Szerinted attól bármi megváltozott volna?

– Talán… nem tudom… miért, ti talán nem gondoltatok erre?

– Egyre az jut az eszembe, hogy apával kellett volna maradnom! – sóhajtotta Keletiszél. – Most már sohasem láthatom…

– Mifelénk járja egy szólás: sohase mondd, hogy soha!– tette Gyöngy a vállára a kezét. –Attól a döntésedtől, hogy Reménnyel tartasz, édesapád sorsa cseppet sem függött. Szóval, kár azon rágódni, hogy mi lett volna, ha…

– Fel a fejjel, drága bátyám! Édesapánk áldásával vagyunk itt, álljunk helyt az ő nevében is! – bíztatta Májusieső.

– És neked, Gyöngy, megfordult a fejedben a belépés? – tudakolta Kincskereső.

– Fiatalabb koromban bizony sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen jó is lenne úgykipróbálni egy másik utat, hogyha nem tetszik, visszacsinálhatok mindent. De már régóta nem vágyom erre…

Visszafelé, mivel nem ingáztak a tenger és az Ércbércek között, jóval gyorsabban haladtak, így már másnap délelőtt a várrom közelébe értek.

– Ti menjetek tovább, és egynapi járásra várjatok meg! – szólalt meg Kincskereső. – Én bemegyek, hátha találok valamit.

– Baljóslatú hely, haladjunk inkább tovább! – vetette ellen Ajándék.

– Tudom, múltkor én mondtam ezt – vitatkozott a törpe. – Most is érzem a veszélyt, viszont a lehetőséget nem hagynám ki!

– Én veled maradok! – állt mellé Keletiszél.

– Nem tetszik ez nekem! – tiltakozott Gyöngy. – Együtt többre megyünk.

– Köszönöm, de ketten untig elegen leszünk! Kérlek, ne ellenkezzetek! Ha holnapután estig nem érünk utol titeket, haladéktalanul folytassátok az utat!

– Igaza van Kincskeresőnek! – kapcsolódott a vitába Májusiszél. – Felesleges kockázatot vállalnánk, ha nem hallgatunk rá.

– Nagyon vigyázzatok magatokra! – ölelte meg a törpét és Keletiszélt Ajándék.

– Ne feledjétek a szeretetfiolákat! – figyelmeztette őket Csiperke. – Napnyugta előtt mindenképpen induljatok utánunk! Jó szerencsét!

– Ha bármi veszélyessel találkoztok, inkább meneküljetek! – búcsúzott Gyöngy. – Semmilyen információ sem ér annyit, mint az életetek!

Nehéz szívvel engedte útjukra barátait. Biztosra vette, hogy a várrom semmi olyat nem rejt, amiből rájöhetnének, ki vagy mi uralja még mindig Szép-partot.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (119.)

2019. április 14. 09:39 - Vid Ödön

(az elejére)

A biztonságosabbnak vélt oldalán, tőle tisztes távolságban telepedtek le, és felváltva vigyázták alvó társaikat.

Éjfélre járhatott az idő, amikor az éppen őrködő Gyöngy úgy érezte, valami gúzsba köti. Kiáltani akart, ám hiába feszítette szét a száját, a hangja a torkába szorult. Ezzel együtt mintha a gondolatai is megmerevedtek volna. Ekkor a lila ragyogásból egy óriási, áttetsző, türkizkék fényt sugárzó, ötfejű és ötfarkú sárkány jött elő. Középső feje tetejét sokágú, koronaszerű kinövés tette félelmetessé, hosszú nyakain lefelé lándzsahegy alakú pikkelyek meredeztek, amelyek a törzsnél legyezőként szétterülő gallért alkottak. A farkak vége ívelt szablyákhoz hasonlítottak. A szörnyetegnek csupán a körvonalai rajzolódtak ki, sem a bőrének mintázatát, sem szemeit, sem szájait nem lehetett kivenni, ahogyan azt sem, simulnak-e a hátához szárnyak. A jelenés méltóságteljesen körbejárta az alvókat. Koronás fejével alaposan, tetőtől-talpig megszaglászta őket, végül a moccanni sem bíró Gyöngy került sorra.

