Írásaim

Vid Ödön

A kívülálló (90.)

2018. augusztus 11. 14:44 - Vid Ödön

(az elejére)

Mialatt a száműzöttek a környékkel ismerkedtek, ő azt a sárkányfát kereste, amelyet évekkel azelőtt a szekercéjével megsebesített. Egykettőre meg is találta. Azon a helyen, ahová akkor a fa vére hullott, nagyjából félméternyi fiatal csemete növekedett. Leguggolt és gyönyörködve megsimogatta a szülőjére már most mindenben hasonlító fácska sima törzsét. Merengéséből rémült kiáltások zökkentették ki:

– Jaj, ne!!!

– Meneküljetek!!!

– Varázsló, segíts!

A hangok irányába kapta a fejét, azonban a sokaság eltakarta előle a riadalom okát. Utat tört magának a tömegben, és hamarosan leért a partra. Ott a többiekkel együtt földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, és tehetetlenül nézte a Fodros szurtos felében fáklyaként égő két fiatal tündért.

A szerencsétlenek sikoltoztak, miközben az őket körülölelő, színét változtató lángoszlop szinte az égig ért. Kezdetben kékes színű volt, akár a gázláng, azután zöldre változott, majd sárgára, ahogyan a nátrium ég, végül a feketedésig sötétedő lilára. A tűzoszlop felől kénkő bűze hömpölygött szerteszét.

A kétségbeesett jajgatást lassan süket csönd váltotta fel. A parton tébláboló tündérek és humkányok azonban hallhattak valamit, mert befogták a fülüket, az arcukat kín torzította. Gyöngy, embertársaihoz hasonlóan, levertséget, hányingert és olyan pokoli fejfájást érzett, mint még soha. Hópehely, kedves pulija égnek álló szőrrel, reszketve furakodott a lábai közé. A rejtélyes jelenség a törpéket viselte meg leginkább, ők sorra rogytak össze, majd görcsösen rángatództak, mígnem valamennyien elájultak.

Végtelennek tűnő percek múlva a lángok egyszeriben eltűntek. A mozdulatlan szurok felett két sárkány körvonalai jelentek meg. A döbbent szemlélők a részleteket nem bírták kivenni, ugyanis a testek színtelenek és átlátszók voltak, akárcsak a tiszta víz, viszont a mögöttük, illetve bennük lévő tárgyak kissé homályosnak látszottak, mint az árnyékok esetén. A jelenések lassan távolodtak a pataktól az üszkös erdőbe. Amint nagy sokára beleolvadtak az esti sötétségbe és a messzeségbe, az orrfacsaró szag meg a rosszullétet okozó egyéb hatások is szertefoszlottak.

– Varázsló, mi volt ez? – kérdezte vádló hangon egy idős tündér. – Milyen helyre hoztál minket?!

– Amikor erre jártam, és hosszú időt itt töltöttem, higgyétek el, ilyesmit sosem tapasztaltam! – védekezett kétségbeesetten. – Ezen az oldalon, amit Kalózpartnak hívnak, soha senki és semmi sem háborgatott. A túlpart persze baljós vidéknek tűnt, nem tagadom, ám ott sem észleltem semmilyen mozgást. Igaz, ami igaz, a Fodros kétszínűsége riasztott, ezért a tiszta felébe csak egyetlen egyszer merítettem a bográcsomat, amit szerencsésen megúsztam. Sajnos, ennél csak rosszabb hírű lakatlan területeket ismerek ebben a világban.

– Ne hibáztassátok őt! – kelt a védelmére András. – Elvégre Tölgy, a fiam kergetett el minket a szülőföldünkről. Ha én…

– Nagyapa, mindenről egyes-egyedül éntehetek! – vágott közbe Csiperke.

– Barátaim, nincs értelme sem egymást, sem magunkat vádolni! – csitította az idegesen zajongókat Remény. – A szerencsétlenség megtörtént. Okuljunk belőle! Azt javaslom, egyelőre kerüljük a patakot, és addig senki se merészkedjen a túlpartra, amíg rá nem jövünk, mi rejtőzik odaát! Most viszont azonnal fogjunk munkához, mert rohamosan sötétedik, és még tábort kell vernünk. Azután a tüzek mellett sirassuk meg odaveszett testvéreinket! Holnap pedig útra kelünk, hogy biztonságos helyet keressünk új otthonainknak.

A tömeg szétoszlott, majd egyre-másra gyulladtak meg a tábortüzek. Mindegyik körül legalább tucatnyian melegedtek a zord téli éjszakában, miközben nagy pelyhekben hullt a hó. Mivel Andrást roppantul megviselték az események, a magába roskadtan, némán üldögélő királyt Ajándék gondjaira bízták, míg Remény Gyöngy és Csiperke társaságában sorra járta a tüzeket. Mindegyiknél pár szóval vigasztalták a körülötte gubbasztókat, igyekeztek lelket önteni a csüggedtekbe.

(hamarosan folytatom)

Szólj hozzá!

A kívülálló (89.)

2018. augusztus 04. 14:15 - Vid Ödön

(az elejére)

Gyöngy ekkor elővette a varázslótól rámaradt sípot, és megfújta. Nyomban egy nagyjából hatméteres, robosztus testalkatú, dús szőrzetű, sötét hajú, amúgy teljesen emberi külsejű, borzasztóan haragos tekintetű alak dobbant le előtte. Rövid ujjú, törtfehér színű lenvászon inget, fölötte piros paszományos lajbit, zöld posztóból készült nadrágot, és bőr sarut viselt. A sokaság döbbenten hátrált, hisz Reményen és Andráson kívül egyikük sem tudott ilyen lények létezéséről.

– Te nem Odi vagy, akinek a sípot adtam! – dörögte. – Valld be, milyen ármánnyal szerezted!

– Kedves Pongrác, engem Gyöngynek hívnak – igyekezett hangja remegését elfojtani. – Bizonyos értelemben Odi utóda vagyok. Kérlek, segíts!

– És ha én nem akarok? Hiába ismered a nevem, neked nem tartozomhálával!

– Ebben teljesen igazad van – válaszolta higgadtan. – Ám ha temost cserbenhagysz, akkor néhány nap múlva ránk rettentően szomorú sors vár.

