Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (106.)

2018. december 08. 10:26 - Vid Ödön

(az elejére)

 

Ismeretlen vidékre készülődés

 

Veszélyes, ismeretlen útra csakis önként vállalkozókat engedj! Legyenek elszántak, bízzanak magukban, és nem kevésbé társaikban. Legyenek bátrak, de nem vakmerők. Leleményre szükségük lesz, a tapasztalatokat majd útközben megszerzik.

Azonban a legeslegfontosabb, hogy összetartsanak, bármi is történjen velük! Ezt jól vésd a szívükbe, eszükbe!

Elindulásukra lehetőleg újholdkor kerüljön sor, mert a nővő fény segíti majd őket.

Készíts mindegyiknek saját, személyre szóló szeretetfiolát, ami védi őket útjukon, és épségben hozza vissza mindet szeretteikhez. Ehhez keress hüvelykujjnyi, hibátlan hegyikristályokat. Egyik csúcsába fúrj akkora lyukat, hogy egy finom, mégis erős aranyláncocskát átfűzhess rajta, így hőseid nyakukban hordozhatják.

Amint ezzel megvagy, válogass ki népedből huszonöt tisztaszívű egyént, tizenkét nőt és ugyanannyi férfit, fiatalt és időset egyenlő arányban, meg egy ifjú leányt, ki éppen elhagyta a gyermekkort. Teleholdas éjszakán gyújts máglyát annyi mogyoró, tölgy, fűz és gesztenye husángokból, amiktől az napszálltától napkeltéig lobog. A kiválasztottakat rendezd a tűz köré. A legidősebb asszony legyen pontosan szemben holddal, jobbjára férfi álljon, a kört az ifjú leány zárja. Most fogják meg egymás kezét, és addig el ne eresszék, amíg a fiolákat fel nem töltötted.

Lépj a legidősebb asszony elé. Vedd balkezedbe az első kristályt, és nevezd meg fennhangon, akié lesz majd. Ezután tedd a körben álló szívére, és ő mondja utánad eme varázsigét:

 

Én most tiszta szívemből kívánom,

Szeretetem kísérjen utadon!

A nagyvilágban bármerre is vagy,

És egyszer szíved csüggedése nagy,

Akkor légy szeretteid körében,

Fiolád menten oda repítsen!

 

Lépj most jobbra, és járj el hasonlóképpen, mint az előbb, míg a körnek végére érsz. Ekkor fordulj a hold felé. Nyitott bal tenyeredben tartsd úgy a kristályt, hogy kifúrt hegye szíved felé mutasson. Jobb tenyered legyen a tükör, mi a telehold fényét a fiolára vetíti. Behunyt szemmel lásd az ezüst sugarat, mi átjárja a kristályt. Nevezd meg leendő viselőjét, majd mondd el magad is a varázsigét.

Ha munkád jól végezted, forróság önti el tenyeredet. Köszönjed meg a holdnak és társaidnak, hogy szeretetüket adták. Ezután ismételd meg a szertartást a következő kristállyal. Miután mindegyik kész, egymás kezét fogva üljetek le, és virrasztva várjátok meg, míg a máglya parazsa kihuny. Reggel azután akaszd tulajdonosaik nyakába a szeretetfiolákat.

Ennél többet az útra indulókért nem tehetsz.

 

– Szóval, magamnak nem csinálhatok fiolát – vonta le a következtetést Gyöngy, miután kétszer is elolvasta az utasítást.

– Csöppet se búsulj! – szólalt meg a fejében váratlanul Remény. – A varázsló mindig kötődik a népéhez, és ez több mint elég.

– De mi van, ha elszúrok valamit? – aggályoskodott.

– Ejnye, már megint a régi nóta! – csattant fel belső énje. – Tedd a dolgod, kövesd az utasítást, és minden rendben lesz!

– No, nézzük, mire lehet szükségünk! – töprengett. – A tündérek kifogyhatatlan elemózsiás tarisznyája megvan, ételre-italra tehát nem lesz gondunk. Viszont kötél nem ártana, hogy a ködben, ha még ott van, ne veszítsük el egymást. És persze valami világítóeszköz is kellene.

Felkereste Ércmestert, az idős törpét, aki nemzetségét képviselte az Okosok Tanácsában. Bár már sokszor gondolkozott róla, még nem jött rá, kihez kötődik jobban, Budához, vagy a többiekhez.

– Kérlek, tudnátok adni olyan lámpásokat, amilyeneket egyszer régen Odiék kaptak tőletek?

– Biztosan – simogatta meg a szakállát a törpe. – Másra nincs szükséged? Kalapács, csákány, véső, balta?

– Köszönöm, azt hiszem, ezek most feleslegesek. Viszont kötél kellene, ellenben sejtelmem sincs, kitől kérhetnék.

– Azt is adunk, ne félj! Könnyű, ámde rendkívül erős, ugyanakkor könnyű köteleink vannak. Nem nyúlnak, és szinte elnyűhetetlenek, hacsak nem éles késsel vágod őket. Hány tekerccsel kérsz?

– Talán mindegyikünknek, akik útra kelünk, jó lenne egy, amennyiben lehetséges.

– Meglesz – ígérte Ércmester.

– Köszönöm! Más… jókora hegyikristályokra lenne szükségem. Ebben tudnátok segíteni?

– Természetesen! Holnap magam indulok egy telér keresésére. Biztos, hogy hamarosan találok céljaidnak megfelelőket.

– Te tudod, mire kellenek? – csodálkozott el Gyöngy.

– Gondolom, szeretetfiolának – válaszolta mosolyogva a törpe. – Emlékszem, Csiribi-Csiribá is ezeket kért, amikor Odiék a Kristályhegyen túlra készülődtek.

– Még egyszer köszönöm! – búcsúzott.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (105.)

2018. december 01. 13:59 - Vid Ödön

(az elejére)

– Megtisztelő lenne, hogyha Buda uram lenne a vezetője – válaszolta ártatlan arccal Gyöngy. – És neki, mint sokat tapasztalt embernek, kéne összeválogatni a társait.

– Jó húzás! – dicsérte meg Remény hangtalanul.

– Úgyse vállalja, de legalább kiderül, hogy amilyen bőbeszédű, meg fontoskodó, ugyanannyira gyáva is – gondolta Gyöngy.