– Vakmerők vagytok, hogy ide merészkedtetek, ahol semmi keresnivalótok sincsen! – sziszegte valaki a sötétből, aki nem a rémisztő sárkány volt. – Sajnos, tima még azzal sem lennétek hasznomra, ha felnyitnátok az ajtómat, csak ha előbb…

Ekkor a láthatáron váratlanul felbukkant a nap, mire a jelenés szempillantás alatt szertefoszlott, Gyöngy pedig magához tért. A torkából előtörő, sikolyszerű üvöltésre társai rémülten ugrottak talpra. Hosszú percekig rázta a remegés, és képtelen volt megszólalni, mindössze alaktalan foltok kavarogtak az elméjében.

– Nyugodj meg, egyelőre biztonságban vagytok! – hallotta meg nagy sokára Reményt. – Mivel Őmég nem képes a maga valójában ebbe a világba betörni, a látogatód csupán az árnya volt. Kár, hogy felkelt a nap, így nem derült ki, mit nem szabad tennetek. Jobb lenne, ha nem is próbálnál visszaemlékezni erre az éjre!

– Mi történt veled? – kérdezte aggódva Csiperke.

– Nem tudom… – válaszolta kínlódva. – Fogalmam sincs, mit láttam vagy hallottam az éjszaka, mert ha erre gondolok, üresség költözik a fejembe. Vonzó a lehetőség, hogy visszatérjek a múltba, de nem akarok megfutamodni!... Szóval, úgy vélem, itt már elvégeztük, amiért idejöttünk, induljunk vissza!

– És velem mi lesz? – szólalt meg Szélkakas.

– Hát… – tárta szét a kezét –, én a helyedben megpróbálnék nyugatnak repülni, át a Kristályhegyen a Fehér királyságba. Persze, beléphetsz az ajtón, bár az sem sok jóval kecsegtet. Egyébként pedig magadnak kell eldönteni, mit csinálsz!

A tündér kétségbeesetten nézett a többiekre, azonban ők is csak a vállukat vonogatták. Végül sikertelenül próbált meg átbucskázni a fején, hogy vadlúddá vagy valamilyen más vándormadárrá változva megküzdjön az égig érő heggyel.

– Ezek szerint nincs más választásom! – sikította, és belerohant a homályba.

Gyöngyék elkezdték a derekukra kötni a köteleket, nehogy elszakadjanak egymástól, amikor hirtelen a levegő kitisztult, és messzire leláttak a hegyoldalon. Talán száz méterrel alattuk kéményszerű, higanyszínű lángoszlop vonaglott, ami kitartóan szívta magába a köd maradékát, míg Szélkakasnak nyoma sem volt.

– Gyerünk! – kiáltotta Csiperke.

Hanyatt-homlok rohantak lefelé, közben jókora ívben elkerülték a rejtélyes lángokat. Mindegyikük agyában megfordult, hogy talán a szerencsétlen tündér ég ott, és ha tényleg ő az, akkor nem segíthetnek rajta. Nagy sokára a lejtő belesimult a Szép-part java részét jellemző lapályba. Hátrafordultak, és visszanéztek a hegyoldalra. A szemhatáron két égig érő hegycsúcs között még magasan járt a napkorong. A kopár talaj egyhangúságát csupán a messzeségben álló, tűnek látszódó tűzoszlop törte meg.

 

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (118.)

2019. április 06. 16:12 - Vid Ödön

(az elejére)

– És? – noszogatta a humkány.

– Állítólag… egyes ifjú tündérek… ebbe a világba kerülnek… És kérlek, ne is faggassatok, tényleg csak ennyit tudok!

– Mi van a sárkányvérfákkal? – tudakolta Gyöngy.

– Az titok!... Nem, semmi szín alatt nem beszélhetek róla, muszáj megértenetek! – rimánkodott rémülten Szélkakas. – Itt semmiképpen…

– Akkor hol? – csapott le rá Csiperke.

– Kizárólag a Tündérkertben, és csakis tündérekkel – tördelte a kezét.

– Ki az az Ő? – váltott témát Gyöngy.

– Talán a világ igazi ura… de hát ez csupáncsak kósza vélekedés… hiszen még senki sem tért onnan vissza…

– Hagyhatod, úgyse lehet belőle többet kihúzni – szólt közbe Remény Gyöngy fejében.

– Rendben, Szélkakas, mit tennél most? – kérdezte fennhangon.

– Elmennék innen, amilyen gyorsan csak tudok!

– Elárulnád, hogy hová? – kérdezte éllel Csiperke.

– Ahonnan jöttetek.

