(az elejére)

– Szeretnék néhány dolgot kérni – szólalt meg Csiperke az Államtanács másnap reggeli ülésén. – A legfontosabb, a koronázást és a Májusiesővel való esküvőmet kössük egybe!

– Ez merőben szokatlan, Rézvölgy történetében erre még nem akadt példa – ingatta fejét Gránátalma, valamennyiük közül a legidősebb.

– De hát most már nem ott élünk! Azt hiszem, nyugodt szívvel szakíthatnánk a régi szokásokkal. Végtére is, új országot teremtettünk, miért ne alakítanánk ki új hagyományokat?

– Már megbocsáss, netán a többi kérésed is hasonló? – firtatta gyanakodva Ércmester.

– Van abban valami, amit Csiperke mond – fogta pártját Nagyszárny. – Rézvölgy végérvényesen elpusztult, és ez ellen sajnos nem tehetünk semmit. Mi nyilván nem akarunk oda visszatérni, másoknak meg még annyi lehetősége se lenne erre, mint nekünk. Legfeljebb unokáinknak mesélhetünk a szülőföldünkről, azonban néhány nemzedék múlva az emléke végképp elenyészik majd.

– Azt hiszem, mi törpék mindig ragaszkodni fogunk bevált, ősi törvényeinkhez – mordult erre Ércmester.

– Én sem azt mondtam, hogy rúgjunk fel mindent! – csitította Csiperke.

– Pedig úgy hangzott…

– Barátaim, csillapodjatok! – szólt közbe Remény. – Hallgassuk meg először a leendő királyné kívánságait, azután vitatkozzunk róluk!

– Egyszóval – vett mély levegőt Csiperke –, annyira jó lenne, ha fenn, a legnagyobb Királyszékben ülnék a férjemmel, és ott tenné rám Gyöngy a koronát.

Az Államtanács három tagja szinte egyszerre szisszent fel a megdöbbentő ötlet hallatán.

– Csak nem mondtam valami rosszat?

Kínos csend telepedett a helyiségre.

– Ennyi? – kérdezte végül rezzenéstelen arccal Remény. – Varázsló, mi a véleményed?

Gyöngy hosszasan töprengett a megfelelő válaszon.

– Nos, ha a két szertartást a királynő mindenáron össze akarja kötni, annak én pillanatnyilag nem látom akadályát…

Csiperke mosolyogva, míg a többiek feszülten hallgatták.

– …ám azt semmiképpen ne a Királyszékeken rendezzük!

Csiperke arcáról erre lehervadt a derű.

– De hát miért? – kiáltotta.

– Te is láttad a szörnyet, meg ismered a hely feliratait – válaszolta higgadtan Gyöngy.

– Gonosz erők állították azokat a trónusokat, értelmetlen hősködés lenne kísérteni őket! – csatlakozott hozzá Nagyszárny. – Már azt is nagy eredménynek tartom, hogy itt sikerült megtörnünk a hatalmukat.

Csiperke még mindig nem adta fel:

– De hát az a fenevad, vagy mit tudom én, micsoda Enyészet éjszakáján jön csak elő! Gyöngy, te többször is jártál ott, és csak egyetlenegyszer találkoztál vele. Igazam van?

– Sajnálom, de nincsen! Ne feledd, az intelem szerint a környéket a háza tájának tekinti!

– Nézd, leányom, kénytelen vagyok téged arra emlékeztetni, kis híján sárkány lettél! – szólt rá szokatlan éllel Gránátalma. – Szerintem ezért vonz annyira, hogy a jövendőbeliddel a Királyszékekbe ülhessetek.

– Száz szónak is egy a vége – emelkedett fel ekkor Remény –, ha nem látod át vágyaid kockázatát, alkalmatlan vagy uralkodónak!

Csiperke elsápadt. A teremben megfagyott a levegő. Ércmester és Nagyszárny döbbenten hallgatták a tündéreket. Gyöngy magában igazat adott Reménynek, és ezért ő sem szólalt meg.