– Khm… khm… én biztos vagyok benne, hogy itt a helyem, nélkülem még tán meg is állna az élet. Azonkívül, én, ugyebár, legnagyobb sajnálatomra, már nem vagyok az a délceg, rettenthetetlen, erőtől duzzadó ifjú, aki egykoron voltam, és ennek folyományaképpen megfontoltabban mozgok, és ez azt eredményezné, hogy több időbe telne az út megtétele, ami ugyebár, nem kívánatos módon késleltetné új, végleges otthonunk helyének kijelölését, amit rendkívül fájlalnék. Szerintem a varázslónak kellene menni, mert ugyebár szavaiból egyrészt úgy vettem ki, ugyebár, lévén az úttal kapcsolatban mindig a többes szám első személyt használta, másrészt ő úgy is szeret csavarogni, szóval khm… menjen ő!

– Szeret a fene! – dünnyögte maga elé Gyöngy, vigyázva, nehogy Buda meghallja. – Bezzeg te rögtön berezeltél, amint javasoltalak…

– Ne bomolj – feddte meg belső énje –, ez sehová sem vezet! Eddig is nyilvánvaló volt, hogy neked mindenképpen menned kell. Miért akarsz a nyakadba egy kerékkötőt?

– Hagyd, hogy Buda maga bizonyítsa be alkalmatlanságát – tanácsolta Remény.

– Mélyen tisztelt és nagyra becsült humkány barátom – fordult Buda Nagyszárnyhoz –, te, mint nemzetséged legjelesebb harcosa és briliáns repülője, igazán elkísérhetnéd a varázslót, hogy gyorsabban haladjon.

– Azt hiszem – szólt közbe Gránátalma –, meg kéne kérdeznünk testvéreinket, ki vállalkozna önkénterre a veszélyes küldetésre. Azzal egyetértek, hogy csak tapasztalt, jó erőben lévő egyénekből állítsuk össze a pár fős csapatot. Barátaim, beszéljetek hát nemzetségeitek tagjaival, és utána folytassuk!

– Khm… khm… köszönöm Gránátalma testvérünknek ezt az igazán pompás javaslatát, ha nem előzött volna meg, magam is szóról szóra ezt mondtam volna, mert ugyebár csakis önkéntesek jöhetnek szóba, hiszen csak reménykedhetünk, hogy küldetésüket sikerrel hajtják végre, és jó híreket hoznak nekünk, amire ugyebár mindannyian borzasztóan vágyunk… Khm… khm… talán mára be is rekeszthetnénk ülésünket, hogy kellő idő álljon a rendelkezésetekre a feladat súlyának megfelelő önkéntesek fáradtságos kiválasztására. Ugyebár mindnyájan egyetértetek bölcs és előremutató javaslatommal, hogy… khm… khm… holnap reggel folytassuk felelősségteljes és hasznos munkánkat.

– Soha még ilyen felfújt, üresfejű hólyaggal nem hozott össze a sors! – füstölgött magában Gyöngy.

– Mindig van egy első, amit majd követ a második – szólalt meg belső énje.

– Rozi, ez az én szövegem!

– Gondold inkább végig, holnap mit fogsz közölni indulásról, felszerelésről, meg ilyesmi. Ne feledd, te vagy itt az egyetlen csavargó!

– Kösz, hogy így figyelmeztetsz, de egye penész, igazad van!

Sokáig bújta a Varázsolások könyvét, míg végre a következő tanácsra lelt:

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (104.)

2018. november 24. 22:19 - Vid Ödön

(az elejére)

– Ugye nem én vagyok az a kislány? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, hüppögve Virág.

– Ha nem vigyázol, kincsem, akár te is lehetsz – ölelte magához Katica, aki mosolyogva hallgatta végig a történetet, miközben visszaemlékezett arra, hogy pár éve még a mesélő is hadilábon állt ezekkel a szavakkal.

– Köszönöm – ugrott Gyöngy nyakába a megnyugodott kislány. – Kérlek, mesélj még!

– Most csak ezt a mesét hoztam magammal. Megígérem, legközelebb is lesz egy a tarisznyámban.

 

 

Gyöngy táborhelyre történő visszaérkezését követő reggel az Okosok összeültek tanácskozni. Ő már jó előre a füle mögé tűzte a Reménytől kapott tollacskát, és gondosan rásimította a haját, hogy mások ne vegyék észre.

– Khm… khm… – köszörülte a torkát szokása szerint Buda, aki egyetlen alkalmat sem mulasztott el annak éreztetésére, ő a legnépesebb nemzetség képviselője –, most, hogy varázslónk oly hosszú távollét után végre kegyeskedett megjelenni tiszteletreméltó és méltóságos tanácskozásunkon, azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, elérkezett az ideje, hogy előadja, végzett-e valami érdemlegeset, mialatt nekünk hiányolni kellett társaságát, ami felett a magam részéről, és gondolom, ezzel valamennyi társam egyetért, még nem tudom, hogy örüljek-e vagy bánkódjak. Egy szó, mint száz, mit is mondok, nem száz, hanem ezer, szóval, varázsló, tudsz-e nekünk valami jó hírrel szolgálni, ami után, ugyebár mondanom sem kell, már mindannyian nagyon epekedünk…

– Hogyan lehet valaki ennyire nyálas? – gondolta magában Gyöngy, miközben a végeérhetetlen, üres fecsegést hallgatta. – Neki nem az Okosok, hanem az Okoskodók Tanácsában kéne ülni!

– Ne húzd fel magad! – szólt rá belső énje. – Előbb-utóbb a társai is megunják, hagyd rájuk a leszerelését!

– Addig meg el kell viselnünk az ostobaságát, a felesleges fontoskodását – vitatkozott magával.

– Igaza van benső énednek – hallotta most Reményt, aki valahogy a fejében szólalt meg, miközben rezzenéstelen arccal nézte a még mindig hablatyoló Budát.

– Tehát varázsló, mindnyájan készen állunk meghallgatásodra – fejezte az be igencsak hosszúra nyúlt bevezetőjét, és önelégült vigyorral tekintett körbe feszengő társain.

– Mint tudjátok… – jutott végre szóhoz Gyöngy.

– Kérlek – vágott közbe Buda –, légy szűkszavú és lényegre törő, hogy szószátyár módon ne rabold értékes időnket felesleges szóvirágok…

– Befognád végre? – mordult rá Nagyszárny. – Tisztában vagyunk azzal, hogy mindennél jobban imádod magadat hallgatni, de engem most a varázsló mondandója érdekel!