– Mit kéne tennem? Harcolni…

– Szó se róla! – vágott közbe András. – Egyikünk sem kívánna ilyet! Azért, hogy megelőzzük a még nagyobb bajt, az értelmetlen testvérháborút, önként elhagyjuk a szülőföldünket. Ehhez kérjük a segítséged.

– Értem – enyhült meg Pongrác. – És hová mennétek?

– Oda, ahol sok éve ti is menedéket találtatok Emerencia elől, a Fodros bal partjára. Onnan talán újra benépesíthetjük a most lakatlan Kalózpartot vagy a Szép-partot anélkül, hogy bárkitől elvennénk a földjét – válaszolta Gyöngy.

– Te tényleg bensőségesenismered Odit – mosolyodott el az óriás. – Nem bánom, ez egyszer teljesítem a kívánságod. Nos, ha jól nézem, úgy harmadfél ezren gyűltek ide. Hirdesd ki nekik, mindenki szedje össze motyóját, de csak annyit, amennyit a hátán elbír. Aztán üljön le, csukja be a szemét, és bármit is érez, ki ne nyissa, amíg te nem mondod! Ha majd készen álltok, fújd meg ismét a sípot!

 

 

– Nyisd ki a szemed! – hallotta Gyöngy.

Pongrác a hajdanán használt kunyhójuk romjainál ültette le. A nap már lebukott az Ércbércek mögé, mégis elég világos volt. Érdeklődve figyelte, ahogyan az óriások sorban érkeznek Rézvölgy volt lakóival, óvatosan a földre fektetik őket, majd hirtelen eltűnnek.

– Nos, teljesítettem az ígértemet!

– Köszönöm, amit értünk tettetek! – válaszolta meghatottan. – Arra gondoltam, az a leghelyesebb, hogy amint itt egyenesbe kerülnek a dolgok, felkerekedek, meglátogatom Odit, és visszaadom neki, ami az övé.

– Ó, ez rendkívül nemes cselekedet lesz! Sok szerencsét kívánok neked és népednek! – búcsúzott el az óriás.

A környék mit sem változott utolsó ittléte óta. Bár Fergeteg havának megfelelően a levegő nagyon hideg volt, a Fodros ugyanúgy kétszínűen folydogált a medrében, mint azelőtt. A túlparton pedig továbbra is csak üszkös fatörzsek meredeztek. Gyöngy pár percig, szemét lehunyva, tűnődve álldogált.

– Öt és fél éve mire vágytam? Fehér lovon száguldó hercegre, házasságra, gondtalan, fényűző életre! – motyogta. – Na, és helyette mit értem el? Botcsinálta varázslója vagyok két és félezer száműzöttnek! Alig ismerek közülük valakit! Ráadásul még faképnél sem hagyhatom őket, elvégre halálomig vállaltam a feladatot! Vajon jó helyre vagy talán a pusztulásukba hozattam őket? Valaki mondja meg, érdemes volt?!

Hirtelen lágyan átkarolták a vállát, mire kíváncsian kinyitotta a szemét.

– Légy roppant büszke magadra! – mosolygott rá Remény. – Viszont most szólj új népednek, lásson munkához! Mert jó lenne mihamarabb beváltanod Pongrácnak tett ígéreted, és végre Leventével tisztázni egymás iránti érzéseiteket.

– Hát… – sóhajtotta ábrándosan – remélem, előbb-utóbb arra is sor kerül!

– Barátaim, megérkeztünk, nyissátok ki a szemeteket! – kiáltotta pár pillanattal később.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (88.)

2018. július 28. 19:31 - Vid Ödön

(az elejére)

Nem sokkal később a szobájában Gyöngy beszámolt Reménynek és Csiperkének az Államtanácsban történtekről. Hópehely egész idő alatt sírósan vakkantgatott, és szinte belefúrta magát gazdája ölébe.

– Szóval, ennyit érek, mint varázsló! – sóhajtott hatalmasat.

– Én pedig királyként, apaként egyaránt leszerepeltem! – morogta komoran András.

– Ne hibáztassátok magatokat, ez legkevésbé rajtatok múlt! Ti megtettetek mindent, hogy Rézvölgy összes lakójára, beleértve a fiamat is, ismét béke és boldogság köszöntsön – vigasztalta őket a tündér. – Most azonban a jövővel foglalkozzunk!

– A Tükörfal tehát tévedett – vélekedett Csiperke –, nem leszek népem királynéja. Mert én soha, semmilyen körülmények között nem fogok velük harcolni! Ennyit nem ér nekem a korona!

– Nos, drága unokám – ölelte át a vállát András –, nagyon örülök, és büszke vagyok, amiért így gondolkodsz! Amint a dolognak híre megy, meglásd, sokan akarnak majd velünk jönni.

– Nagyapádnak igaza van – bólogatott Remény –, nem mindenki fúj egy követ Tölggyel. Legkevésbé a tündérek, alig akad olyan, aki Szélkakashoz hasonlóan viselkedne. Úgyhogy szerintem is elegen leszünk egy új haza teremtéséhez.

– Én erre a Kalózpartot javasolnám. Az most úgyis lakatlan, a rossz múltja miatt nem is ácsingózik utána senki, legkevésbé ott keveredünk valakivel konfliktusba – javasolta Gyöngy.

– Ó, ez nagyon jól hangzik! – lelkesedett Csiperke.

– Vagy a Kopárságot megint Szép-parttá tehetnénk! – vetette fel András.

– Örülök, hogy tetszenek az ötletek, ám hogyan kelhetünk át ennyien, felmálházva a Kristályhegyen? – kérdezte Gyöngy gyakorlatiasan.

– Ó, mi sem egyszerűbb ennél! Hívj segítséget! – válaszolta magától értetődő hangsúllyal Remény.

– Kit? Hogyan?

– Az óriásokat. A síppal! Én meg közben összeszedem azokat, akik velünk akarnak tartani. Kinn, a kapu előtt találkozunk! – ezzel kiviharzott a szobából.

 

 

Gyöngy berakta tarisznyájába Csiribi-Csiribá hagyatékát meg kevéske személyes motyóját. Végül Hópehely társaságában mind kimentek a szobából, amelynek ajtaja távozásuk után beleolvadt a falba.