– Szóval megbuktam! – dadogta nagy sokára, remegő hangon a leendő királynő. – Tehát ti úgy gondoljátok, hogy a Királyszékek ura csak arra vár, hogy botorul a trónjára üljek, és ő bennem testet ölthessen?

– Nagyjából – bólintott Remény.

– Megértettem! – sóhajtotta Csiperke. – Szégyellem magam! Kérlek, bocsássatok meg! Akkor a leghelyesebb, ha holnap másik királyt választ Boldoghely népe!

(folytatás)

(az elejére)

Másnap reggel Szép-part valamennyi lakója a trónteremben gyülekezett. Gránátalma, Gyöngy, Nagyszárny meg Ércmester elfoglalták helyüket az emelvényen. Ám Remény nem ült rá a trónusára, oda csak a koronáját helyezte, és állva várta, hogy mindenki megérkezzen. Viselkedése meglepte alattvalóit. Izgatottan sugdolództak egymás között, találgatták, vajon mire véljék a dolgot?

– Testvéreim! – szólalt meg Remény. – Miután közös erővel megszépítettük lakhelyünket, az Államtanács javasolja, a környéket mostantól kezdve nevezzük Boldoghelynek! Természetesen, ha ezzel ti is egyetértetek.

Szavait megéljenezték.

– Látjátok, már nem tekintem magam királynőtöknek – folytatta, miután újra csend lett. – Az Államtanács támogatja az új uralkodó választására vonatkozó indítványomat. Kérlek tehát titeket, ajánljatok rajtam kívül bárkit, akit a következő újholdtól szeretnétek a trónon látni!

Hallgatói döbbenten fogadták bejelentését.

– Megbántottunk valamivel, királynő? – kérdezte egy elől álló humkány.

– Erről szó nincs! – mosolygott Remény. – Csupáncsak a tündérhagyományt követem, amikor át akarom ruházni az uralkodást arra, akit ti magatok közül választotok. Döntésem megmásíthatatlan, és kérlek, ne fecséreljétek az időt arra, hogy ebben megingassatok! Ne féljetek, az Államtanács tagjai ezt már megpróbálták! Úgyhogy szeretném hallani a neveket.

– Akkor legyen Csiperke a királynő! – kiáltotta az első sorból Kincskereső, aki felderítő útjai révén nemcsak a törpék körében szerzett komoly tekintélyt.

– Éljen Csiperke királynő! – kaptak nagyon sokan az ötleten, majd rövidesen valamennyien ezt skandálták.

Csiperke kissé zavartan és meghatottan lépett az emelvényre, hiszen azok után, hogy társai részben miatta hagyták el otthonukat, és alapítottak új hazát, a Tükörfal jövendölése ellenére egyáltalán nem számított erre a megtiszteltetésre.

– Testvéreim, köszönöm a bizalmatokat! Ígérem, azon leszek, sose csalódjatok bennem!

(folytatás)

(az elejére)

Aratás havának közepére, mire a hold elfogyott, a hombárok dugig teltek gabonával, az építők pedig végeztek munkájukkal.

– Úgy gondolom, ideje lenne nevet adni lakhelyünknek, és új uralkodót választani – nyitotta meg egyik reggel Remény az Államtanács ülését.

– Nekem csak a javaslat első fele tetszik – tiltakozott rögtön Ércmester –, kérlek, királynő, ne is gondolj a visszavonulásra!

– Csatlakozom! – helyeselt Nagyszárny. – Nem értem, miért hoztad ezt egyáltalán szóba? Mindannyian nagyon hálásak vagyunk, hogy veled itt új otthont teremtettünk!

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én magyarázom el Remény döntését, amivel a magam részéről egyetértek – jegyezte meg csendesen Gránátalma. – Tündér ugyanis sokáig nem uralkodhat nem tündérek felett.

– Nocsak! – csodálkozott Ércmester. – Hiszen Rézvölgynek valaha voltak tündér királyai is.

– Jól emlékszel, testvérem. Ám arról se feledkezz el, hogy akkoriban évente választottunk új uralkodót, ami pontosan megfelel előző állításomnak.

– De hát Remény hosszú időn keresztül ült Rézvölgy trónján! – vitatkozott tovább a törpe.