Hallgatói némán összenéztek, hiszen mindnyájan tanúi voltak a két tündér szörnyű kínjainak. Mindegyik azt várta, hogy valamelyik társa mesélje ezt el a mit sem sejtő tündérnek, akit, bár viselt dolgai miatt nemigen kedveltek, mégis sajnáltak.

– Talán rosszat szóltam? – törte meg nagy sokára Szélkakas a kínos csendet.

Ajándék nagy levegőt vett, azután belefogott a történetbe. Mire a végére ért, a tündér teljesen összetört.

– Tehát arrafelé a pusztulás vár rám?

– Biztos nem vagyok benne, azonban azt feltételezem, nem jutnál át élve a Kopárságon – válaszolta Gyöngy. – Sajnálom… Ha több elemózsiás tarisznyánk lenne, az egyikkel itt jó ideig kihúzhatnád, viszont csak ez az egy van…

– Vagy megpróbálhatok a jövőmbe vagy a múltamba menni – bólintott. – Nos… őszinte leszek… mindegyiktől félek…

– Talán akad egyéb lehetőség – szólt közbe Kincskereső. – Ki kéne deríteni, nyílik-e alattunk barlang.

– De hát veszélyes a vízesés mellett a szurdokba berepülni, ne is gondoljatok ilyenre! – tiltakozott Szélkakas.

– Én se erre gondoltam. Kötélen leereszkedek, és úgy vizsgálom meg a sziklafalat. Májusieső és Keletiszél könnyedén megtartanak, végül pedig visszahúzhatnak.

– Igazán megtennéd? Értem?

– Ne bízd el magad, nem teérted, hanem a népünkért teszem! – nézett rá megvetően a törpe.

Rövid tanakodás után köteleiket kettesével összekötötték. Gyöngy, aki valamennyire jártas volt a sziklamászásban, az egyiknek a végére ülőcsomót kötött, hogy valamennyire kényelmessé tegye a hosszúnak ígérkező függeszkedést. Beültette Kincskeresőt, a másodikat a mellére kötötte, míg a harmadik kötél egyik végét a kezébe adta, a másikat pedig ő fogta. Megállapodtak, hány rángatásra eresztik lejjebb, tartják egyhelyben, vagy húzzák föl barátjukat.

Végül Májusieső és Keletiszél a szikla és a ködfal találkozásánál óvatosan leeresztette a törpét, aki hamarosan eltűnt a szemük elől. Csiperke és Ajándék lehasaltak az aláhajló sziklaperemnél, és úgy néztek társuk után, ám kisvártatva zöldre vált arccal, hányingerrel küszködve húzódtak hátra.

Néhány perc alatt Kincskereső leért addig, amíg a kötelek engedték. Ezután a két humkány lassan elindult, hogy körbejárják a platót. Társuk egyszer sem jelzett. Már kezdett szürkülni, mire útjuk végére értek, és felhúzták a bátor törpét, aki csuromvizesen, átfagyva és teljesen elcsigázva került elő.

– Sehol semmi! Minden kötelünket összeköthetnénk, akkor sem érne le a szikla aljáig. Mintha feneketlen lenne… – motyogta elkeseredetten, majd eldőlt, akár egy zsák, és mély álomba zuhant.

Gyöngyék estig tanakodtak, megpróbálják-e kinyitni az ajtót, és ha igen, melyik oldalát. A másmilyen világokba nyíló felének fényét még a rávetülő délutáni napfény sem tudta elnyomni, és naplemente után pedig az egész környéket elárasztotta a félelmetes lila ragyogás, míg minden más koromsötétségbe borult.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (117.)

2019. március 23. 14:01 - Vid Ödön

(az elejére)

Az ajtó szabálytalan alakú kövekből kirakott emelvényből emelkedett ki. Előtte akár húsz ember is elfért volna, sőt, kényelmesen körbe lehetett járni. Másként nézett ki, mint ahogyan Gyöngy Odiék elbeszélése alapján elképzelte.

Először a felkelő nap felől nézték meg. Az egyetlen, fából készült, közönséges ajtószárnyat két, emberderéknyi, durván faragott kőoszlop keretezte, amelyeket fent majd méter magas, felfelé lépcsőzetesen szélesedő kőgerenda kötött össze. Az óriási zsanérok a bal oldalán tartották az ajtót, fogantyúként a derékmagasságban elhelyezett, ököl nagyságú, kiterjesztett lábú pók szolgált.

A fatáblába vésett írást csak Gyöngy tudta elolvasni, amit fennhangon meg is tett:

 

Múltad egyik döntését

Ma már semmissé tennéd.