Gránátalma szelíden rátette a kezét a humkány vállára, és bátorítóan nézett Gyöngyre.

– Rendben, rövid leszek. Annyit tudtam meg, hogy azelőtt Szép-part valóban szép volt. Mikor Katica, Libbenő, Odi meg Suhogó, akikre valószínűleg mind emlékeztek, úgy negyven esztendeje itt jártak, a Fodros még tiszta vízű patak volt. Akármi is folyik most benne, az Tihamér átok alóli felszabadítása után került bele. Amikor négy éve először értem a partjára, már így nézett ki. Hogy az a trutyi mire képes, mindannyian láttuk, tehát nem lenne célszerű, ha a tündérek közül bárki megpróbálna átkelni a túlpartra. Viszont a többi nemzetségből esetleg szervezhetnénk egy expedíciót…

– Micsodát? – kérdezett közbe Buda, kivételesen rendkívül szűkszavúan.

– Bocsánat, felderítő utat. Meg kell tudnunk, az egész terület olyan-e, amilyen a Fodrosnál, továbbá a Tihamér által Világ végének nevezett helyen ott van-e még az őt fogva tartó ajtó. Ha nem találunk semmit, valószínűleg bele kell törődnünk, hogy Szép-part menthetetlen. Szerintem ez az első lépés, a továbbiakról akkor beszéljünk, miután visszatértünk.

– Khm… khm… – kezdett volna újabb végeérhetetlen körmondatba Buda, azonban Gránátalma megelőzte:

– Egyetértek a varázslóval. Kik vegyenek részt a vállalkozásban?

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (103.)

2018. november 10. 22:07 - Vid Ödön

(az elejére)

Amíg bandukoltak vissza a fogadóba, egyre azon járt az esze, mit is meséljen Virágnak, aki tulajdonképpen a kishúga. Arra a kevés mesére, amire gyerekkorából úgy-ahogy emlékezett, a kislányt még éretlennek tartotta, nem akarta őt meg a többi picit horrorba hajló elbeszélésekkel traktálni. Annak idején viszolygott és rémálmai voltak Hófehérke és Hamupipőke történetétől, ahogyan azoktól a magyar népmeséktől is, amelyekben a főhőst miszlikbe kaszabolják, mielőtt övé lenne a legkisebb, ámde leggyönyörűbb királykisasszony, meg apjának fele királysága.

– Most már megkapjuk végre azt a mesét? – rontott Virág a fogadóba lépő Gyöngyre.

– Ejnye, kicsikém – korholta Katica –, így nem szabad viselkedni!

– Semmi baj – mosolyodott el Gyöngy. – Gyertek gyerekek, üljünk le a tűzhöz, és figyeljetek nagyon!

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdett belőle ömleni a szó, amint kis hallgatói letelepedtek – volt egyszer egy kislány. Illetve, már nem is volt egészen kislány, de ez most lényegtelen. Nos, majdnem minden rendben volt körülötte, csupán egyetlen icurka-picurka dolog hibádzott: nem szeretett két szót. Sohasem mondta azt, hogy kéremmeg köszönöm. Ha valamit meg akart kapni, rámutatott, és mindig úgy fogalmazott: „Add ide azt!” Sőt, még toppantott is hozzá. Ellenben egyszer sem köszönt meg semmit. A viselkedése miatt szegény anyukája meg apukája nem győzött szégyenkezni barátaik, ismerőseik, meg ismeretlenek előtt. Bárhogyan korholták, erről a rossz szokásáról nem bírták leszoktatni. Egyik reggel édesapja nagyon megmérgesedett, és azt találta mondani: „Ha még egyszer azt hallom tőled, hogy add ide, kizavarlak a házból!”

– Hűha! – szaladt ki Virág száján.

– Bizony – folytatta Gyöngy –, ez súlyos fenyegetés volt. Ugyan megijedt tőle, de csak egy icipicit. Gyorsan el is hessegette a félelmét: „Á, apu ezt úgysem gondolta komolyan, annyira szeret!” Nem is jutott eszébe, egészen ebédig. Körülülte az asztalt a család, és a kislánynak nem ízlett a leves. Habozás nélkül fordult anyukájához: „Add ide a sót!” Apukája mérgesen felállt, és ezekkel a szavakkal tessékelte ki: „Ha majd megszeretted a kéremetmeg a köszönömöt, visszajöhetsz!”

– Tényleg kiküldte az apukája? – görbült lefelé Virág szájacskája.

– Bizony! A kislány durcásan ment ki, de odakint eltört ám a mécses. Hüppögve botorkált a kert vége felé, ahol a közeli erdő első fái álltak, és fenyegetően hajladoztak a hirtelen támadt szélben. Búslakodva megfordult, ám ekkor egy ismeretlen helyen találta magát. Nézett jobbra, nézett balra, ám mindenütt csak óriási, sima törzsű gyertyánokat látott, a kertjüket, a házukat mintha a föld nyelte volna el. Akkor ijedt meg igazán, amikor a fatörzsek mérgesen azt zúgták: „Szóval te vagy az a kislány, aki nem szereti sem Kéremet, sem Köszönömöt? Baj ez, borzasztóan nagy baj!” Ez már sok volt szegény fejének. Az egyik fa tövébe kuporodott, hogy alaposan kisírja magát. Még sohasem félt ennyire! És akkor a fatörzs egyszerűen odébb ugrott.

– A fák nem tudnak ugrálni! – kotyogott közbe Virág, aki egy ideje már kényelmetlenül fészkelődött.

– Ebben az erdőben bizony ugráltak – simogatta meg a buksiját Gyöngy. – Na, de folytatom, figyeljetek jól! Záporoztak a kislány könnyei, amikor egyszer csak valaki megszólította: „Miért sírsz?” Csodálkozva nézett körül, és két fura figura állt a közelében. Zöld karika fejükön átlátott, csupán sárga meg narancsszínű szemük volt átlátszatlan. Össze-vissza meredeztek lila hajszálaik, mintha sohasem találkoztak volna fésűvel. Fogyó holdra emlékeztetett vörös vonalú szájuk, benne kuszán álltak a fekete színű négyszögletes meg kúp alakú fogak. Kék testük óriási krumplira hasonlított, amiből lila pálcika karok, és hasonlóan vékony, ám libazöld színű lábak lógtak. Minden furcsaságuk ellenére mulatságosnak találta őket.