– Azt hiszem, én értem – csitította Nagyszárny. – Akkoriban ő nem királynő, hanem királyné volt. Jól mondom?

– Tökéletesen! – helyeselt Remény.

– Rettentően sajnálom, hogy így kell lennie – tárta szét a kezét Ércmester. – Viszont akkor válasszuk Csiperkét. Na, meg a férjét, amint lesz neki.

– Szerintem ebben a kérdésben a népnek kéne dönteni! – szólt közbe Gyöngy, aki minden ülésen részt vett, ámde kizárólag a véleményét nyilvánította, sohasem szavazott. – Méghozzá úgy, hogy az Államtanács nem javasol senkit. Minket ugyanis befolyásol a Tükörfal jóslata, míg a többieket vélhetően nem, hiszen azt csak alig páran láttuk. Holnap reggel meg is tarthatnánk a szavazást, és akkor Bőség havában újholdkor, mint erre legközelebb alkalmas időpontban, az új királyt megkoronázhatnánk.

– Nagyon jó gondolat – osztotta a véleményét Remény. – Ezek után talán foglalkozhatnánk a várunk nevével?

– Boldoghely? – vetette fel végül Gyöngy, miután társai sokáig hallgattak.

– Ez pompás! – ujjongott Ércmester.

– Én sem tudok találóbbat! – vélte Nagyszárny.

– Nekem is tetszik – állította Remény –, pontosan kifejezi, amit az utóbbi időben érzek.

– Egyetértek – bólintott Gránátalma –, de ha már úgyis összegyűlünk, szavazzunk erről is!

(folytatás)

(az elejére)

A következő tavasz és nyár az új otthon rendbetételével telt. Lakói soha nem tapasztalt egyetértésben munkálkodtak, hogy lakhelyüket éppoly széppé és lakályossá tegyék, mint amilyen egykoron Rézvölgy vára volt.

Az építményt övező rengeteg, nagyjából félnapi járóföldnyi területen, a tündérek értő keze nyomán, már letelepedésük évében magától átadta helyét a szántóknak, gyümölcsösöknek, valamint az állatokat tápláló legelőknek. A hosszú időn keresztül terméketlenül szunnyadó földek újra meg újra rendkívül bő termést hoztak. Az alig egy esztendeje ültetett gyümölcsfák és szőlőtőkék máris termőre fordultak, roskadozó ágakkal várták a szüretelőket. Senki sem tudta honnan, tavasszal az erdőben megjelentek a vadak, őzek, szarvasok, vaddisznók, a mezőkön nyulak meg fácánok, s ami még meglepőbb, juh- és kecskenyájak termettek a mezőkön.

Az épületen dolgozók a falak sebeit az Ércbércek oldalából bányászott kövekkel úgy foltozták meg, hogy pár lépés távolságból már teljesen egybeolvadtak a régiek és az újak. Helyreállították a körbefutó csipkés oromzatot is. Az udvart övező árkádok oszlopait újra faragták, mindegyikhez más lakó állt modellt. Mire végeztek, a szobrász törpék valamennyi újjáépítőt megörökítették. Középen pázsittal körbevett jókora medencét mélyítettek, amiben a meleg nyári napokon hűsölhettek, pancsolhattak. Vízköpők garmadája szórt üdítő permetet, vagy keményen masszírozó zuhatagot. A fű egyhangúságát virágágyásokkal, és árnyat adó terebélyes fákkal törték meg.

A nagytorony földszintjét meghagyták trónteremnek. A nagyjából ötvenlépésnyi falakba tíz lépésenként akkora kandallókat építettek, hogy a nyílásokba akár hárman is beállhattak. Telente az azokban ropogó tüzek melegítették az óriási teremben tartózkodókat. A bejárat fölött, jobbra haladva, történelmük fontos eseményeit megörökítő, összefüggő freskó festésébe kezdtek. A történetet Rézvölgy elhagyásával indították, azután folytatták vándorlásukkal az átmeneti szállásra, Csiperkéék felderítő útjával, Keletiszél hőstettével, majd az új otthonuk birtokbavételével. Az egyelőre elkészült utolsó kép, amelyik a második saroknál ért véget, birodalmuk újjáépítésének állított emléket.

