– Szia anya, Gitta vagyok – szólok a mobilomba, miután a sokadik csengetés után felveszi.

– Mit akarsz már megint? – jön a megszokott, minden szeretetet nélkülöző válasz.

Tizennyolc éves korom óta szinte mindegyik beszélgetésünk így kezdődik. Ő sosem hív fel, aminek jó lenne tudni az okát. Amikor Szegeden, az egyetemen tanultam, csak akkor próbálkoztam, amikor valami fontos mondandóm akadt. Mióta Pesten dolgozom, és a mobilozás sem luxus, sűrűbben teszek kísérletet a kapcsolattartásra. Ugyanis otthonról az érettségi után rögtön elmenekültem. Az elutasító hangtól rendszerint azonnal elmegy a kedvem a társalgástól, és elköszönök. De nem most! Lenyelem a torkomból a gombócot, és fegyelmezetten folytatom:

– Tudod, beköltöztem az első saját lakásomba. Arra gondoltam, a hétvégén szívesen megnéznétek…

– Margit, megtanulhatnád végre, hogy a hétvégém az Úré! – szakít félbe rikácsolva. – És azt is, be nem teszem a lábam olyan helyre, amelyet bűnös módon összeharácsolt pénzen szereztek! Mert a te úgynevezett munkád abban a boszorkánykonyhában bizony bűnös! Amiért az Úr meg fog büntetni! Hamarosan a pokolra jutsz! Hacsak nem jössz a gyülekezetbe vezekelni! Bezzeg az én drága Domikám már megtalálta az Úrhoz vezető utat! Ideje lenne példát venned róla! Akárcsak annak a semmirekellő Gusztávnak! Akarsz még valamit?

Mióta az eszemet tudom anyám gyakorta vezette be ezzel a „Bezzeg az én drága Domikám” vagy a rövidebb „Bezzeg Domi” fordulattal a viselkedésemmel kapcsolatos rosszalló litániáját. Kisgyerekként iszonyúan rosszul esett. Tiniként már tisztában voltam vele, szinte sosem szolgáltam rá! Mindmáig megfejtetlen okból a nővéremet ajnározta, dédelgette, babusgatta és piedesztálra emelte, míg minket az ikertestvéremmel kábé úgy kezelt, mint a Hamupipőkét a mostohája. Pedig az édesgyermekei vagyunk. Noha bennem legalább húsz éve bujkál efelől a kétely.

„Azt, hogy végre velem örülj és légy büszke arra, amit a saját erőmből elértem!” ordítanám legszívesebben, ám ezzel semmire se mennék. Így hát nagy önfegyelemmel, higgadtan jelentem be:

– Jövő kedden tíz napra Londonba repülök.

– Margit, túl sokat jársz te oda! Ajánlom, szégyelljed magadat, amiért a házas főnököddel nyíltan hetyegtek ott, míg az a szegény asszony itthon kiteszi a lelkét! Mert én tudom ám, amit tudok! Ámde erről is számot kell majd adnod az Úrnak! Hamarosan! Vegyél inkább példát a nővéredről! Bezzeg Domi sohasem vetemedne ilyen alávalóságra! Hanem az Úrnak tetsző módon él! Ahogyan neked meg a mihaszna öcsédnek is kellene!

– Anya, abbahagynád végre ezt a kenetes, álszent dumát! Tudomásul veszem, hogy te hiszel ebben, azonban engem légy szíves hagyjál ki belőle! Alajost pláne! Dolgozni megyek Londonba, nem kurválkodni! Csak hogy tudd, még szűz vagyok, és soha, érted, soha nem kezdenék ki a mentorommal! Sem a többi házas kollégámmal! – hadarom egyre indulatosabban. – Adnád apust?

Válasz helyett kinyom.

Annyira felhúzott, hogy azonnal kávét kell főznöm, mielőtt bármi egyebet tennék. Ma már az ötödik lesz, mégis muszáj! Különben máris bánom, hogy az utolsó mondatok kicsúsztak a számon. Mindig képes gyorsan kihozni a sodromból. Vele beszélve képtelen vagyok megőrizni a higgadtságomat. Rajta kívül ezt csak Bezzegdomi éri el nálam. Gusztival, az ikertestvéremmel kisiskolás korunk óta magunk között így nevezzük a nővérünket. Aki örökös féltékenykedésével, erőszakosságával, alattomos sunyi piszkálódásaival rengeteget tett azért, hogy ne szeressük. Fél órája még őt is meg akartam hívni. De azt hiszem, azzal a beszélgetéssel csupán az időmet pocsékolnám és az idegeimet spannolnám tovább.

Kedélyjavítónak anyám nővérét, Nellit csörgetem, aki csupán hat perccel idősebb nála. Külsőre szinte mindenben hasonlítanak. Kivéve, hogy anyám a várandósságai alatt elengedte magát, és úgy tizenöt kilóval kerekdedebb. Egyébként azonban teljesen különbözőek. Ami számomra a leglényegesebb, a nagynénémtől mindkét testvéremmel pici gyerekkorunk óta csak szeretetet kaptunk és kapunk.

– Szia, ráérsz szombaton meglátogatni? – mondom egyszuszra.

– Ezek szerint berendezkedtél! Mikorra menjek?

– Délután három megfelel?

– Persze. Családi vagy baráti lakásszentelőt tartasz?

– Az előbbiben gondolkodtam, de félek, fájóan csonka lesz. Anyámmal már beszéltem, a szokásos szenteskedő dumájával lerázott. Emiatt Bezzegdomit meg sem fogom próbálni. Apus és az öcsém még kötélnek állhat.

– Nem értem Emíliát! Inkább büszkének kéne lennie, hogy legalább az egyik gyereke a saját erejéből lakást tudott venni!

– Csak az a baja, hogy ez a gyerek nem a nővérem, hanem én vagyok! Igyekszem túltenni magam rajta. Amúgy még mindig reménykedem, egyszer talán megváltozik.

– Beszéljek vele?

– Kösz, emiatt ne! Végül is ez csak egy családi összejövetel lett volna, nem a doktorrá avatásom. Amire szintén nem volt kíváncsi. Talán jobb is így! Az agymosó dumája nélkül biztosan jobban érezzük majd magunkat.

– Biztosan! Örülök a hívásodnak! Tudod lassan szokom meg, hogy újra egyedül élek a lakásomban. A világért se érts félre, eszemben sincsen panaszkodni, legkevésbé neked! Tehát szombaton háromkor találkozunk. Hozzak valamit?

– Semmit! De komolyan! Már alig várom, hogy én lehessek a házigazda!

– Viszont akkor jövő vasárnap nálam ünnepeljük a huszonkilencedik születésnapodat! Ne is tiltakozz, ebből úgysem engedek!

– Nagyon kedves vagy, azonban nem leszek itthon. Kedden Alajossal Londonba repülünk, és csak tizenhetedikén, csütörtökön jövünk haza.

– Akkor viszont a következő vasárnapra ne csinálj programot! Ünnepi ebéd nálam! És megpróbálom összecsődíteni a családot.

– Kétlem, hogy sikerülne, de majd meglátjuk! Mindenesetre hálás vagyok, amiért legalább te számon tartod a születésnapomat!

– Ahogyan a többiekét is. Hát akkor szombaton. Szervusz.

Nelli nyújtja nekem mindazt, amit szeretnék otthon is megkapni. Szeretetet, odafigyelést, dicséretet, bátorítást. Sokszor elmélázom, mi lett volna, ha apus azon a bizonyos majálison anyám helyett őt pillantja meg előbb?