– Te láttad, ahogyan embert rajzolok? – nyitotta tágra szemét Virág.

– Nem, de szinte mindenki effélét rajzol, aki nem művésze a ceruzának. Ám hadd folytassam a mesémet! „Hát ti kik vagytok?” kérdezte a kislány hüppögve. „Azonnal mondjátok meg!” Az egyik ismeretlen azonban megrázta a fejét: „Mi kérdeztünk először, úgy illik, hogy válaszolj!” „Apukám kizavart otthonról.” „Volt rá valami oka?” tudakolta a másik. „Ilyesmit egy szülő csak úgynem tesz!” vélekedett a társa. „Azt mondta az apukám, hogy addig nem mehetek haza, amíg meg nem szerettem a kéremet meg a köszönömöt.” A figuráknak megnyúlt a kerek fejük, az egyik szemük fel, a másik meg lefelé ugrott. „Hogyhogy nem szereted őket? Mi bajod van velük?” kérdezték egymás szavába vágva. „Feleslegesek, hiszen akkor is megkapok mindent, ha nem használom őket” vonogatta a vállát a kislány, mire az alakok keserves könnyekre fakadtak. Egyik szemükből sárga, másikból narancssárga cseppek csordogáltak lefelé, és ezzel együtt a forrásuk egyre fogyott. Sőt, még a fogaik is kezdtek eltünedezni. „Hát nektek meg mi bajotok?” csodálkozott. „Még soha, senki sem mondta, hogy feleslegesek vagyunk!” bőgtek tovább a figurák. „Miért, kik vagytok?” „Én vagyok Kérem.” hajolt meg az egyik. „Én meg Köszönöm.” hüppögte a másik. „Kérem, ne sírj, meg te se, Köszönöm!” sikította a kislány, mert félt, hogy a sírástól teljesen szétfolynak a társai, és nem bízott abban, jön még valaki, aki megvigasztalja őt az egyre sötétedő rengetegben. „Ígérem, soha többé nem tartalak benneteket feleslegesnek, csak változzatok vissza, Kérem, Köszönöm!” Kérem és Köszönöm abbahagyta a zokogást, és azonnal visszanyerték eredeti alakjukat. Belekaroltak a kislányba, és hazakísérték. Ő boldogan kacarászott, és amikor az apukája ajtót nyitott, ezekkel a szavakkal ölelte át: „Anyu, apu, most már tudom, milyen szép a kérem és a köszönöm, és hogy nélkülük mennyivel szomorúbb lenne az élet.” És azóta olyan gyakran hívja két barátját, Kéremet és Köszönömöt, ahányszor csak teheti. Ha nem hiszitek, járjatok utána!

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (102.)

2018. november 03. 12:10 - Vid Ödön

(az elejére)

– Még egy utolsó kérdésem lenne, akkoriban a Kristályhegyet megmászva tértetek haza? – tudakolta Gyöngy.

– Miről beszélsz? Arrafelé nem vezet út! – rázta a fejét értetlenül Pongrác. – A barlangon keresztül mentünk, ahogyan valamikor elmenekültünk. Mondanál erről valamit?

Gyöngy elmesélte a Tündérkertből Rézvölgybe vezető, majd ezerháromszáz kilométeres, nyaktörő vándorútját, és kiemelte a hegység tetején álló, nyilvánvalóan óriásokra méretezett, ősrégi útjelzőt. Pongrác töprengő arccal hallgatta.

– Azt hiszem, szerencse, hogy ez a feledésbe merült! Mindenesetre utána fogok járni, azután majd meglátom, tartsam-e továbbra is titokban vagy sem. Viszont most már tényleg búcsúznék. Odi, ha bármiben segíthetnénk, bátran hívjál minket!

– Még egyet szeretnék kérni! Gyöngynek, azt hiszem, a közeljövőben nagy szüksége lehet a segítségedre. Lehetséges lenne egy ilyen sípot neki is adnod?

– Barátom – csóválta a fejét az óriás –, csupán egyetlen ilyen varázssíp létezik, és nincs ma már senki, aki egy újabbat készíthetne.

– És ha én odaadnám neki, akkor hajlandó lennél őt segíteni? Kérlek!

– Még sohasem találkoztam olyasvalakivel, aki bármilyen varázslatos tárgyról önként lemondott volna! – mosolygott Pongrác. – Természetesen tiszteletben tartom a kívánságodat!

– Köszönöm mindkettőtöknek – hatódott meg Gyöngy. – Ma még tartozom egy meséléssel egy aranyos kislánynak, viszont holnap reggel visszavinnél Kalózpartra a menekültek táborába?

– Persze, csak fújj bele a sípba!

– Nem elég most megbeszélnünk? – kerekedett el a szeme a csodálkozástól.

– Ahhoz, hogy ripsz-ropsz hozzád jöhessek, szükség van a síp szavára. Nélküle csupáncsak óriástempóban haladhatok, ami persze jóval gyorsabb, mint a legsebesebb humkány röpte, de a gondolatnál mégis sokkalta lassúbb. Tehát sípolj, amikor hívni akarsz! – hajolt meg, majd eltűnt.

– Hát, ez bizony édeskevés! – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Gyöngy.

– Annak idején nehezünkre esett a repülés. Többször is megfordult a fejünkben, hogy gyalogoljunk, emlékeztek? – jegyezte meg Suhogó

– Ráadásul az elemózsiás tündértarisznya napokig csak kenyeret és vizet adott – dünnyögte Libbenő.

– A vereshagymát se felejtsd ki! – mosolyodott el Katica. – Mindent összevetve, a Világ végéről a Fodrosig tartó út volt egész életem legnyomasztóbb élménye.

– Azt hiszem, mindnyájunknak – helyeselt Odi.

– A vár udvarán élő sárkányvérfa szöget ütött a fejembe – váltott témát Gyöngy. – Csiribi-Csiribá sárkányfának hívta, annak egy elszáradt ágából kellett a Boldogság csanakját kifaragnom. Lehet, hogy az elpusztult, és vele együtt a Szép-part, míg a Fodros partján álló testvérei megvédték az innenső oldalt.