A terem legtávolabbi szegletébe ötszögű, lépcsőzetes emelvényt építettek. A tetejére a leendő királyi pár cseresznyefából készült díszes faragású trónusait, az alatta lévő szintre pedig az Államtanács tagjainak kényelmes karosszékeit helyezték el. Középen azt a helyet, ahol Kincskereső elmondása szerint a fényoszlop feltört a földből, Gyöngy javaslatára arasznyi vastag kőlapokkal fedték le, hogy oda soha senki ne lépjen.

A trónterem bal oldalából nyílt a varázsló kicsiny, ablaktalan szobája. A falakat szabályos, olívzöld kövekkel burkolták, a mennyezet bordáit tartó oszlopokat fehér márványból faragták, a padlót pedig mozaik berakás díszítette. A középpontban nyolcszögű asztal, mellette egyetlen szék állt. Itt őrizte Gyöngy a Varázsolások könyvét. Már a helyiség építése közben megtalálta a módját annak, hogy az ajtaját csakis Szép-part mindenkori varázslója nyithassa ki.

Az átellenes oldalon egy nagyobb, udvarra néző világos teremben rendezték be az Államtanács üléseinek helyszínét. A kör alakú asztal köré húsz, magas támlájú, párnázott karosszéket állítottak be. A mennyezetre Odi térképe és Gyöngy kiegészítései alapján Mesevilág térképét festették. Az egyes országokat a nevük alapján színezték, így lett Tökország narancssárga, Makkföld halványbarna, Veresország cinóbervörös, Vasföld pedig acélkék, Kalózpart irigysárga, Szép-part üde zöld. Rézvölgyet rézsárgára pingálták, és két széles, egymást keresztező fekete ecsetvonással áthúzták.

A királyi lakosztályt, akárcsak Gyöngyék meg az Államtanács tagjainak tágas lakrészeit a trónterem fölött alakították ki. A többiek a tornyokat összekötő szárnyakban kaptak minden kényelemmel ellátott szobákat.

(folytatás)

(az elejére)

Szép-part új lakóit Rézvölgy elhagyása, az annak pusztulásáról kapott hírek, meg a Buda vezette emberekkel való szakítás még a korábbinál is szorosabb egységbe kovácsolta.

Remény nem uralkodott, hanem irányította alaposan megfogyatkozott népét. Közöttük élt, és maga is kivette részét a munkákból. Aki kérte, azt meghallgatta. Mielőtt bármiben döntött, előtte kikérte a Nagyszárnyból, Ércmesterből és Gránátalmából álló Államtanács véleményét.

Levente csakhamar egy csomó humkánnyal és törpével összebarátkozott. A tündérek, bár mindenkivel közvetlenül, szívélyesen, kedvesen viselkedtek, barátságot szinte senkivel nem kötöttek, és ez alól ő sem volt kivétel. Gyöngy örült, amiért férjét, akin sohasem vette észre a honvágyat, gyorsan befogadták.

Neki viszont borzasztóan hiányoztak a bensőséges barátok. Ugyan társai sohasem látták ragyogni, mégis érezték, hogy embernél már több, mégsem tündér. Tisztelték tudását, sosem kérdőjelezték meg varázslói címét, és viselkedéséért, tetteiért szerették. Közeledési kísérletei azonban sorra meghiúsultak. Remény, aki egyébként mindenben bátorította, ebben a kérdésben nem kecsegtette változással. Rajta kívül Csiperkével, Májusiesővel meg Kincskeresővel ápolt közeli kapcsolatot, ám még őket sem mondhatta barátainak. A dolog sokáig bántotta, aztán lassan beletörődött a helyzetébe.

(folytatás)

(az elejére)

Idejük sem maradt a történtek kibeszélésére, mert alig értek nyíllövésnyire a kaputól, amikor máris utolérte őket egy hintó, amelynek bakjáról az előbbi fullajtár ugrott eléjük.