A trónteremben, lebzselő, hajbókoló udvaroncai körében, önelégült vigyorral az arcán Tölgy várakozott rájuk.

– Ide a varázskönyvvel, sarlatán! – lépett eléje.

– Az engem illet! – állta a tekintetét. – Ha nem hiszed, kipróbálhatjuk. De ha netán valami bajod esne, csakis magadat hibáztasd!

– Fenyegetsz, némber? – sziszegte a trónbitorló.

– Nem, csak óvni akarlak egy újabb hibától.

– Ide vele, nem érek rá! Ha kell, hát elveszem erővel! – kiáltotta, és kirántotta a kardját.

Gyöngy nyugodtan nyúlt bele a tarisznyába. Mozdulatára Hópehely hirtelen megváltozott. A kedves puli helyén egyszeriben kétembernyi farkas csattogtatta tenyérnyi, hófehéren villogó fogait. Tölgy, Szélkakas, Károgó meg Döngölő ijedten iszkoltak kifelé, nyomukban a többi szájtátó.

– És még te mondod, hogy nem tudsz varázsolni! – nevette el magát András.

– Nem én voltam! – szabadkozott Gyöngy.

– Ezt vitassuk meg később, jó! – szólt közbe Csiperke. – A többiek már várnak.

A palota előtt rengetegen állták körül Reményt, Rézvölgy lakóinak majd fele. Többségében emberek, köztük Ajándék, szinte minden tündér, több száz humkány, és mintegy kétszáz törpe.

– Éljen András! Éljen Csiperke! Éljen Gyöngy! – kiáltozták, amikor kiléptek a kapun.

– Barátaim! – szólalt meg meghatottan András, miután a hangzavar kissé alább hagyott. – Köszönöm, hogy itt vagytok. Nyilván hallottátok, mi történt ma az Államtanácsban, és emiatt a családomnak távoznia kell szeretett szülőföldünkről, Rézvölgyből. Nem kérünk senkit, hogy osztozzon sorsunkban, és talán sose térhessen ide vissza. Viszont örömmel látunk mindenkit, aki velünk tart egy szép, új hazát felépíteni.

– Követünk titeket! – zúgta lelkesen a tömeg.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (87.)

2018. július 21. 13:22 - Vid Ödön

(az elejére)

Fergeteg havának közepén az egyik Államtanácson András nekiszegezte a kérdést:

– Mit csináljunk Tölggyel? És Csiperkével?

– Gondolkodnom kéne – próbált kitérni az egyenes válasz elől Gyöngy.

– Mennyit? – türelmetlenkedett a király. – Félek, ha sokáig nem teszünk semmit, valami baj lesz.

– Ebben igazad van, én már átéltem hasonlót – bólogatott. – Családtagok fordulnak egymás ellen, barátságok szakadnak meg. Még az is lehet, hogy verekedni fognak, esetleg még csúfabbat is cselekednek... Talán… kérdezzétek meg Tölgyet, tudatában van-e annak, mennyire veszélyes dolgokat művel?

A tanácsnokok, a tündér Szélkakas, a törpe Döngölő és a humkány Károgó zavartan néztek hol egymásra, hol Andrásra.

– Testvéreim, mi baj van? Történt valami, ami elkerülte a figyelmemet? – faggatta őket döbbenten a király.

– Hát… izé… jobban tennéd, ha ezt szűk családi körben intéznéd…

Gyöngyben rossz előérzet éledt Szélkakas habogása hallatán.

– Ezek is bevették Tölgy maszlagját! – hasított belé a gondolat. – Miért van az, hogy okos emberek is képesek bedőlni egy senkiházinak, csak azért, mert állandóan azt hangoztatja, ő az egyetlen, aki az ellenséget megállíthatja. Meg, hogy még sohasem hazudott, ám rajta kívül mindenki más…

– Kár lenne nyilvánosan kiborítani a bilit – csatlakozott társához Károgó.

– Semmi titkolni valóm sincs – mordult fel a király. – Most és együttbeszélünk a fiam fejével!

Nemsokára berontott Tölgy, körülnézett, majd peckesen a terem közepére perdült.

– Na, mit akartok? – kérdezte pökhendin.

– Fiam – nyelt nagyot András –, úgy gondoljuk, helytelen folyton szegény árva unokahúgod ellen ágálnod. Reméljük, belátod…

Úgy gondoljuk, meg reméljük– vágott közbe gúnyosan a királyfi. – Miért nem a magad nevében beszélsz? Rajtad, meg anyán kívül legfeljebb ez a jöttment, ügyetlen, varázslónak titulált hibbant némber hisz a drágalátos Csiperke megjavulásában.

– De fiam…

– Semmi de! – toppantott Tölgy. – Eleget tűrtem, mióta a Tükörfalnál jártunk! Hát én nem fogadom el a látottakat! Sőt, eszem ágában sincs elhagyni Rézvölgyet! A népmeg engem támogat! Téged elaggott trottynak tartanak, azt a sárkányfajzatot pedig minden baj forrásának. Igaz, híveim?

Károgó eltakarta az arcát, Döngölő zavartan lehajtotta fejét, míg Szélkakas elégedetten vigyorgott.

– Túllősz a célon, királyfi! – válaszolt helyettük Gyöngy. – Azt hiszed, mert mézes-mázos dumád mostsokaknak tetszik, ez mindig így is marad? Kell a hatalom magáért a hatalomért? Akkor, amikor mindannyiunknak össze kéne fogni, hogy a Rézvölgyre, a szülőföldedre szakadt csapást egyáltalán le lehessen küzdeni! Tudod, mi vagy te? Egy nagyképű, demagóg, felfújt hólyag! Figyelmeztetlek, most még nem késő visszakoznod! Ám, ha felelőtlenül továbbra is a tűzzel játszol, ne csodálkozz, amikor majd magad is elégsz benne!

– Te… te kívülálló, engem te ne merészelj ócsárolni, nekem ne papolj!!! – üvöltött fel eltorzult, vérvörös ábrázattal Tölgy. – A népnekelege van a hazugságokból, kiváltképpen a te lepcses szádból kiömlőkből! Ideje, hogy elkotródj innen, oda, ahonnan szalasztottak!