Hogy sorsod most más legyen

Befelé nyissál engem,

És bátran lépj át rajtam!

 

De szárnyamat húzhatod,

Jövőd így megláthatod.

Éveket átugorni,

Ha félsz utadat járni,

Most esélyt tudok adni.

 

Tovább élni reményben,

Barátaid körében,

Úgy tudsz, ha nem nyitogatsz.

A kezdett úton haladsz,

S innen gyorsan elszaladsz.

 

– Ez nem sok jóval kecsegtet – állapította meg Csiperke. – Te erre számítottál?

– Hát… nem egészen – vakarta a fejét Gyöngy. – Abban viszont biztos vagyok, hogy ez nem az az ajtó, ami egykor Tihamért fogva tartotta. No, nézzük meg az árnyékos oldalát is ennek az építménynek, azután ráérünk eldönteni, mit csináljunk!

Onnan teljesen más képet mutatott, mint a túloldala. Két, egymáshoz szorosan illeszkedő szárnya fémből készült, amelyeket kergetőző, lila fényt sugárzó sárkányok domborműve keretezett. Fogantyúkként a tátott szájú sárkányfejekből előkunkorodó érdes nyelveket lehetett használni. Középen szorosan felcsavarodott, narancssárga színű kígyó várta, hogy két üres szemébe valaki közelről belenézzen.

– Tyűha, mintha itt két különböző ajtó lenne! – kiáltotta meglepetten Májusieső.

Hosszú tanakodás után végül Gyöngy vette magának a bátorságot, hogy arcát a félelmetes kígyófejre tegye. Odabent gomolygó, karmazsinpiros ködön keresztül egy újabb ajtót, azon meg betűket vélt feltűnni:

 

Hogyha befelé igyekszel,

Önmagad már sose leszel,

Másmilyen világba jutnál,

Ha most vakmerőn benyitnál.

 

Mögöttem Ő birodalma!

Hogy földed sohse uralja,

S boldogan, jólétben élhess,

Ide sárkányvérfát ültess!

 

Miközben a sorokat silabizálta, az az érzése támadt, a Fodros partján elfüstölt tündérekhez hasonló árnyak vonaglanak a szeme előtt. Megmagyarázhatatlan, láthatatlan erő húzta befelé, arca szinte rákenődött a kígyófejre. Minden akaraterejét összeszedve szakította ki magát a bűvöletből.

– Menjünk odébb, ennek fele sem tréfa! – nyögte ki nagy nehezen.

Lekászálódtak az emelvényről, majd elmesélte a kígyó szemén keresztül észlelt vízióját.

– Mit gondoltok, kinyissuk bármelyik oldalt is? – kérdezte végül.

– Akárhonnan nézzük, csupa fenyegetés – szólalt meg elsőként Csiperke. – Különösen ez a rejtélyes Ő. Vajon ki lehet? Szélkakas, te tudsz erről valamit?

– Ó, nem igazán… – habogott szemlesütve a tündér.

– Ne higgy neki! – sugallta Remény Gyöngynek. – Ő még Gránátalmánál is idősebb.

– Azért csak áruld el azt a keveset! – fordult a tanácsot követve Szélkakashoz.

– Hát… azt rebesgetik… de hát ez csupáncsak mendemonda…

– Bökd már ki végre, ne ötölj-hatolj itt összevissza! – förmedt rá Csiperke.

– Szóval… én úgy hallottam… hogy… amit magunk körül látunk, az egy másik, számunkra felfoghatatlan… világnak csupán parányi darabkája… – makogta, majd elhallgatott.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (116.)

2019. március 09. 22:04 - Vid Ödön

(az elejére)

– Az igazsághoz tartozik – folytatta a tündér szégyenkezve –, Károgóval és Döngölővel kárörvendően vigyorogtunk, mialatt a holtsápadt Tölgy kibotorkált a teremből. Ám az örömömnek egykettőre vége szakadt, mert legnagyobb meglepetésemre én kerültem sorra:

„– Szélkakas – fordult hozzám fagyosan Jégverés –, nemzetségedet ma reggel egy kezemen megszámoltam. Mivel ez a létszám se nem oszt, se nem szoroz a többiek százaival szemben, a te jelenléted mostantól az Államtanácsban felesleges.”