– Mélyen tisztelt Levente úr – hajolt alázatosan a földig –, őfelsége, a Veres király, rendkívül fájlalja, amiért az imént nem ismertem fel önben az ő igen nagyra becsült régi barátját! Egyben kéri, tisztelje meg bájos kísérője társaságában palotáját!

– Kedves barátom, bár tagadhatatlanul Leventének hívnak, ámde összetévesztesz uralkodód barátjával. Sajnálom, amiért én meg rossz helyen kerestem az enyémet. Kérlek tehát, köszönd meg nevemben a meghívást, aminek halaszthatatlan ügyeim miatt egyelőre nem tudok eleget tenni – válaszolta mosolyogva.

A szerencsétlen flótást kiverte a hideg verejték.

– Levente úr… kérem!... – könyörgött.

– Barátom, ugye belátod, csakis így tehetek! Ma egy illúzióval lettem kevesebb, és egy tapasztalattal több. De tudod mit? Nem kell feltétlenül elismételned Jánusz királynak a válaszomat, viszont azt mindenképpen meséld el, hogy a szemed láttára ragadott el minket egy óriás.

Gyöngy rögtön megértette a szándékát, és a fullajtárnak hátat fordítva hívta Pongrácot.

– De hát ez lehetetlen! – habogta közben a rémült szolga. – Nem fognak hinni nekem…

– Minden rendben? – kérdezte Gyöngy Leventétől, miután az óriás elbúcsúzott tőlük a vár közelében álló duzzasztóműnél.

– Készületlenül ért a megaláztatás – vont vállat –, hisz sohasem gondoltam volna, hogy Jánusz egyszer hamis barátnak bizonyul. Nyilván ilyesmire célzott Miklós. Kár rágódni a dolgon!

(folytatás)

(az elejére)

Jégbontó havában újholdkor az újdonsült pár búcsút vett a Víg Gölöncsér lakóitól, hogy a Királyszékek hágóján keresztül választott otthonukba vándoroljanak. Bár hívták, Ajándék, aki megtalálta a helyét a fogadóban, meg élvezte az ottani bensőséges légkört, és már régóta nem gyötörték rémálmok sem, nem tartott velük.

Remény tanácsai segítségével addigra Gyöngy képes volt a testét körülvevő sugárkoszorút tetszése szerint „ki- és bekapcsolni”, így az őt még nem ismerők számára csupán egy szép, fiatal, boldog asszonynak látszott.

Két okból döntöttek úgy, hogy Veres-országon mennek keresztül. Egyrészt Levente be akarta mutatni a feleségét barátjának, a Veres királynak. Másrészt Gyöngy szerette volna megtalálni a Királyszékekhez onnan felvezető utat. Remélte, a király esetleg tud róla valamit. Kevéske motyóval meg pénzzel, gyalogosan indultak el. Pár nap múlva feltűntek a vár tornyai, és nemsokára a kapuhoz értek.

– Mi kéne? – mordult rájuk az egyik strázsa, lándzsájával elállva a bejáratot.

– Levente vagyok, és Jánusz királyt jöttem meglátogatni.

– Haha, csak nem képzeled, hogy a felség fogad titeket, ágrólszakadtak?! – röhögött a másik őr. – Az ő vendégei díszes hintón vagy nemes paripán érkeznek ám! Magadfajta csakis akkor juthat be hozzá, ha ő hívatja.

– De hát én a barátja vagyok! – méltatlankodott a férfi. – Sokszor vendégeskedtem már nála…

– Így? – vágott közbe az első katona. – Kötve hiszem! Na, táguljatok innen, adjatok utat a felség látogatójának!

Nyomatékul fegyverével fenyegető mozdulatot tett. Közben Makkföld színeiben pompázó hatalmas, négy ló vontatta hintó bukkant fel, és robogott a kapu felé. Az őrt állók tisztelegtek a kocsi ablakán unottan kibámuló Makk királynak.