– Még sose hallottam erről! Pedig gyerekkoromban Táltos sokféle varázslatos fáról beszélt. Mi tagadás, ottjártunkkor roppantul örültünk, hogy magunk mögött hagytuk azt a félelmetes vidéket, nem néztünk alaposan körül.

– Tündérkertben nő néhány – közölte Remény.

– Mit tudsz róla? Egyáltalán, miért az a neve, ami?

– Sajnálom, de semmit! – tárta szét a kezét. – Bár előlünk igazán kevés dolgot titkolnak idősebb és bölcsebb testvéreink, tanítóink erről valamiért nem beszéltek soha.

– Vajon mi uralhatja még mindig azt a vidéket? – morfondírozott Gyöngy. – Határozottan érzem, a környék újra lakhatóvá változtatásának kulcsa ott rejtőzik valahol, csak meg kell találni. Bármi áron, de megkeresem!

– Akkor óriási szerencsével megúsztuk ugyan, azonban a két tündér pusztulása után én ezerszer is meggondolnám, hogy átkeljek a Fodroson. Te se tedd! – próbálta lebeszélni Odi.

A többiek, beleértve Reményt is, egyetértettek vele. Gyöngy még magának sem tudta megfogalmazni, pontosan miért akar útra kelni, csupán azt érezte, valami vonzza őt oda, amivel farkasszemet kell néznie.

– Márpedig én mindenképpen odamegyek, még akkor is, ha senki sem kísérne el! Ne vesztegessünk erre több szót! – zárta le a beszélgetést. – Most viszont teljesítem Virágnak tett ígéretemet.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (101.)

2018. október 27. 20:50 - Vid Ödön

(az elejére)

– Nos – merengett Pongrác –, a Szép-part eredetileg valóban gyönyörű vidék, sokkalta szebb, mint a Kalózpart. A síkságon termékeny szántók, dús legelők, árnyas ligetek váltogatták egymást. Az Ércbércek lankáira fenséges, sűrű, sudár faóriásokból álló erdőségek kúsztak fel. Szorgos nép lakta a vidéket. Pompás várkastélyt emeltek a hegység lábánál emelkedő domb tetejére, emberi léptékkel nagyjából két napi járóföldre a Fodrostól. Az udvarán is nőtt egy ugyanolyan fa, mint a parton, ahol tanyáztunk. Ezt ők sárkányvérfának nevezték, és rendkívül nagy becsben tartották.

– Az öreg Tihamér király barátságos ember volt – folytatta pár pillanatnyi szünet után –, gyakran meglátogatott. Jókat vigadtunk, társasága enyhítette távoli, elvesztett otthonunk utáni kínzó vágyunkat. Mi nem sűrűn jártunk át a Fodroson, nem akartuk az egyszerű embereket zaklatni kicsit ijesztő kinézetünkkel.

– Gyönyörű lehetett – sóhajtott Gyöngy, mivel maga elé képzelte a tájat. – És azután?

– Nos – érzékenyült el az óriás –, azon a napon testvéreimmel életünk legmegrázóbb élményében volt részünk. Először a távolban tűntek fel égig érő tűzoszlopok. A Fodroson túl a föld úgy háborgott, akár a viharos tenger. Kisvártatva feltűntek az első menekülők, nyomukban a megrémült kalózok. Ám ezek a semmirekellő gazemberek még akkor is gyilkoltak, levágtak mindenkit, aki az útjukba került. Átgázoltak a vízen, futottak volna tovább, de mi megállítottuk őket. Elszedtük fegyvereiket meg rablott kincseiket, és visszazavartuk a haramiákat a túlpartra. A közben odaérő lángtenger egykettőre mindet elnyelte. A tőlük elvett dolgokat a királyi korona kivételével mind utánuk hajigáltuk, többé senkinek se árthassanak. Egyetlen könnycseppet sem ejtettünk értük, megérdemelték a sorsukat! Annál többet szomorkodtunk az ártatlanul odaveszettek miatt, akiken sajnos nem segíthettünk. Ám, hogy rövidre fogjam, a feldühödött elemek huszonhat napon át szüntelenül tomboltak, majd egyetlen szempillantás alatt a vidék elcsendesedett. Ameddig elláttunk, csak üszkös fák csonkjai meredeztek, éjszakánként a távolban vérvörös fények világították meg az eget, mintha még mindig égne valami. Soha nem keltünk át a túlpartra megnézni, mivé lett az a szépséges táj. Sok év múlva megjelentek Odiék, és azután hazatértünk. Kielégítettem a kíváncsiságodat?

– Köszönöm, nagyon hasznos, amit meséltél. Csak lenne még pár kérdésem, ha nem haragszol. Először is, a Fodros milyen volt?

– Az idő tájt mit sem változott, mindvégig kristálytisztán csörgedezett a medrében. Az a fekete mocsok, amivel akkor találkoztam, mikor titeket Rézvölgyből oda vittünk, azóta kerülhetett oda.

– És mondd, láttál valaha olyan árnyékot, amit nem vetett semmi?

– Létezik ilyesmi? – álmélkodott Pongrác.

– Sajnos… – sóhajtotta Gyöngy. – Többnyire egy sárkányra emlékeztet. Azonban bármennyire töröm a fejemet, mégsem találok a jelenségre magyarázatot.

– Azt hiszem, nekem eszembe jutott erre egy hasonlat – közölte Odi. – Ha egy nagyon-nagyon vékony, átlátszó bőrdarabban élne valaki, pont ugyanígy csodálkozna, amikor mi elmennénk közte és a nap között. Elsötétülne a környéke, de nem látna minket. Ahogyan Gyöngy elbeszélésére emlékszem, Remény egyszer úgy fogalmazott neki, azok a tündérek, akik nem a mi világunkat választják, a semmibe tűnnek. Mi van akkor, ha ez a semmiugyanúgy vesz körbe bennünket, mint a mi világunk a bőrdarabot.

– Lehet, hogy igazad van, bár akkor ezt inkább egy felsőbb szférának nevezném – vélekedett Remény. – És az árnyék feltűnése nyilván azt jelenti, egy ott élő lény testet akar ölteni a mi világunkban, ahogy ezt már többször véltük hallani a rémálmainkban.

Sokáig senki sem szólalt meg, gondolataik a hallottak körül forogtak.

– Ha kielégítettem a kíváncsiságotokat, akkor én mennék – törte meg a csendet az óriás.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (100.)