– Elég volt, úrficska! – ocsúdott fel András. – Az Államtanács nevében…

– Vén trotty, te mostantól már csak a magad nevében beszélhetsz, már ha a néphagyja! – vágott közbe Tölgy, a tanácsnokok meg sunyin bólogattak. – Úgyhogy most én azt mondom, takarodjatokRézvölgyből! Te és anya a drágalátos unokátokkal, no, meg ez a minden lében kanál perszóna nemkívánatosak vagytok a népszámára. Ha holnap este még itt talállak titeket, akkor hű humkányaim a Tükörfalra repítenek. Végeztem!!!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (86.)

2018. július 14. 11:48 - Vid Ödön

(az elejére)

Rézvölgyben nehezen teltek a napok. Korábban mindig bőségben éltek lakói, most meg hirtelen rájuk szakadt a nélkülözés. Hiába vetették be a tündérek minden kertésztudományukat, télvíz idején csak keveset tehettek. A többség zokszó nélkül viselte a mostoha körülményeket, és szorgalmasan dolgozott a károk eltüntetésén.

Ám elég sokan zúgolódtak, és csatlakoztak Tölgyhöz, aki váltig állította, hogy elhagyja szülőföldjét, amint a bányászok végre megnyitják az utat. Követői között nemcsak emberek és humkányok voltak, hanem szép számban törpék, sőt, még néhány tündér is akadt. A Csobogó víznyelőjénél vertek tábort, és éjt nappallá téve vájták a kemény sziklát. A táró egyre hosszabb lett, csakhogy a barlangba való bejutás késett.

És hogy a bajokat tetézze, a királyfi úton-útfélen hangoztatta, hogy Csiperke továbbra is Rézvölgy békés lakóinak ellensége, akiből hamarosan előbújik valódi énje, és sárkányként végleg elnyeli a világot. Bezzeg, ha rajta múlna, íziben eltiporná! De sajnos, sem szülei, sem a szűklátókörűek nem rá hallgatnak, hanem annak a Tükörfalon látott csalfa képnek hisznek.

Beszédei hatására értelmetlen indulatok forrongtak, és mind többen szajkózták Tölgy frázisait. Hívei lassan már nemcsak Csiperkét, hanem mindenkit, akik nem vezérük nézeteit vallották, ellenségüknek tartottak.

Azelőtt soha senki semmiben nem kérte ki Gyöngy véleményét. Most meg nap, mint nap jó páran kopogtattak be hozzá. Egyesek egyszerűen beszélgetni, mások tanácsért jöttek. Legkönnyebben az orvosságra vágyókkal boldogult, hiszen Fűanyótól mindent megtanult, amit csak lehetett. Viszont nem szeretett javaslatot tenni. Sem az őt felkeresőknek, sem az Államtanácsnak. Pedig a Rézvölgy lakóinak életét megmérgező légkörben egyre sűrűbben akarták állásfoglalásra rávenni. Ha tehette, kitért az azonnali válaszadás elől arra való hivatkozással, hogy alaposan meg kell fontolnia a körülményeket.

Amint szobájában egyedül maradt, rögtön a Varázsolások könyvére vetette magát, ám abban általában semmi használhatót nem talált. Elődei részletesen leírták, hogy a különböző nyavalyákat mivel sikerült gyógyítani; vitás ügyekben milyen tanács vált be, meg miben tévedtek munkálkodásuk során. Gazdag tárháza volt a hasznos ismereteknek, és érdekes történeteknek, azonban ehhez hasonló zűrzavaros időkre még csak utalás sem történt.

Magányos töprengései közben belső énje konokul hallgatott, és sem ébren, sem álmában nem jelent meg neki sem Csiribi-Csiribá, sem másik tanácsadó. Gondjait eleinte megpróbálta Reménnyel megosztani, azonban ő következetesen, ámde nagyon kedvesen kitért az ilyen beszélgetések elől.

– Miért nem segítesz? – fakadt ki Gyöngy egyszer. – Tapasztalatlan és tanácstalan vagyok!

– Ebben tévedsz! Bejártad szinte az egész világot, míg a tündéreket és a férjemet leszámítva, az itteniek soha ki nem mozdultak Rézvölgyből. És akkor arról a tudásról még nem is beszéltem, amit a szülőföldedről hoztál. Más srófra jár az agyad, mint a miénk, ezért vagy alkalmas varázslónak. Szerintem nincs szükséged segítségre. Bízz magadban, és megleled a helyes válaszokat a problémákra!

– De hát egyhelyben topogok!

– Belenézhetek a gondolataidba? – kérdezte váratlanul Remény.

– Felőlem, csak adj valami tanácsot! – vonogatta a vállát.

– Furcsa szavakkal találkoztam – szólalt meg pár perc múlva. – Nekem semmit sem mondanak, hanem neked biztosan sokat jelenthetnek.

– Mint például?

– Pozitív gondolkodás, alfázás, lavór…

– Talán labor – kacagott fel. – Érdekes, hogy ezeket bányásztad elő. Végeredményében megpróbálkozhatok vele, elvégre nincs vesztenivalóm!

– Meglásd, egyre jobbanmegy majd! – búcsúzott el Remény.

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (85.)

2018. július 07. 11:43 - Vid Ödön

(az elejére)

– Semmi de! – vágott közbe a tündér. – Ugyanígy sikeresen fogod betölteni a varázslói tisztséget.

– És a varázslatok? Azokkal mi lesz?

– Folyton ezen lovagolsz. Áruld el végre, mi bajod ezzel?

– Képtelen vagyok bárkit vagy bármit eltüntetni, valamilyen hókuszpókusszal akármit akármivé átváltoztatni, meg hasonlók. Hamarjában nem is jut eszembe, mi mindent nem tudok… Ja, és varázspálcát se hagyományozott rám Csiribi-Csiribá!

– Nálatok ebből áll egy varázsló tudománya? – szaladt fel Remény szemöldöke.

– Hát, ha valaki ilyesmiket csinálna, akkor biztosan annak tartanák.

– Értelek! Felesleges aggódnod, nálunk a varázslónak nem kell vásári csepűrágónak vagy szemfényvesztő mutatványosnak lennie. Sőt, jóslatért sem fordul hozzá senki, hisz arra ott van a Tükörfal – nyugtatta a tündér pár pillanatnyi gondolkozás után.

