Bizonyára sokak számára ismerős az olyan személyiség, aki lelkiismeret nélkül éli életét, miközben mindvégig meg van győződve saját igazáról és nagyszerűségéről. Az ilyen ember legfőbb mozgatórugója a harag, amely észrevétlenül köti gúzsba nemcsak a körülötte élők, de saját életét is. A kérdés: lehetséges, hogy ez az attitűd egyszerűen át is örökíthető? A regény központi nőalakjának két fia eltérően reagál anyjuk nárcizmusára. Egyikük képes fejlődni, és túllépni a nő árnyékán, másikuk azonban gondolkodás és kritika nélkül követi a hozott mintát, sőt túl is tesz lelki örökségén. Az Örökölt harag című regényben egy napjainkban oly ismerős karakterpusztító útját követhetjük végig, megtapasztalva, hogy egyetlen felelőtlen ember hány másik életet képes romba dönteni.

Kedvcsinálónak néhány részlet a regényből:

Mint legutóbb, Chloe és Callum a kanapéra telepednek. Kaylát az egyik fotelbe ültetik, vele szembe pedig Donaldot. Holly a gurulós irodai karosszékében, kényelmesen hátradőlve, mellette foglal helyet. Ő farmerben, rövidujjú pólóban, smink nélkül, enyhe kárörömmel az arcán várja, hogy az apja megnyissa a beszélgetést. A többiek a munkahelyükön napközben viselt formális öltözékükben vannak. Hollyval ellentétben mindegyikük testtartása, a keresztbe tett lábak, a mell előtt karba font kezek arról árulkodnak, kényelmetlenül érzik magukat.

– Vajon a kis hülye megdugatta már magát ezzel a pancser Donalddal, ahogyan mindig is szerette volna? – morfondírozik némán Kayla. – És ez az önelégült vigyora! Hát rosszul hiszi, hogy valaha is fölém kerekedhet! Apám szigorúnak szeretne látszani, ám ahogyan eddig, úgy ezután is az ujjam köré tekerem, amikor csak akarom...

– Leányom – szakítja ki a gondolataiból Callum –, édesanyáddal úgy gondoljuk, ez így nem mehet tovább! Mindig arra neveltünk titeket, hogy a becsületesség, a tisztesség és az őszinteség határozza meg a másokkal való kapcsolatotokat. Te ezeket az elveket az elmúlt pár évben borzasztóan sokszor megszegted. Tisztességtelen voltál a férjeddel és a testvéreddel, amikor viszonyt kezdtél, vagy viszonyba bonyolódtál George-dzsal. Ha netán ennek oka az, hogy már nem szereted Donaldot, vagy másba szerettél, akkor ezt őszintén meg kellett volna mondanod neki. Ám mindez eltörpül amellett, hogy bíróságra mentél, és olyan ítéletet kértél ellene, amire kizárólag ez a jelző igaz: tömény becstelenség! Mindketten szörnyen szégyelljük magunkat miattad! És borzasztóan reméljük, elárulod, mit szándékozol tenni, hogy helyreállítsd a családunk békéjét!

– Semmit! Nekem minden jó úgy, ahogyan történt! Eszem ágában sincs változtatni bármin!

– Jaj, kislányom, ugye ezt most nem gondolod komolyan?! – néz rá könnyes szemmel Chloe.

– Anya, igenis halálosan komolyan beszélek! Ha nem tűnt volna fel nektek, kedvenc Donaldotok őrjöngő dúvadként, súlyemelő rutinját kihasználva bántalmazta a másik vejeteket. Félek...

– Arról az apróságról bezzeg hallgattál, te szexéhes dög – szakítja félbe Holly –, hogy éppen pucéran henteregtetek Donalddal közös hitvesi ágyatokban! És téged egy ujjal sem bántott, pedig megérdemelted volna!