– Nicsak, a Fukar! – rikkantotta, amint pillantása Leventére tévedt. – Mi az, újabban a kocsira meg a kíséretre is sajnálod a pénzt? Pancser…

Mire a megdöbbent férfi szóra nyitotta a száját, a hintó már tovatűnt. Gyöngy szíve összefacsarodott, amiért párja ilyen megalázó helyzetbe került. Éppen alkudozni kezdett volna a kajánkodó strázsákkal, amikor tucatnyi lándzsás élén fullajtár érkezett oda. Levente korábban többször találkozott vele. Felvidulva lépett feléje, ám az úgy tett, mintha nem ismerné, és rideg mozdulattal megállította.

– Felséges urunk, Jánusz király az imént nyilvánította ki – szólalt meg jó hangosan, hogy a közelben állók is tisztán hallhassák –, ő Tökország uralkodójával ápol szívélyes barátságot. Bárki más, aki ezentúl ilyesmire hivatkozik, felségárulást követ el, amiért elrettentésül pellengérre állítással büntetendő. Ugye, mindenki megértette?

Bár mindvégig rezzenéstelen arccal adta elő mondókáját, szemében látszott, rettenetesen röstelli a rábízott feladatot. Levente nyelt egyet, majd rezzenéstelen arccal, némán kézen fogta Gyöngyöt, aki nem állhatta meg, hogy szabadjára engedje ragyogását. Emelt fővel, méltóságteljesen távoztak, mit sem törődve a jelenést döbbenten bámulókkal.

(folytatás)

(az elejére)

– Pár napon belül, családunk fogadójában.

– Mivel az én szüleim nem lehetnek itt – fűzte hozzá Gyöngy –, nem csapunk nagy felhajtást.

– Már ne sértődjék meg a kérdésért, csak nem ragadt magára a vőlegénye fukarsága?

– Egyáltalán nem! – kacagott. – Kislányként hetedhét országra szóló fényes esküvőről álmodoztam. Fehér lovon érkező kérőről, pompás, hatlovas hintóról, koszorúslányok hadáról, meg miegymásról. Aztán időközben rájöttem, a boldogsághoz ezekre nincs igazán szükségem. Azonkívül, a szerelmem szerintem nem fukar, hanem a királyság vagyonát nem herdálta!

– Értem én! – bólintott. – Nos, tehetek-e valamit értetek?

– Köszönjük – válaszolta Levente –, elég, hogyha sok boldogságot kíván. És ha a sors úgy hozza, hogy bármiben a segítségére lehetnénk, nyugodtan üzenjen!

– Nos, akkor legyetek nagyon boldogok! – ölelte meg mindkettőjüket a király.

Miklós végül nem engedte, hogy üres kézzel, gyalogosan vágjanak neki a Víg Gölöncsérbe vezető útnak. Jókora zsák pénzt tetetett fel a királyi hintóra, és egy csomagocskát nyomott elődje kezébe:

– Ezt csak közvetlenül az esküvőtök előtt bontsátok ki! És még egyszer, éljetek sokáig boldogan!

≈

Fergeteg havának utolsó, huszonhatodik estéjén Levente népes rokonsága, meg a velük élő humkányok összegyűltek a fogadó ebédlőjében, hogy tanúi legyenek a szerelmesek egybekelésének.

A terem közepén felállított asztalra kitették Miklós ajándékát, egy míves, háromágú arany gyertyatartót, benne három, első látásra közönséges, dísztelen, fehér viaszgyertyát, amiket a király maga mártott erre az alkalomra. A szélsők kisebbek voltak, mint a legnagyobb. Azután eloltottak minden fényt, csak a kandallóban égő tűz adott az egyszerű szertartáshoz elegendő világosságot.

A vőlegényt Suhogó, míg Gyöngyöt, Katica ígéretének megfelelően, Odi vezette büszkén az asztal mögött várakozó sámán színe elé. Az idős ember, aki férfivá serdülése óta abban a hitben élt, hogy semmi sem döbbentheti meg, percekig guvadt szemekkel bámulta az arát övező, a terem félhomályát megtörő aurát.

– Kedves mátkapár – szólította meg őket nagy sokára –, először gyújtsátok meg a titeket jelképező gyertyákat!

Rövidesen az aráén sötétkék, míg a vőlegényén aranysárga lángnyelv lobbant fel, az áttetszővé vált viaszhengerekben pedig kirajzolódtak alakjaik. A sámán elégedetten szemlélte az eredményt.