– Ugye belátjátok, hogy borzasztóan lesújtva éreztem magamat. Három tündér testvéremmel félrevonultunk, a váron kívülre, megtárgyalni, maradjunk-e, vagy keressünk meg titeket, esetleg menjünk Tündérkertbe.

– Nem hiszem, hogy a történtek után ott tárt karokkal fogadtak volna – jegyezte meg Ajándék.

– Mi is így véltük. Kezdett besötétedni, amikor olyan iszonyú vihar támadt, amilyent soha azelőtt nem éltem még át. Egész éjjel szaporán csapkodó lila villámok világították meg az eget arrafelé, amerre Tündérkert terül el. Baljós előérzettől vezérelve vadludakká változtunk, és teljes erőnkből a Tükörfal felé szálltunk. Reggelre értünk a tetejére, és megpihentünk. Ekkor a völgyet betöltötte Tölgy tébolyult kiáltozása: „Jégeső, hatszázhatvanhatszor légy átkozott, és soha ne lelj nyugalmat se éltedben, se holtadban!” Ameddig csak elláttunk, iszonyatos mennykövek korbácsolták a földet, minden lángba borult. A távolban a vár óriási máglyaként lobogott, és szikraként köpködte az ég felé szerencsétlen testvéreinket…

– Ó apa! – jajdult fel egyszerre Májusieső és Keletiszél.

– Napokig vártunk – folytatta Szélkakas –, ám a völgyet elemésztő vihar egyetlen pillanatra sem csillapodott, a legközelebbi ménkű szinte az orrunk előtt csapott le a Tükörfal tövébe. Kétségbeesetten próbáltuk átrepülni a Kristályhegyet, azonban képtelenek voltunk elég magasra szállni. A tomboló tűz elől a tóban kerestünk menedéket. Vadlúd alakjában ereszkedtünk alá, és többé nem bírtunk visszaváltozni. A napok multával erőnk egyre fogyott, már csak ringatóztunk a vízen, hagytuk, hogy az áramlás magával sodorjon. Úgy adódott, hogy a többiek mögött úsztam, amikor egyszer csak eltűntek a szemem elől. Minden maradék erőmet összeszedve az utolsó pillanatban a levegőbe emelkedtem, és valahogyan elvergődtem idáig. Miután visszanyertem eredeti alakomat, a szikla széléig kúsztam, hanem testvéreimnek nyoma veszett. Azóta kuksolok itt étlen-szomjan, és reménykedem, hátha valaki rám akad…

– És az ajtóval nem próbálkoztál? – törte meg a tündér szavait követő kínos csendet Gyöngy.

– Higgyétek el, semmihez sem volt már erőm! – szabadkozott, krokodilkönnyeket potyogtatva. – Lesújtott testvéreim halála meg szülőföldem értelmetlen pusztulása, ami ellen nem tehettem semmit…

– Szerintem pedig igenis tehettél volna, kétszínű alak, nemzetséged szégyene! – ripakodott rá felháborodva Csiperke. – Ha nem támogatod elvtelenül Tölgyet, amikor népünk megosztásán munkálkodott, lehet, hogy ma nem itt tartanánk!

– Kérlek, csillapodj! – csitította Gyöngy. –Szélkakas majd elszámol a lelkiismeretével, meg testvérei megvetésével. Most pihenjük ki magunkat, azután reggel vizsgáljuk meg ezt az ajtót!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (115.)

2019. február 24. 12:33 - Vid Ödön

(az elejére)

– Már másnap, hogy Tölgy úr száműzött benneteket. De kérlek, előbb adjatok valamit enni, mert azóta egy falat sem került a számba!

Gyöngy elővette az elemózsiás tündértarisznyát. Mivel szerencsésen maguk mögött hagyták a mindent beborító szürke fellegeket, a végeérhetetlennek tűnő hamutengert, majd az átlátszatlan ködöt, sokkal jobb kedvvel ülték körbe, és alaposan belakmároztak. Közben türelmetlenül várták, hogy Szélkakas visszanyerje erejét, és végre elmesélje, mi történt vele az elmúlt bő három hónapban.

– Mint már mondtam – kezdett végre beszélni –, távozásotok után nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan Tölgy úr elképzelte. Már másnap reggel az a rafinált Jégverés…

– Ajánlom, ne illesd ily szavakkal édesapánkat! – mordult rá Keletiszél.

– Bocsánat, nem sejthettem, hogy a fiai vagytok! Akkor mit kerestek itt?