– Kis hülye, neked senki nem osztott lapot, úgyhogy fogd be! Na szóval, ott tartottam, hogy félek, bármikor megint elborulhat az agya, ha a fiaim netán olyasmit csinálnak, ami nem tetszik neki, és akkor ki tudja, mit művelne velük is! Márpedig ezt meg kellett előznöm! Ami meg a gyerektartást illeti, kétlem, bármelyikőtök rendjén valónak találja, hogy a gyermeke felnevelésének költségeit egyedül az anyja viselje! Amúgy a bíróság röhejesen kevés összeget ítélt meg ahhoz képest, hogy mennyibe kerülnek nekem a fiaim! Szóval, Donald fogd be te is, és fizess! Ja, és felőlem dugd meg ezt a kis hülyét, legalább megtudja, mekkora nulla vagy az ágyban!

– Hagyd, csak provokál – csitítja Donald a felugrani készülő Hollyt. – Hogy azután sértetten, felszegett fejjel, győztesnek gondolva magát hagyhasson itt minket. Vagy rohanjon az orvosához látleletért, azzal meg a rendőrségre, elégtételt követelve. Az egész nem ér annyit, nekem elhiheted!

– Jól mondod, fiam! – helyesel Callum. – Hollyn nem csodálkozom, amiért elvesztette a fejét. Kayla, ellenben a te viselkedésed felháborító és megengedhetetlen! Most és a bíróság előtt is! Hogyan merészelted azt állítani például, hogy te álltad a házatok javítási költségeit? Donald már egy hete tudja, hogy hazudtál! Ha annyira vérmes fickó lenne, mint ahogyan te állítod róla, rögtön rohant volna hamis tanúzásért feljelenteni. És akkor lehet, hogy minden mást is átértékeltek volna. Úgyhogy örülj, hogy...

– Ugyan apa, azt hiszed, az érveléseddel bármiről is meggyőzhetsz? – szakítja félbe Kayla. – Vagy azzal, hogy új végrendeletet írtok, és kizártok a jogos örökségemből? Mit fog az érni, ha majd meghaltok? Szinte semmit, annyit kell majd a házatokra rákölteni! Száz szónak is egy a vége, ha még látni akarjátok a fiaimat, akkor egyszer s mindenkorra abbahagyjátok ezt „a Donald így” meg „Donald úgy” meg „Kayla, így nem viselkedhetsz” dumát!

– Kislányom – tör ki zokogásban Chloe –, ezt nem... ne...

Hirtelen a szívéhez kap, fennakadnak a szemei, és lefordul a kanapéról.

...

Kayla az előző nyáron használtan vett, halványkék színű, négyajtós Vauxhall Chevette-jében autózik a nagyjából huszonkét mérföldre álló házához. Ilyenkor a forgalom már gyérebb, egy óra alatt érhet haza. Egyetlen könny nélkül, ám szokásától eltérően fennhangon monologizál:

– Nyilván mind engem hibáztatnak! De hát ők akarták ezt az esti palávert! Hát tehetek én arról, hogy anyának gyenge volt a szíve! Ha a vén trotty apám nem erőltette volna, hogy vonassam vissza a távoltartási végzést, meg mondjak le a tartásdíjról, még most is élne. Ráadásul miket vágtak a fejemhez! Még hogy becsületesség, tisztesség és őszinteség! Jól hangzanak, na de a való életben! Már rég kirúgtak volna az egyetemről, ha csak egyszer is megmondtam volna bármelyik docensnek vagy a dékánnak kerek perec, avíttak a nézeteik, begyepesedtek, elkényelmesedtek, a világ meg elment mellettük! Ráadásul ostoba rigolyáikkal korlátozzák kimagasló kreatív képességeim kibontakoztatását. Szókimondó kizárólag a lusta vagy a pályára alkalmatlan hallgatóimmal lehetek, amikor örömmel közlöm velük a vizsgán, megbuktak! Aztán a szex! George volt az első, akinek sohasem kellett tettetnem az elégedettségemet! A többieknek mindig színleltem, meg alaptalanul áradoztam. Különösen Donaldnak. De ma este mámorító volt látni a csalódott pofáját, amikor az életben először őszinte voltam vele. Abba vajon belegondolt a vén trotty, hogy a fiaimat majd két éve etetjük azzal, apa azért nem jön haza, mert dolga van. És ez még sokáig így fog menni! Lehetek-e ebben a kérdésben valaha is őszinte? Hát sohasem! Amit nem is bánok!