Most Gyöngy álla esett le.

– Hát akkor mit kéne tennem?

– Amit András kért: bölcsességeddel támogatni az Államtanácsot. És ne szólj közbe, hogy te nem vagy bölcs, vagy valami hasonlót. Varázslóink sohasem a Rézvölgyben születtek és nőttek fel. Felnőttként, kívülről kerültek hozzánk, akárcsak te. Ezért elfogulatlanulszemlélték az itteniek ügyes-bajos dolgait. Ezt várja el tőled is mindenki. Ellenben csodákat nem kell tenned! Hallgasd meg őket, gyógyítsd a betegeket, ha lehet, ha meg nem, nyújts vigaszt a hátramaradóknak!

– De hát én azt hallottam, hogy Csiribi-Csiribá szépapja bénító bűbájt bocsátott a törpékre – ellenkezett Gyöngy.

– Á, ez egy szép történet, csak nem pontosan így történt – kacagott a tündér.

– Hogyhogyhogy? – dadogta.

– Varázslóink között még sohasem volt vérségi kapcsolat. Viszont ezt nem szokás hangoztatni. Mennyivel szebben hangzik a szépapám, vagy valami ilyesmi. A bűbáj pedig egyszerűen határozott parancsvolt, amilyent szükség esetén te is eredményesen adhatsz. Persze csak módjával, ugyanis könnyű túlzásba esni és visszaélni ezzel a joggal.

– Jé! – hüledezett. – Ezek után vajon mi lehet a Varázsolások könyvében?

– Sejtelmem sincs. Ezt csak te fogod tudni, miután elolvastad. És ha megfogadsz egy tanácsot, hallgatsz róla, mit találtál benne.

Gyöngy szótlanul töprengett a hallottakon, Remény pedig ráérősen figyelte az arcán átviharzó érzelmeket.

– Most már mindörökre itt kell maradnom? – törte meg végül a hosszúra nyúló csendet, remélve, a hazatérésre vonatkozóan Csiribi-Csiribáétól eltérő választ kap.

– Tudomásom szerint elődjeid sohasem hagyták el Rézvölgyet. Így akarták-e, vagy pedig képtelenek voltak elmenni, a Varázsolások könyvéből talán kiderül.

– A Kristályhegyen keresztül vezető ösvény, amin én idejöttem, bárki számára járható?

– Fogalmam sincs. Sőt, eddig a létezéséről sem tudtam. Mi, tündérek, madárként repülünk át Tündérkertbe, de csak ha muszáj. Amióta Andrással összeházasodtunk, együtt egyszer sem jártunk ott. Igaz, másutt se.

– És Odiék?

– Ők a szeretetfiolák segítségével közlekedtek Tökország és Rézvölgy között. A történtek miatt kérdéses, működőképesek-e egyáltalán?

– Az enyém sajnos elveszett. Amúgy sem úgy működött, ahogyan azt odahaza gondoltam, hiszen nem oda hozott, ahová szerettem volna jutni. És Tamásról, a bátyámról, meg Virágról, a nővéremről se tudok semmit, pedig velem együtt nekik is ide kellett volna kerülniük, mert ők is kaptak szeretetfiolát. Tehát, ha szeretnék odábbállni, megpróbálhatom újra bejárni az eddig megtett utamat, vagy nekivághatok a Tükörfal mögötti tónak.

– Vagy a közeli jövőben a törpék belyukadnak a Sodró barlangjába, amint arra Tölgy számít – egészítette ki Remény. – Egyébként miért akarsz máris elmenni?

– Izé… egyelőre, azt hiszem, maradok. Csak szeretem ismerni a korlátaimat.

A tündér szótlanul, fürkészőn nézte. Végül Gyöngy unta meg a hosszúra nyúló hallgatást:

– Köszönöm. Majd igyekszem, hogy ne csalódjatok bennem!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (84.)

2018. június 30. 15:23 - Vid Ödön

(az elejére)

Ha teheti, elszalad, ámde az egyetlen nyitva álló út a rá várakozók között vezetett. Néhány hatalmasat sóhajtott, majd, mint aki a vesztőhelyre indul, kilépett a szobából. A helyiség ajtaja abban a pillanatban zajtalanul bezáródott mögötte.

A tömeg némán húzódott félre előle, majd ismét összeolvadt mögötte. Elhaladtában az imént még lelkesen éljenzők arcáról vegyes érzelmeket olvasott le, egyesek kifejezetten ellenségesen méregették. Remegő térdekkel lépkedett az emelvény felé, amelyen Remény és András álltak.

Mikor fellépett közéjük, jó néhányan, az udvari illemmel nem sokat törődve, előre furakodtak, hogy minél jobban lássanak.

A király szertartásosan meghajolt, majd megszólalt:

– Gyöngy, szólj, elvállalod-e Rézvölgy varázslójának tisztét?

– Nehogy nekem itt visszakozz! – hallotta belső énjét.

– Igen, vállalom!

– Borzasztóan remélem, ezt a lépésemet sem én, sem senki más nem fogja megbánni! – tette még hozzá pillanatnyi tétovázás után.

– Akkor mostantól fogva halálodig téged illet eme cím, valamint vele együtt a kötelesség, hogy az Államtanácsot bölcsességeddel támogasd. Őszinte szívből kívánjuk, eme tisztséget sokáig töltsed be! – fogadta el az ősi formulával a választ András, és ismét meghajolt előtte.

A teremben állók pisszenés nélkül hallgatták. Gyöngy zavartan téblábolt. Remény átölelte, és közben a fülébe súgta:

– Üdvözöld őket!

A varázsló elvörösödött, még sohasem kellett ennyi embernek beszélnie. Fogalma sem volt, mit szoktak ilyenkor mondani, többek között ezt sem tanították az iskolában.

– Köszönöm a megtiszteltetést – nyögte végül. – Majd megpróbálom jól csinálni, de csodákat ne reméljetek tőlem!

– Már megint ez a megpróbálom, meg úgyse sikerülhozzáállás – korholta belső énje. – Tedd végre túl magad ezen, mutass magabiztosságot!

Gyöngy mély levegőt vett, hallgatói pedig lélegzetvisszafojtva lesték a folytatást.