– Ezt ne most vitassuk meg! – csattant fel Májusieső. – Viszont szerintem szó szerint fel kéne idézned az Államtanács ülését!

– Nos – válaszolta zavartan tündér –, a tanácskozó teremben négyen ültünk az asztal körül: én, Döngölő, Károgó, míg az asztalfőn, a királyi székben Jégverés. Hívattuk Tölgyet, aki rövidesen becsörtetett.

„– Az ott az én helyem! – ripakodott azonnal Jégverésre. – Hogyan merészelsz…

– Hátrább az agarakkal, öcsém! – reccsent rá Döngölő. – Add meg a kellő tiszteletet fenséges Jégverés urunknak, Rézvölgy királyának!

– Jégverés urat valamennyien mélyen tiszteljük, és elfogadjuk királyunknak – magyarázta Károgó. – És ezzel helyreállítottuk a szép ősi szokást, hogy szeretett szülőföldünk uralkodóját a nép választja. Egyben orvosoltuk az apád által elkövetett égbekiáltó méltánytalanságot is, hogy Szélvész király urunk halála után egyedül uralkodott. Ha nem tudnád, Jégverés úr ugyanis egyetlen unokatestvére a néhai Szélvész úrnak, tehát már rég el kellett volna foglalnia méltó helyét a trónon…

– Mit karattyolsz? – ordította vérvörös arccal Tölgy. – Én nem…

– Ne aggódj, természetesen nemzetségeink hagyománya szerint történt minden ma reggel, a palota előtt – fojtotta belé a szót Károgó. – Te, ugyebár, elmulasztottad eme felemelő eseményt, amikor Szélkakas uram javaslatára az összegyűlt humkányok, törpék és tündérek közfelkiáltással megválasztották Rézvölgy egyetlenkirályának Jégverés urat.

– És én? És az emberek? – hápogta Tölgy.

– Vagy tucatnyian marakodnak még mindig azon, ki képviselje őket az Államtanácsban – vonogatta vállát Károgó –, kár, hogy a te neved még csak szóba sem került.

– De hát tegnap még mi voltunk a legnépesebb nemzetség! És engem tekintett mindenki a vezérnek!

– Hja, változnak az idők – vigyorgott Döngölő. – Úgy is mondhatnám, mára az emberek meg a tündérek nemzetsége alkotja a kisebbséget.”

– Te ugye kiálltál Tölgy mellett? – kérdezte Gyöngy, mikor Szélkakas tétován elhallgatott.

– Hát… nem igazán – tördelte a kezét. – Persze, ha előre sejtem, mit terveznek a humkányok meg a törpék, akkor talán…

– Gondoltam! – legyintett megvetően Gyöngy. – Na, halljuk, pontosan mi történt azután! Természetesen a saját szavaidat is ismételd el!

– Nos, erre én azt mondtam – remegett hangja:

„–Sajnálom, de nemzetséged többsége követte Andrást és Reményt. Pedig nyilvánvaló volt, hogy az emberek szeretik apádat, a tündérek meg anyádat. Csak te ezt vagy nem vetted észre, vagy nem törődtél vele!

– Száz szónak is egy a vége – szólalt meg ekkor Jégverés –, téged, úrficska, nem választott meg senki az Államtanács tagjának. Mivel korábban kijelentetted, hogy be akarsz jutni a Csobogó barlangjába, mostantól a táróban a helyed, azt az engedélyünk nélkül el nem hagyhatod. Ha akarsz, dolgozol ott, ha nem, úgy is jó. De egyedül leszel, hogy ne szíthass újabb ellentéteket Rézvölgy lakói között. Úgyhogy haladéktalanul távozz a palotából!”

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (114.)

2019. február 16. 17:37 - Vid Ödön

(az elejére)

Ekkor végre feltűnt a nap, amelyet a Fodroson való átkelésük óta nem láttak. Felálltak, kinyújtóztatták elgémberedett lábaikat, és körbejárták az udvart.

Gyöngyöt mélységesen lesújtotta, hogy Hópehely, aki megszületése óta hűséges társként segítette veszedelmes útján, és végeredményében neki köszönhették életben maradásukat, eltűnt. Egyelőre másra nem is igen gondolt.

– Még mindig érzem a közelgő veszélyt – jelentette ki a törpe –, menjünk, amíg nem késő!