– Most egyesítsétek ezeket a tüzeket, ahogy ti is eggyé fogtok válni e frigyben! – vezényelte.

Levente jobbjával megfogta Gyöngy bal kezét, és így követték az utasítást. A középső gyertyán ametiszt színű láng gyulladt ki, míg a belsejében dús lombozatú fa képe jelent meg, majd a növény kisvártatva virágpompába borult. A nézők száját ámult szisszenés hagyta el, hiszen ilyen látványban még sohasem volt részük.

– Az égiek megáldották frigyeteket! – jelentette ki ünnepélyesen a sámán. – Csókoljátok hát meg egymást, hogy egész hátralévő életetekben mindig ugyanaz a boldogság töltsön el benneteket, mint e pillanatban!

Az újdonsült pár, a jelenlévők zajos tetszésnyilvánítása közepette, szenvedélyes hitvesi csókban forrt össze.

(folytatás)

(az elejére)

– Miért jelentkeztél? – kérdezte Levente.

– Egyszerű gyertyamártó vagyok, felség – válaszolta annyira halkan, hogy a legközelebb állók sem hallották. – Nem értek máshoz, ezért vagyok alkalmatlan. Azon kívül, méltatlan is lennék erre a posztra, csodálkoztam is, hogy meghívott.

– Na ne mondd! – szaladt fel az uralkodó szemöldöke. – Miből gondolod?

– Nagyapám az a Fügés volt, aki felségárulást követett el a maga dédapja ellen, felség – állt egyik lábáról a másikra. – Biztosan emlékszik a történtekre, amikor a fivéreivel megkereste a Makk királyt, hogy az ő hadával taszítsák le a trónról, azonban az ország szerencséjére csúfos kudarcot vallottak. Kisgyerekkoromban állandóan azt hajtogatta, felnőtt koromban mindenképpen bosszuljam meg a szégyenét. Én viszont életem végéig szégyellem, amiért erre vetemedett. Nos, ezért érzem méltatlannak magamat, hiszen szokásaink szerint a felségárulást hetedíziglen kell büntetni…

– Elismételnéd-e ezt úgy, hogy mindenki tisztán halljon?

– Csak ha muszáj, felség – sápadt el.

– Jó okkal kérlek rá!

Miklós fejét lehajtva, ámde jó hangosan és érthetően újra elmondta, ki ő, és miért is méltatlan a korona viselésére. A többség kaján arckifejezéssel hallgatta, örülve annak, amiért legalább egyikük önként lemond a lehetőségről, sőt, a leköszönő király még nyilvánosan meg is szégyeníti őt.

– Nos, urak – szólalt meg Levente, miután a férfi befejezte vallomását –, meggyőződtem róla, közületek egyedül Miklós érdemes Tökország trónjának elfoglalására. Éljen Miklós király!

Erre a fordulatra senki sem számított. Különösen a gyertyakészítők céhmestere nem, mivel addig elégedetten dörzsölte a markát, hogy legfőbb riválisa, aki mesterségbeli tudásban már régen túlszárnyalta őt, hamarosan elbujdokol az országból.

Levente ünnepélyesen a még mindig csodálkozó férfi fejére tette a koronát, kezébe adta a jogart, majd mélyen meghajolt előtte, és újra elkiáltotta:

– Sokáig éljen Miklós, Tökország új királya!

≈

Másnap reggel Levente bemutatta aráját uralkodójának:

– Felség, ő Gyöngy, a mátkám.

Miklós még nem találkozott vele, csak hallotta a terjedő szóbeszédet az udvarban vendégeskedő rejtélyes, ragyogó hölgyről. Mivel sohasem figyelt igazán a pletykákra, egyszerűen egy szép nőre gondolt, nem pedig olyasvalakire, akit tetőtől-talpig fátyolszerű, smaragdszínű fénykoszorú övez. Most, szemtől-szemben állva képtelen volt megdöbbenését leplezni.

– Maga gyönyörűbb, mint a híre – hebegte. – Ugye, nem idevalósi? Netán tündér?