– Oké! Mint a minap is említettem, kívülállóként érkeztem ide. Nem ismerlek benneteket eléggé, szinte semmit sem tudok rólatok, tetteitekről. Sőt, varázsló elődeimről meg végképp semmit.

A tömegen az elégedetlenség moraja futott végig.

– Szóval, bár közös életünk komoly hendikeppel kezdődik – folytatta lesz, ami leszalapon –, ha ti bíztok bennem, akkor én is bízom bennetek, és a végén jól jövünk ki belőle! Egyébként meg hívjatok egyszerűen Gyöngynek, tudjátok, ez a varázslótitulus annyira öregít!

Erre többekből kiszakadt a nevetés, ami egykettőre átterjedt valamennyi jelenlévőre.

– Ügyes voltál! – dicsérte meg halkan Remény.

– Akkor mehetünk végre?

– Ne türelmetlenkedj! – suttogta András. – Rázz kezet mindenkivel, aztán méltóságteljesen vonulj vissza a szobádba, ahogy szokásaink kívánják.

– Barátaim, Gyöngy varázsló, pardon, Gyöngy, most visszavonul – jelentette be fennhangon.

Örökkévalóságnak tetszett, mire a terem végébe ért. Az egyszerű kézrázás helyett mindenki át akarta ölelni, meg azon melegében megosztani vele mindazokat a problémákat, amiben segítséget reméltek. Zsongó fejjel lépkedett, arcára fagyott, kényszeredett mosollyal mondott közhelyeket. Görcsösen igyekezett, nehogy valami ígéretnek vehető hagyja el a száját, miközben magabiztosnak próbálta magát mutatni.

Ott állt a bezárt ajtó előtt, amelyen se kilincset, se fogantyút nem talált.

– Hogy a csudába fogok én ide bemenni? – töprengett elkeseredve. – Na, hát eddig tartott a pünkösdi királyság! Biztos a lebukás!

– Úgy, ahogy az előbb, gondolkozz! – javasolta belső énje.

– Gondolkozni, mindig gondolkozni… vagy gondolni?! – dünnyögte. – Ajtó, nyílj ki!

Egy pillanatig meghökkenve nézte a csendesen kitáruló ajtószárnyakat, azután visszatért önbizalommal fordult a körülötte állókhoz:

– Köszönöm barátaim. Most szeretnék Reménnyel szót váltani, kérlek, adjatok neki utat!

– Nos, mit mondasz arra, hogy nem tudok varázsolni? – vágott bele, amint beléptek.

– Előbb csukd be az ajtót mögöttünk!

Gyöngy egy lépést tett, azonban a tündér megállította:

– Úgy, ahogyan az imént kinyitottad!

Miután a helyiségben magukra maradtak, elégedett arccal folytatta:

– Köztudott, hogy ezt a szobát kizárólag a mindenkori varázsló képes kinyitni. Neked engedelmeskedett az ajtó, tehát tevagy a varázsló. Nem értem, miért aggodalmaskodsz.

– Jó, ezt felfogtam. De ez nem változtat azon, hogy nem ismerek egyetlen varázslatot sem. Még a bűvészkedéshez sem konyítok, pedig a legtöbb gyerek megtanul jó néhány trükköt – fakadt ki elkeseredetten. – Mi lesz, ha lebukok?

– Tudom, hogy szeretsz aggódni – mosolygott Remény. – Illetve, lehet, hogy nem szeretsz, azonban mégis rendszeresen ezt teszed, amikor valami ismeretlen vagy szokatlan feladatot kapsz. Végrehajtottad Csiribi-Csiribá végakaratát?

– Igen, de…

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (83.)

2018. június 23. 12:20 - Vid Ödön

(az elejére)

Hát ez meg micsoda? – kérdezte?

– Egy könyv, leányom – válaszolta egy ismerősnek tűnő hang.

A falnál ugyanaz az alak állt, akivel a forrásnál találkozott. Szeretett volna odamenni hozzá, ám látogatója minduntalan ellibbent előle.

– Tehát valójában nem vagy itt, Csiribi-Csiribá!

– Helyes következtetés.

– És most mit akarsz? Segíteni, ahogy múltkor? – kérdezte éllel.

– Nem, neked nincs már az én segítségemre szükséged – mosolygott rá az öreg.

Gyöngy szótlanul, tátott szájjal, kerek szemmel bámulta.

– Mostantól tied a Varázsolások könyve!Amíg élsz, más nem tudja sem kinyitni, sem ellopni, sem megsemmisíteni. Ha megfogadsz egy tanácsot – ne félj, nem váglak meg érte–, az elején kezdd olvasni!

– Varázsló leszek?! És ha nem fűlik hozzá a fogam?! Vagy nincs ilyenfajta tehetségem?!

– Pontosítok, máris az vagy, és ez megváltozhatatlan! De ha jobban szereted, hívathatod magad mágusnak, boszorkánynak, bűbájosnak vagy vajákosnak is, a lényeg ugyanaz.

– Köszönöm, akkor inkább maradok az elsőnél. És ez a tisztségem meddig tart?

– Mindhalálig. Át nem ruházhatod, ha netán erre gondoltál. Sőt, el sem bújhatsz előle. Akinek szüksége lesz a tudományodra, megtalál majd.

– Akkor itt kell leélnem az egész életemet?!

– Az attól függ, mit értesz azittalatt. A szülőföldedre, bármennyire is szeretnél, sajnos nem juthatsz vissza. Egyébként ebben a világban bárhová mehetsz.

– És a szerelem?

– Senki sem tiltja.

Gyöngy egyetlen porcikája sem kívánta ezt az élethosszra szóló feladatot. Csakhogy furcsa módon ellenvetéseinek, életében először, képtelen volt hangot adni, csak hosszan, réveteg tekintettel hallgatott.

– Végül, ezt a sípot annak idején Odi kapta az óriásoktól – törte meg a csendet Csiribi-Csiribá. – Valahogy nálam maradt. Én sohasem próbáltam használni. És most sok szerencsét!

Az agyában nyüzsögtek a kérdések, ám mire kinyitotta a száját, az öreg már barátságosan búcsút intett, majd semmivé foszlott. Beleült a székbe. Hangosan többször felolvasta az első oldalon díszelgő sorokat, hogy örökre az emlékezetébe vésse. Azután lapozni akart, sikertelenül.