– Hópehelyt meg kell találnunk! – tiltakozott. – Legfőképpen pedig fel kell derítenünk ezt a helyet! Elvégre ezért jöttünk…

– Egyetértek Kincskeresővel, itt nem vagyunk biztonságban! – szakította félbe Csiperke. – Mivel már nincs körülöttünk a tündérkupola, semmi sem védhet meg a gonosz erő újabb támadásától.

– De… – akarta mondani, ám ekkor megszólalt a fejében Remény:

– Hallgass rájuk! Ez a rom nem szalad el, ráértek akkor foglalkozni vele, ha már megjártátok a Világ végét.

– És Hópehellyel mi lesz?

– Abban biztos vagyok, hogy ő most nincs a közeletekben. Menj, ne késlekedj!

Az égen a felhőtakaró kezdett összezáródni, és mindnyájukat megmagyarázhatatlan, szorongó érzés kerítette hatalmába.

– Rendben, barátaim, induljunk tovább! – küszködött a sírással Gyöngy.

Miután sikeresen kijutottak a romok közül, két napig eseménytelenül vándoroltak. Ezalatt Gyöngy gondolatai szüntelenül Hópehely körül forogtak. Búskomorság vett rajta erőt, mivel szeretett társa minden valószínűség szerint életét áldozta értük, és ő még csak el sem búcsúzhatott tőle. Barátai osztoztak fájdalmában, ám ezzel csupán kissé enyhítették azt.

Harmadnap reggel arra ébredtek, hogy éjszaka piszkosszürke köd telepedett a kihalt tájra, amiben szinte elvesztek.

– Közel járhatunk a Világ végéhez – állapította meg Gyöngy. – Elő a lámpásokat meg köteleket! Kössük össze a derekunkat, nehogy elveszítsük egymást. Mindig felfelé kell tartanunk, én megyek elől.

Onnantól láncot alkotva botorkáltak a sűrű, szinte átlátszatlan homályban. Lámpáik fénye alig tenyérnyi helyet világított meg a lábuk előtt. A hegyoldal kopár lehetett, mert semmibe sem ütköztek a végeérhetetlennek tűnő kapaszkodás közben. Hogy a nyomott hangulatot valamelyest oldja, Csiperke énekelni kezdett. Kisvártatva csatlakozott hozzá Májusieső meg Keletiszél. Mikor a dal végére értek, Ajándék belekezdett a következőbe, amibe Gyöngy kivételével bekapcsolódtak a többiek is.

– Te miért nem énekelsz? – kérdezte tőle Ajándék két nóta között.

– Sajnos nem ismerem az énekeiteket – tárta szét a kezét. – Meg hát nem szeretek…

– Ilyen emberről még nem is hallottam! – csodálkozott Kincskereső.

– Hát, akkor jól nézz meg, már, ha látsz belőlem valamit ebben a felhőben! – nevette el magát, hosszú idő után először. – De azért nagyon jó titeket hallgatni.

A nótázással gyorsabban telt az idő, és a homály ellenére is jobban haladtak felfelé. Egyszer csak távolinak tűnő gyenge kiáltások hallatszottak.

– Hahó, ki van ott? – kiabálta Gyöngy.

– Szélkakas vagyok – jött a válasz.

– Hát ez az alak hogy a csudába került ide Rézvölgyből? – morfondírozott. – Na, lesz hozzá egy-két szavam!

Megszaporázták a lépteiket, és nemsokára kiértek a ködből. Teremnyi, kopár fennsíkra jutottak, amelyet a lenyugvóban lévő nap fénye világított meg. Velük szemben a Kristályhegy égig érő, hófehér csúcsai közül lélegzetelállító vízesés hullott a mélybe.

A platón egy magánosan álló, hatalmas, csukott ajtó előtt a végsőkig elcsigázott és levert tündér hevert.

– Kit látnak szemeim! Szélkakas, csak nem zavartak el az Államtanácsból? – kérdezte Gyöngy gúnyosan.

– Nem is sejted, varázsló, mennyire ráhibáztál! – sóhajtott keserűen a tündér. – Bizony, megalázó módon ebrudaltak ki onnan… Ámbátor mégis örülök ennek, mivel így szerencsésen el bírtam menekülni a Rézvölgyet sújtó átok elől.

– Nafene! – szaladt ki a száján. – Mikor történt?

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (113.)

2019. február 03. 13:54 - Vid Ödön

(az elejére)

Azonban a puli tovább rótta a köröket, már elég határozott ösvényt taposott a hamuba. Gazdája elindult felé, hogy ölben vigye magával, ámde egy láthatatlan falba ütközött a csapáson belül.