2018. október 21. 11:18 - Vid Ödön

(az elejére)

Hirtelen a Rézvölgyben, pont a kastély bejárata előtt állt. Az eget félelmet keltő, mélylila, szinte fekete felhők szántották, amelyekből gyakran csaptak le kígyóként tekergőző, ágas-bogas, vérvörös villámok a földbe. A kaput őrző humkányokat összegörnyedve, iszonyatos kínok közt fetrengve, halálfélelemmel teli sikolyokat hallatva találta. Meg akarta érinteni az egyiküket, hogy enyhítsen a szenvedésein, mire az egyszerűen füstté vált.

Végigjárta a palotát, mindenütt ugyanaz a kép fogadta. A falakról a Fodrost szennyező kulimász csordogált, amely a padlón tócsákba gyűlve, őrjítő lassúsággal szívott magába mindenkit. Varázslói szobájának ajtaját valakinek sikerült kinyitnia, mögötte hosszú, sejtelmes lila fénnyel megvilágított alagút tátongott. Kíváncsian lépett be a félelmetes járatba, és kitartóan haladt benne előre, mígnem egy láthatatlan akadály megállította, nem messze a vájat végétől.

Pár lépésnyire Tölgy őrjöngve csapkodta csákányával a sziklát, közben ordítozott:

– Köszönöm neked nagyúr, hogy meghallgattad alázatos szolgád könyörgését, és méltón megbüntetted mindazokat, akik csalárdul elárultak engem, és megfosztottak jogos jussomtól. Híven teljesítem óhajodat, hogy megtal…

Hópehely panaszos nyüszítése zökkentette vissza a valóságba. Odakint már derengett, és váratlanul egy vadlúd csőre koppant az ablakon. Csodálkozva engedte be a madarat, az pedig nyomban Reménnyé változott.

– Nyilván te is láttad, amit én – állapította meg Gyöngy, mintha ez magától értetődő lenne.

– Igen – sóhajtotta a tündér –, valami szörnyűség kétségkívül elpusztította Rézvölgyet. És más veszély fenyegetését is érzem, bár egyelőre fogalmam sincs, micsoda az.

– Itt az ideje, hogy kifaggassuk barátainkat, talán adhatnak valamilyen hasznos tanácsot – bólogatott.

Katica és Odi nagyon meglepődtek, amikor bekopogtattak az ajtajukon. A viszontlátás örömét beárnyékolta a látogatók arcán tükröződő feszültség. Csakhamar Libbenő és Suhogó is csatlakozott hozzájuk. Gyöngy röviden összefoglalta, mi minden történt vele utolsó találkozásuk óta.

– Szóval – fejezte be –, valami szörnyűség uralja még mindig Szép-partot. Sőt, az álmom alapján, valószínűleg most már Rézvölgyet is. Meg vagyok arról győződve, hogy először Szép-partot kell felderítenem, és el kell jutnom a Világ végére. Jól mondom? – fordult Reményhez.

– Egyetértek veled. Bizonyosan súlyos oka van annak, hogy Tihamér halálával nem kezdett helyreállni az a vidék.

– Kérlek, meséljétek el részletesen, mit tapasztaltatok ott – szólt Gyöngy megrendülten hallgató barátaihoz, akik egykor megtörték a Tihamért sújtó átkot, amiért az elvakult hatalomvágyában megölte az apját.

– Azt hiszem – vélekedett Odi –, ide kéne hívnunk Pongrácot, elvégre ő meg a társai látták, milyen is volt Szép-part azelőtt. Menjünk kicsit távolabb, ne keltsünk riadalmat, rajtunk kívül itt még senki nem találkozott óriással.

– Jó gondolat – helyeselt Remény.

Miközben áthaladtak az étkezőn, Virág megfogta Gyöngy kezét:

– Mikor meséled el az ajándékod?

– Légy türelemmel, kincsem – csitította Katica. – Ha itt lesz az ideje, megkapod, ígérem!

A kislány kicsit csalódottan nézte, ahogyan Suhogóval az élen a társaság kisorjázik az ajtón.

– Papa, ki az a szivárványszínű furcsa néni anya mögött? És mit hozott?

– Reménynek hívják, tündér, és nem hozott ajándékot – simogatta meg Virág buksiját az apja. – Most menj szépen játszani, hamarosan visszajövünk!

Mikor már jócskán eltávolodtak a fogadótól, Odi megfújta a sípját. Pongrác nyomban megjelent.

– Örülök, hogy annyi idő után ismét találkozunk, kedves barátaim! Neked, ifjú hölgy, külön köszönöm, amiért betartottad a minapi ígéretedet.

– Hiszen ez magától értetődik, nem jár érte köszönet – tiltakozott.

– Be szép lenne, ha mindenki így gondolkodna, mint te! – mosolyodott el az óriás. – De, gondolom, nem ezért hívtatok.

– Igazad van – bólogatott Odi. – Amennyire módodban áll, kérlek, segíts! Gyöngy majd elmondja, mire kíváncsi.

– Mindent megteszek, ami tőlem telik. Halljuk hát!

– A Szép-partra mennék kideríteni, miért nem változott vissza azzá, ami volt. Te vagy az utolsó, aki eredeti állapotában is látta, meg ott voltál a közelben, amikor a baj bekövetkezett.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (99.)

2018. október 13. 15:30 - Vid Ödön

(az elejére)

A gyerekek csalódottan folytatták a kergetődzést az asztalok körül meg alatt. Gyöngy félrevonta Katicát és Odit.

– Pongrác a lelkemre kötötte, hogy ezt adjam oda neked – nyújtotta át a sípot.

– Jé – kerekedett el a férfi szeme –, mindvégig azt hittem, hogy valahol a holmim között van. Szerencsére sohasem volt rá szükségünk. Köszönöm!

– Segítségért jöttem, pontosabban információért.

– Beszéljünk erről holnap! – javasolta Katica. – Gyere, megmutatom a szobádat.

– Neked most egy kiadós anya-lányabeszélgetés hiányzik – karolta át, amikor magukra maradtak. – Igaz?

– Ühüm… de honnan tudod?

– Érzem rajtad. Olyan kételyek gyötörnek, amit egy lány az anyjával szokott megbeszélni. Ám a tiéd elérhetetlenül távol van, ugye? Nosza, öntsd ki bátran a szíved!