– Na ne! – mordult fel. – Ha én vagyok a varázsló, és ez tényleg hozzám tartozik, akkor miért nem engedelmeskedik?! Lehet, hogy csak álmodom az egészet?

– Nem álmodsz, ez a valóság – hallotta Katica hangját valahonnan a távolból. – Viszont el kéne fogadnod!

– Hogyan? – értetlenkedett.

– Gondolkozz!

– Gondolkozz, gondolkozz… ó, ez a könyökömön jön ki!... De várj csak… Elfogadom a tisztséget

A szemközti falon ajtó körvonalazódott. Hópehely csaholására kintről kinyitották. Remény sietett be, nyomában András és Csiperke, utánuk meg egy-egy ember, humkány, törpe és tündér. A trónteremben pedig ott tolongott Rézvölgy apraja-nagyja.

– Élj sokáig boldogan, kedves Gyöngy varázsló! – kiáltotta Remény, és megölelte.

– Élj sokáig boldogan! – zúgta utána a tömeg.

 

 

A nagy ováció zavarba hozta.

– Remény, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan.

– Szerintem ez nem alkalmas pillanat! – ingatta a fejét András. – Szokásaink szerint késlekedés nélkül a trónterem emelvényén kell népünket köszöntened.

– Nem tennétek kivételt? Csak pár percet kérek! – esdekelt.

Üdvözlői megbántottan hátráltak ki a szobából. A nyitott ajtón keresztül jól látta, hogy a tömeg heves indulatokkal fogadja késlekedését.

– Rosszul tetted, baljós előjelnek hiszik – szólalt meg csendesen a tündér, mikor kettesben maradtak.

– De hát én nem tudok varázsolni! – tört ki Gyöngy. – Mi lesz velem, ha erre rájönnek?

– Most ne morfondírozz ezen, hanem gyere utánam! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal Remény. – Amint vége a szertartásnak, ígérem, eloszlatom az aggályaidat.

Hogy elejét vegye a további ellenkezésnek, határozott léptekkel kiment a trónterembe.

– Szedd össze magad! – hallotta belső énjét. – Akár tetszik, akár nem, Rézvölgy népe varázslójának tekint, legalább az első percekben ne okozz nekik csalódást!

– És később? – vitatkozott.

– Még azt sem tudod, mi lesz a feladatod! Ha már magadban nem bízol, bízz Reményben, ő kétségkívül tisztában van azzal, mit miért csinál.

– Rossz vége lesz ennek!

– Ha még sokáig totojázol, akkor biztosan. Na, mozdulj már!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (82.)

2018. június 09. 10:02 - Vid Ödön

(az elejére)

Körülnézett, ám változatlanul egyedül volt. Kibújt ruhájából, hogy legalább száraz holmija legyen, amikor kijön a tóból. Csak a vízitündér ajándékát hagyta magán. A sziklafal tövében belegázolt a jéghideg vízbe, és már a második lépésnél elmerült. Prüszkölve rúgta magát a felszínre, és szaporán tempózott, hogy egy kicsit átmelegedjen. Némi hezitálást követően rászánta magát a barlang megkeresésére. Mély levegőt vett, és alábukott.

A tó sokkalta mélyebbnek bizonyult, mint amire számított. Kitartóan hajtotta magát lefelé, ám nyílásnak jó ideig még nyomára sem akadt. Ilyen mélyre még búvárkészülékkel sem merült, nemhogy szabad tüdővel. Mikor már azt hitte, pillanatig sem bírja tovább az egyre kínzóbb légszomjat és a ránehezedő nyomást, végre megpillantotta a bejáratot. Ahogyan a vers sugallta, vakmerőn beúszott az üregbe, remélve, hamarosan felbukkanhat a túloldalon. A járatnak azonban nem akart vége szakadni. Hasa mind görcsösebben rángatódzott, ahogy megpróbálta a levegőt benntartani, azonban ereje vészesen fogyott.

– Villő, segí… – sikította végső elkeseredésében.

Ezzel tüdeje egy csapásra kiürült, ámde azért még tett egy utolsó, elkeseredett tempót.

 

III.rész
A varázsló

 

Valami forró és érdes dolog érintésére tért magához. Kinyitotta a szemét. Hópehely boldogan csaholt, hozzádörgölődzött, nyalogatta, ahol érte. Ő pedig önfeledten hancúrozott vele, hiszen már lemondott róla, hogy valaha is viszontlátja.

Azután körülnézett. Hatalmas, szabálytalan, magas boltozatú üregben feküdt, a közepét elfoglaló tavacska homokos partján. A falakból sugárzó kékes fénytől elég világos volt. Pár lépésnyire Csiribi-Csiribá nemrég látott köpenyébe és süvegébe öltöztetett szobrot pillantott meg. A ruha vadonatújnak tetszett, ő meg ott hevert egy szál nyakékben. Nem sokat töprengett, magára öltötte a darabokat, amelyeket mintha rá szabtak volna.

– Na, ezt túléltem – sóhajtotta –, legalábbis Hópehely valóságosnak tűnik. Ha így van, köszönöm neked, Villő, vagy annak, aki kihúzott a pácból!

Szavaira csak a puli csaholt, ahogy egyetértését fejezte ki. Körbejárt a teremben, a talajon csak tappancsnyomokat talált. Hiába tapogatta, ütögette a rücskös, nyirkos falakat, meresztette a nyakát, járt körbe többször, sem lent, sem fent nem nyílt kijárat.

– Idáig eljutottam, de hogyan kerülök ki innen? Ráadásul veled, Hópehely, mert téged semmi kincsért sem hagynálak itt. És hol van a beígért hagyaték, mert gondolom, nem ez a hacuka az!

A kutyus a terem egyik távoli pontjához szaladt, Gyöngy pedig kíváncsian ment utána. A mennyezetről bojtos végű szalag lógott le. Megrángatta, és erre pár méter hosszú folyosó nyílt előtte, amin kényelmesen, állva átfért. Mögötte kékes fényben fürdő nyolcszögletű szobácskát pillantott meg. Hópehely a lábához ült, és kérdőn nézett rá. Bizonytalankodott, belépjen-e. Végül elszánta magát, és határozottan átment a helyiségbe, négylábú társa meg, szorosan a nyomában, követte. Mire körülnézett, a nyílás mögötte már be is zárult.