– Ember vagyok, akárcsak itt mindenki – mosolyodott el Gyöngy. – A hegyeken túl van a szülőföldem, és arrafelé szándékozunk letelepedni.

– Öcsém, csak nem miatta mondtál le a trónról?!

– Kizárólag – válaszolta higgadtan Levente. – Mivel sohasem vágytam a hatalomra, meg a mások munkájából származó vagyonra, ez egyáltalán nem esett nehezemre.

– Hát… – csóválta a fejét Miklós –, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, én erről a helyedben mélyen hallgatnék.

– Miért?

– Az uraságok valami suskust emlegetnének, hisz körükben merőben szokatlan az ilyen vélekedés. Hidd el, én otthonról tudom! A köznép többsége pedig biztosan nem értene meg. A legenyhébb vélemény szerintem az lenne: a szerelem bizonyosan elvette szegénynek az eszét. Na de beszéljünk vidámabb dolgokról! Mikor tartjátok a lagzit?

(folytatás)

(az elejére)

A következő napokban az összehívottak közül, szinte egymás sarkát tapodva, majd mindenki felkereste, hogy érdemeit alaposan felnagyítva saját magát ajánlja utódjának, és egyúttal másokat pocskondiázzon. A trónra ácsingózókat türelmesen, magára erőltetett nyugalommal, egyetlen megjegyzés nélkül hallgatta végig, pedig sokszor legszívesebben elkergette volna a semmirekellőket.

– Köszönöm ezeket az érdekes javaslatokat, meg fogom őket fontolni – zárt le minden kihallgatást.

A tülekedők fejében napról-napra nőtt a zűrzavar. Árgus szemekkel figyelték, ki mennyi időt tölt Leventével, milyen arccal távozik tőle, kivel áll azután szóba. Számosan megpróbálták megkörnyékezni a hivatalnokait, szolgálóit, mégsem jutottak használható értesüléshez. Annak persze hamarosan híre ment, hogy Gyöngy a királyi udvarban vendégeskedik, általában kettesben étkeznek. Ezek után néhányan megkíséreltek a közelébe férkőzni, természetesen sikertelenül.

– Azt hiszem, rájöttem, mit kell kérdeznem – jegyezte meg az egyik vacsora alatt Levente.

– Ne mondd ki! – vigyorgott erre Gyöngy. – Szerintem most minden falra fülek tapadnak. Inkább írd le!

Mindketten felálltak, a kandallóhoz léptek. Ott a férfi egy darabka papírra leírta, mit talált ki. Párja megnézte, elégedetten bólintott, majd a fecnit a lángoló fahasábok közé dobta, nehogy bárki idő előtt megtudjon olyasmit, amivel befolyásolhatná a királyi döntést.

– Ha valaki kérdezi, jó pénzért cserébe elárulhatjátok, hogy valami nagyon fontosat elégettünk a kandallóban – fordult a király a jelenlévő szolgálókhoz. – De ne adjátok olcsón a tudást!

A hírre a jelöltek megint audienciát kértek, azonban Levente csak azokat fogadta, akik korábban még nem jártak nála. Ha ennek okáról faggatták, csak a Gyöngytől hallott fordulattal válaszolt:

– Egyenlő pálya, egyenlő esélyek.

A kitűzött időben mindenki megjelent a trónteremben. A királyi hatalom jelképeit: a koronát, a jogart és a kincstár kulcsát az üres székre készítették leendő tulajdonosának. A trónus dobogóján álló Levente alaposan megnézte magának az összegyűlteket. Egy kezén megszámolhatta, hányan nem keresték fel bejelentése óta. Nyugodtan megvárta, amíg elcsendesednek, és azután feltette a mindent eldöntő kérdést:

– Ki tartja magát alkalmatlannak arra, hogy Tökország királya legyen?

Csupán egyetlen kéz emelkedett határozottan a magasba.

– Miklós, kérlek, gyere ide! – szólította magához.

A negyven év körüli férfi zavartan ment a trónhoz, miközben a többiek lesajnáló arckifejezéssel méregették.

(folytatás)