– A csudába! – szaladt ki a száján.

Társai is megpróbáltak a körből kilépni, ám nekik sem sikerült.

– Remény, segíts! – szólította némán a tündért. – Valaminek a fogságába kerültünk.

– Kérdd meg Csiperkét, nézzen körül a szeretetfioláján keresztül – érkezett a tanács.

– Egy gyémántszínű bura alatt állunk, Hópehely pedig aranyszínnel ragyog – közölte a humkány néhány percnyi nézelődés után.

– Tündérkupola az, megvédhet a gonosz erőktől – hallotta Gyöngy a távolból. – Arccal kifelé üljetek körbe, és virradatig lankadatlanul fogjátok egymás kezét! A legfontosabb, ne essetek pánikba!

– Barátaim, nem tudom milyen megpróbáltatásnak nézünk ma, Sárkányölő napján, elébe. Remény szerint azért lettünk ide bezárva, hogy épségben átvészeljük a következő éjszakát. Koncentráljunk arra, hogy kitart, bármi is akarjon nekünk ártani – mondta fennhangon.

A tündér tanácsának megfelelően elhelyezkedtek, és szótlanul, félelemmel vegyes izgalommal várakoztak. Közben a puli megállás nélkül rótta a köröket. Végtelenül lassan esteledett. A hegy lábánál hömpölygő lávafolyó felett megjelentek a szokásosnál sokkal hatalmasabbnak tűnő, kísérteties, narancssárga lángok. Azután a föld remegni kezdett, és valami csigalassúsággal kiemelkedett, fokozatosan eltakarva a lángnyelveket. A kupola alatt semmit sem hallottak, pedig biztosra vették, hogy mindez pokoli zajjal jár.

Sokáig fogalmuk sem volt, mit is látnak. Egyszer csak körös-körül mélylila lángcsóvák törtek elő, amelyek mindenfelől ostromolták menedéküket. Ezek fényében már ki lehetett venni a körülöttük emelkedő komor, omladozó, ám mégis roppant magas falakat, és a mindenfelé álló szobrokat. Ezek valaha embereket ábrázolhattak, ellenben most inkább szörnyeknek tűntek, és a szájukból fújták feléjük a félelmetes lángokat.

Gyöngyék egymás kezét görcsösen szorongatva, dermedten figyelték a jelenést. Nemsokára a kőalakok megmozdultak, és egyre közeledtek hozzájuk. Hamarosan csak a burát ostromló lila tűztenger látszott.

Ilyen hosszúnak még egyetlen éjszakát sem éreztek. Mukkanni sem mertek, nehogy megbontsák az őket védő tündérkupolát.

– Ideje lenne tudatnod a vidék zsarnokával, holmi pocsék hollywoodi katasztrófafilmbe illő pirotechnikai trükkel nem lehet téged megfélemlíteni! – szólította meg váratlanul belső énje.

– Rozi, ne bomolj, koncentrálnom kell!

– Hallgass rám, és küldd már el ezt a hatásvadász alakot!

– Szerintem felesleges ilyenekkel ingerelni akárkit, inkább szőrmentén kéne vele tárgyalni – tiltakozott Gyöngy.

– Jól van, csak csinálj valamit!

Mintha az eseményeket irányító lény vagy erő megértette volna a fejében zajló párbeszédet, mert a tűz színe hirtelen zöldre, majd néhány perc múlva ismét lilára váltott.

– Ismeretlen, kérlek, engedj utunkra! – formálta Gyöngy magában az üzenetet.

Miután erre semmi sem történt, újra meg újra elismételte, remélve, hogy előbb vagy utóbb meghallgatásra talál. Nagy sokára a lángok visszahúzódtak és lassan elenyésztek, miközben az ég világosodni kezdett. Rövidesen szemügyre vehették a körülöttük magasodó épület részleteit.

Az árkádos, ötszögű udvart romos, üszkös falak határolták. A kopott oszlopok felett eltorzított emberi és állati fejeket formázó vízköpők sora nyúlt befelé, valószínűleg ezekből csaptak ki a lángok. A kerengő félhomályában vakon ásítoztak az ajtók és ablakok. Az udvaron, azt a kört leszámítva, ahol az éjszakát töltötték, nyoma sem volt hamunak, sajnos, Hópehelynek sem. A padlót ötszögű és rombusz alakú színes kövekből rakták ki.

(folytatás)

Szólj hozzá!