Az ajtó és ablak nélküli falakat szabályos, simára csiszolt olívzöld kövekből építették, a mennyezet bordáit tartó oszlopokat pedig fehér márványból faragták. A mozaik berakásos padlót frissen takarítottnak vélte, mintha gazdája csak az imént hagyta volna el.

Meglepetésére ruháit és tarisznyáját, amelyeket még a Csobogó forrásánál vetett le, valaki fogasokra aggatta. Középen egyetlen szék és egy nyolcszögű asztal állt. Rajta hatalmas, bőrbe kötött, csatokkal záródó, pántolt fedelű könyv hevert, mellette meg egy síp. Izgatottan oldotta ki a kapcsokat, és ütötte fel a kötetet. Az első oldalon egy versikét talált:

 

Használj Rézvölgy üdvére,

Lakói örömére!

Tanácsokat keressél,

Tudásoddal bővítsél!

 

Szíved vágya teljesül,

Sose leszel egyedül!

Életednek alkonyán

Add tovább e hagyományt!

(folytatás)

Szólj hozzá!

A kívülálló (81.)

2018. június 02. 09:22 - Vid Ödön

(az elejére)

– Mi lenne, ha végre örömmel fogadnál egy tennivalót? – hallotta belső énjét.

– Akkor az nem én lennék! – vigyorgott. – Amúgy igazad van, most legalább felcsillant a boldog befejezés ígérete. Mert azért facér, értem epekedő királyfit nem említ. Sőt! Ha jól értem, még nekem kell pedáloznom…

– Javíthatatlan vagy!

– Bocs – fordult Gyöngy Reményhez –, csak elgondolkodtam.

– Hát… én inkább érzelmi viharokat láttam az arcodra kiülni. Őszintén remélem, jól jöttél ki belőle!

– Fogjuk rá!

Újra hosszú hallgatásba burkolódzott. Kisvártatva a tündér tapintatosan visszatért a tűzhöz, így egyedül üldögélt, és folytatta belső énjével a meddő szócséplést.

Reggel nem tartott a többiekkel, akik megkönnyebbülten, a boldog jövő reményében indultak haza a palotába. Magányosan ment a Csobogónak a Tükörfaltól jó félnapi járóföldre lévő forrásához. A vízfolyás közvetlenül a hegy lábánál csillogó aprócska, tízlépésnyi széles, ötvenlépésnyi hosszú, kristálytiszta vízű tóból eredt. Bár minden kavicsot élesen kivett a fenekén, az Égő-tengernél szerzett tapasztalatai alapján inkább mélynek, mint sekélynek vélte. Akármerre nézett, közel s távol üregnek nyomát se lelte.

– Hol a csudában lehet a forrásbarlang? – méltatlankodott. – Pedig itt kellene lennie, hiszen Csiribi-Csiribá, legalábbis a tudomásom szerint, sohasem hagyta el Rézvölgyet. Márpedig ez itt körös-körül masszív, megmászhatatlan szikla. És ösvény sincs, még akkora sem, mint amin leereszkedtem.

Jó darabon visszament, majd a patak túloldalán előre, azonban barlangnak, útnak jelét sem találta. Végül leült a tópartra, elővette tündértarisznyáját, és alaposan belakmározott. Remélte, tele hassal talán támad valami ötlete.

Enyészet havához képest szokatlanul szép volt az idő. Kellemes, langyos szellő borzolta a vizet, a felszínen táncoltak a delelő nap sugarai. Jóllakottan hanyatt dőlt, és lehunyta a szemét.

Díszes ruhájú, széles karimájú, csúcsos süveget viselő öregember tűnt fel. Hosszú, ősz haját meg szakállát két copfba fonta. Zöld szemei fiatalosan csillogtak barátságos arcában.

– Hogy vagy, leányom? – szólította meg kedvesen.

– Kicsoda maga? – kérdezett vissza.

– Mit gondolsz?

– Csiribi-Csiribá?... Nem, az lehetetlen, hiszen ő már rég meghalt!

– Úgy is mondhatjuk. De úgy is, hogy elköltözött ebből a világból. Ezt sokkal jobban szeretem.

– Akkor mit keres itt?

– Láttam, tanácstalan vagy, gondoltam, segítek – mosolygott.

– Megmondja, merre van a barlang?

– Nem, hiszen tudod te azt jól!

– Nem értem… Azt állította, segíteni jött…

– Pontosan.

– Szóval, maga is csak egy tipikus tanácsadó– mérgelődött.

Az öreg egyáltalán nem sértődött meg:

– Az meg miféle szerzet?

– Hát… olyan valaki, aki először alaposan kikérdez, azután olyan dolgokat mond, amiket mindig is tudtál, majd a végén jól megvág.

– Megsebesít?

– Á, nem úgy értettem. Sok pénz kér a semmiért.

– Ügyes… De most mennem kell, már így is sokat segítettem.

Mielőtt Gyöngy becsukhatta volna a száját, az öreg eltűnt. Körülnézett, azonban jelét se látta, hogy bárki járt volna ott. Ekkor távoli, tompa, kétségbeesett csaholást hallott.

– Vajon ezt is álmodom, mint a varázslóval való találkozást?

A kutya valahol tovább ugatott, a hang furcsán visszhangos volt.

– Szegény, csak nem szorult ő is a barlangba? Hol lehet a bejárat?

– Tudod te azt jól – szajkózta belső énje a varázslót.

– Na ne! Honnan a fenéből tudnám!

– Ha nincs a föld felett, akkor…

– Keresd a víz alatt! – csapott a homlokára.

Megborzongott a gondolatra, hogy a jéghideg tóba belemásszon, hát még alá is bukjon. Ekkor jutott eszébe a Villőtől kapott gyöngyös nyakék, ami egyszer már megszelídített vizet. Lekapta a nyakából, és belelógatta a vízbe, eredménytelenül.

– A csudába, hát már megint búvárkodnom kell! Ezt jelenti hát a vakmerő keresés. Normális ember ilyen időben már csak forralt italokat fogyaszt, nemhogy önszántából fürdik… Brrr… de útálom a hideget, meg az orromba menő vizet!

(folytatás)

Szólj hozzá!