Katica tényleg belelátott, akár egy nyitott könyvbe. A meghatottságtól, meg a régóta kibeszéletlen gondolataitól Gyöngynek könnyek gyűltek a szemébe. Bár nagyon szerette volna elárulni, az igazság egy részéről – mármint, hogy Katica és Odi lényegében a szülei – célszerűnek tartotta hallgatni.

– Levente… megkérte a kezemet – nyögte ki nagy sokára. – Nem mondtam sem igent, sem nemet…

– Szereted? Igaz szívből?

– Igen! És nem azért, mert király, hanem önmagáért! Csak hát a körülmények… A Rézvölgyből elűzöttek még mindig varázslónak tartanak… És egyelőre nem alakulnak olyan jól a dolgok, ahogyan képzeltük…

– Gondolom, ez utóbbi miatt vagy itt, azonban ezt majd a többiekkel együtt tárgyaljuk meg! Most inkább beszéljünk rólatok! Mit mondott az unokám?

– Hogy vár rám… – rebegte Gyöngy. – Viszont azt mégsem kívánhatom tőle, hogy értem mindent kockáztasson…

– Mégis, ezzel mire célzol? – szaladt fel Katica szemöldöke. – Napról-napra szépülsz, sőt, fiatalabbnak nézel ki, mint amikor először találkoztunk. Ezen kívül eddig minden feladattal kiválóan megbirkóztál. Végül, de nem utolsósorban, szereted őt, ő is szeret, mi kellene még?

– Viszont egy csomó királyt sikeresen magamra haragítottam, bár egyáltalán nem állt szándékomban. Ha megjelennék valamelyikük udvarában Levente hitveseként, biztosan kitörne a hetedhét országra szóló ribillió…

– Piperkőc Vazulra gondolsz? Vagy Kujon Ottóra? Egyikről sem te tehetsz!

– Meg Lipótra, a bergengóc királyfira. Ahogyan leszereltem, nos… az egy kicsit durvára sikeredett. Szégyelltem Leventének elmesélni.

– Pedig tudod, hány lányos szülő, meg ifjú asszony áldja a sorsot, hogy azt a nőfaló bitang kurafit sikerült megállítani. Szerintem is csak azt kapta, amit megérdemelt. Szóval, te voltál! Cseppet se szégyenkezz miatta!

– Engem mégis nyomaszt egy botrány lehetősége.

– Ha rám hallgatsz, ezt nyugodtan őrá bízod! Ha valami őt nem zavarja, amiatt te se aggódj! És amikor majd eljön végre a nagy nap, édesapád helyett Odi boldogan fogja kezedet az unokájának adni. Mi leszünk az örömszüleid…

Gyöngy Katica nyakába borult, és záporoztak a könnyei.

– Na, ne itasd már az egereket, árt a szépségnek! – csitította tréfásan az asszony. – Most aludj jól, holnap meg meghányjuk-vetjük, hogyan lakhat jól a kecske, hogy a káposztának se legyen híja.

 Gyöngy sokáig forgolódott és pityergett a kényelmes ágyban. Meghatotta, amiért Katica anyjaként szereti, és szívén viseli a boldogságát. De ezzel nyomasztó gondolatait nem bírta eloszlatni. Mázsás kőként nehezedett rá, hogy ő az elűzött rézvölgyiek varázslója, akiket a bajban semmiképp nem hagyna cserben, a szerelmét pedig végképp óvná a kínos helyzetektől. Eléggé szomorú, hogy a háta mögött Fukar Leventének hívják, mert nem tékozolja országa pénzét, más se hiányzik, hogy a feleségét meg Piperkőc Vazul vádaskodása miatt boszorkányként emlegessék.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (98.)

2018. október 06. 14:31 - Vid Ödön

(az elejére)

Útközben egy estét Mártonnál töltött, aki szokásához híven semmit sem kérdezett, viszont jó vacsorával vendégelte meg. Azután eseménytelenül teltek a vándorlás napjai, hiszen az emberek a zord téli napokon csak a halaszthatatlan teendőik elvégzésére bújtak elő otthonaikból. Kerülte a lakott helyeket, és inkább a szabad ég alatt hált, nehogy bárki is kifaggassa, honnan jött és hová megy. Kivételt Leventével tett, hozzá, mint régi, meghitt baráthoz kopogtatott az egyik délután. A fiatalember örömmel fogadta.

Gyöngynek nagyon jól esett, hogy a nomádkodást követően végre alaposan megfürödhetett, és nem tarisznyából, hanem asztalnál vacsorázhatott. Utána egy üveg kiváló aszú társaságában a kandallóban lobogó tűz előtt mesélte el, mi minden történt vele, mióta nem találkoztak.

– Megszeretted új népedet? És hogyan tervezed, varázslóként szolgálod tovább őket? – tudakolta a férfi, mikor elhallgatott.

– Egy ideig biztosan. Elvégre nemcsak megígértem ezt nekik, hanem a megbízatásom életfogytig szól és nem átruházható. Nagyon remélem, sikerül újra nevéhez méltóvá tennünk Szép-partot! Azután majd meglátom, mit kezdjek magammal. Ja… hát akadnak köztük nehéz esetek, de a többségükkel jól megvagyok. Egészségedre! – emelte koccintásra a poharát.

– Ha meg nem sértelek – vett nagy levegőt Levente –, elfogadnál-e ehhez társnak engem? Természetesen csakis akkor, ha még szabad a szíved! És ha már elég idősnek tartasz rá!

Gyöngyöt váratlanul érte mind a kérdés, nemkülönben az utalás arra, hogy első alkalommal mivel utasította el a félszeg udvarlást. Bár legszívesebben a nyakába borult volna, mégis sokáig tűnődött a válaszon.

– Kedves vagy, meg köszönöm! – hebegte kínosan. – Kérlek, ne érts félre! Most nem tudok azonnal igent mondani, ám nemet sem akarok mondani! És egyáltalán nem miattad! Az előttem álló feladat nyomaszt, muszáj hát alaposan mérlegelnem…

– Ne szabadkozz! – mosolygott kedvesen Levente. – Nem reméltem, hogy rögtön döntesz. Nem sürgetlek, akkor válaszolsz, amikor jónak látod!

 

 

Az éjszakát belső énjével való hosszadalmas és meddő vitával töltötte, aki váltig korholta, hogy nem mondott igent, ha már megtette a kitérőt a palota felé. Reggel kialvatlanul, zúgó fejjel nagyon örült, hogy a hátralévő utat királyi hintóban teheti meg, bár csak Hópehely társaságában, mivel a Leventére pár napig még halaszthatatlan teendők vártak. Így, egy hónapnyi vándorlás után, Jégbontó havának utolsó estéjén kopogtatott a Víg Gölöncsér kapuján. Katica nyitott ajtót.

– De jó, hogy végre megérkeztél, leányom! – ölelte meg. – Kerülj beljebb!

Az évnek ebben a szakában kevesen keltek útra, ezért éppen egyetlen vendége sem volt a fogadónak. A népes család az ilyen estéket mindig az étkezőben, a kandallóban lobogó tűz mellett beszélgetéssel töltötte. Az ötéves Virág, Katica és Odi legkisebb gyermeke, akár egy kis parancsnok irányítgatta szülei unokáit, a négyéves Kincsőt, Réka és Mátyás leányát, a hároméves Csengét, István és Zsóka leányát, Attilát, aki szinte egy napon született Csengével, és Béla meg Tünde gyermeke volt.

Az apróságok kíváncsian fogták körül Gyöngyöt, akire csak Virág emlékezett homályosan, hiszen bő két év telt el azóta, hogy utoljára találkoztak.

– Mit hoztál? – rángatta meg a vendég szoknyáját.

– Ejnye, Virág, nem szabad ilyesmivel nyaggatni a látogatónkat! – feddte meg Odi.

– De hát Levente is mindig hoz valamit – nyafogott a kislány.

– Számotokra egy messzi földről származó mese van a tarsolyomban – simogatta meg mosolyogva Gyöngy a buksiját. – Majd holnap elmondom.

(folytatás)

 

Szólj hozzá!

A kívülálló (97.)

2018. szeptember 29. 12:05 - Vid Ödön

(az elejére)

Gyöngy az est leszálltakor behúzódott kunyhójába, amit pár ember és törpe segítségével tákolt össze. Sóvárogva gondolt arra, ha tudna varázsolni, milyen lakályossá tehetné szállását.

– Bejöhetünk? – zökkentette ki ábrándozásából Remény.

– Természetesen.

– Ügyes voltál, leányom! – dicsérte Gránátalma, miután Reménnyel és Csiperkével lekucorodtak a padlóra a szűk helyen. –Idejében sikerült elejét venned a sehová sem vezető értelmetlen szócséplésnek.

– Meg annak is, hogy egyesek fontoskodási vágya széthúzáshoz vezessen – fűzte tovább a gondolatot Remény. – Említetted, hosszú távollétre készülsz.

– Megígértem Pongrácnak, visszaadom Odinak az óriásoktól kapott sípját – magyarázta. – Meg szeretnék minél többet megtudni Szép-parton tett vándorlásukról, hátha rájövök, miért ül még mindig rontás azon a tájon.

– Én veled tartanék – jelentette ki Csiperke. – Repülhetnél a hátamon, gyorsabban odaérnénk.

Gyöngyöt kirázta a hideg egy újabb légi út gondolatára. Pár hónapja, amikor Csiperke huszonhatodik születésnapját követően a Tükörfalhoz mentek jövendölésért, őt is felültették egy humkány hátára. Bár régen, odahaza szeretett repülőgépen utazni, az ablakon keresztül bámulni a tájat, ez a fajta repülés azonban nyomasztotta.

– Ezt is, azt is rossz ötletnek tartom – tiltakozott. – A jóslat szerint te leszel a királynő, tehát most célszerűtlen lenne népedet magára hagynod. Ezzel csak lovat adnál Buda alá, aki délelőtt máris nyíltan ágált ellened. Azon kívül, egyelőre még senki sem sejti, hogy ide jöttünk, és itt birodalmat akarunk alapítani. Ugyan riasztó híre van a környéknek, ember nem merészkedik errefelé, de kérdéses, nem tart-e valaki mégis igényt erre a területre. Ha én rajtad vagy egy másik humkány hátán megjelennék, biztosan ribillió lenne belőle, amire semmi szükségünk.

– Mikor indulnál? – kérdezte Remény. – Én is szeretnék találkozni Katicával, Odival, Libbenővel meg Suhogóval, abban igazat adok neked, most itt a helyünk.

Gránátalma helyeslően bólogatott. Csiperkéről lerítt, nincs ínyére a dolog, ennek ellenére tudomásul vette, egyelőre nem láthat világot.

– Azt gondolom, a következő telehold éppen alkalmas időpont. Ne aggódjatok, Hópehely társaságában biztonságban leszek. És amilyen hamar csak lehet, visszatérünk!

 

 

Ahogyan megbeszélték, Gyöngy és Hópehely Jégbontó havának első napján keltek útra, hogy a Víg Gölöncsérben meglátogassák Katicát és Odit, akik kétszer is átkeltek a Kopársággá lett Szép-parton. Remény jó darabon elkísérte őket. Mikor már jócskán eltávolodtak a tábortól, a tündér a fején átbucskázva vadlúddá változott. Csőrével egy apró, aranyló pihét tépett ki a szárnya tövéből, és a csodálkozó Gyöngy kezébe nyomta, majd egy újabb bukfenccel felvette eredeti alakját.

– Tedd ezt el, ha szükséged lesz rám, egyszerűen dugd a füled mögé, mint az ács a ceruzáját. Kimondott szavak nélkül érteni fogjuk egymást, még akkor is, ha az egész világ terpeszkedne közöttünk – magyarázta. – Ne félj, csak azokat a gondolataid fogom meghallani, amiket nekem szánsz!

– Köszönöm.

– És még valami – folytatta Remény. – Egy pillanatig se érezd magad népem szolgájának! A varázslóságnak és a személyes boldogságnak jól meg kell férnie egymás mellett. Ám ha valaha mégis választani kényszerülsz a kettő között, lelkiismeretfurdalás nélkül járd a saját utad!

– És mi lesz veletek?

– Egy nép boldogulása nem múlhat egyetlen teremtményen, még ha az oly kiváló is, mint te vagy. Tehát miattunk ne szalasztd el a szerelmet!

Gyöngy meghatottan, némán ölelte át.

– Üzenem Katicának, Libbenőnek, Odinak és Suhogónak, szeretettel várom őket, látogassanak meg, ha van rá lehetőségük. Most menj, szerencse kísérjen utadon!

(folytatás)

 

Szólj hozzá!