– Zöldülj már el! – csap a kormányra, mikor már vagy fél perce áll az egyik üres kereszteződés előtt.

– Na, hol is tartottam? Ja, becsületesség! Hogy sosem hazudunk, lopunk, csalunk vagy vezetünk félre másokat? Blablabla! Na jó, egy boltból tényleg nem lopnék, be se törnék, akar a fene börtönbe menni! De a többi! Azok nélkül lehetetlen feljebb kapaszkodni a szamárlétrán. Vajon próbált már valaha valaki úgy gyereket nevelni, hogy egyszer sem hazudott neki, csalt a javára játék közben, vagy vezette félre a fogtündérrel meg karácsonykor Santával, a kéményen lemászással, meg a többivel? Ezt miért nem hánytorgatják?! Becstelenség volt a bíróságra mennem?! Éltem volna továbbra is azzal az ágyékpuhány férjemmel, aki bezzeg kemény volt, amikor az erejét fitogtatva kivágta George-ot az ablakon? És mindezt miért? Mert szükségem volt valakire, aki megadja nekem az ágyban, amire Donald képtelen! Hát tehetek én róla, hogy elaludtunk, mert nem szólt az a fránya vekker időben? Ja, és annak a felhánytorgatása, hogy apa fizetett a kitört ablak javításáért! Az az ügyvédem ötlete volt, mert így hihetőbb volt az indítványa! Amúgy meg azért a hatalmas lelki megrázkódtatásért, ami azon a reggelen ért, az a nyomorult száznegyvenhárom font igencsak csekély kárpótlás! És ha már itt tartok, miért tisztességtelenség az, hogy Donald mellett voltak más partnereim is?! Ha a mohamedánok lehetnek többnejűek, egy nőnek miért nem lehet egyszerre több férje? Egy, aki eltartja, egy, aki tökéletesen kielégíti éjszakánként, meg egy, akinek az oldalán tündökölhet a partikon. Aki miatt a nőnemű versenytársakat eszi a sárga irigység! Igazságtalan, hogy másként működik ez a rohadt, álszent világ! És emiatt a vén trotty azt vágja a fejemhez, megszegtem a tisztesség elvont fogalmát! Húztam volna be fülemet-farkamat, amikor kérdőre vontak? Hát abból sem most, sem soha nem esznek! Megbánják ezt még! Pitizni fognak, hogy én bocsássak meg nekik, de pofára esnek! Mert amit ma elkövettek ellenem, meg a fiaim ellen, az megbocsáthatatlan!

...

– Anya, megyünk végje nagymamáékhoz? – teszi fel szombat reggel már megint Eric a kérdést, mintha a korábbi „soha” válaszok el sem hangoztak volna.

– Ó, szegény drágáim – búgja negédesen a szerda esti telefonbeszélgetés után kitervelt választ –, többé már nem mehetünk hozzájuk!

– De hát miért? – kapcsolódik be Guy.

– Ó, szegénykéim, mert nem akarnak minket látni!

– De hát miért? – hangzik el újra, ám ezúttal a szokásos idegesítő hanghordozás nélkül.

– Ó, szegény drágáim, azt mondták nekem a telefonba, mivel nem szeretjük őket eléggé, ezért bánatukban világgá mennek. Meg is tették. Sőt, még az új címüket sem árulták el. Úgyhogy mostantól csak mi hárman vagyunk egymásnak... – potyogtat műkönnyeket Kayla.

– De hát én szejetem a nagymamámat! – bújik pityeregve hozzá Eric. – Mondtam is neki.

– Te kis lökött – nyelvel szokásához híven Guy –, nagypapának sohasem mondtad. Úgyhogy ez a te hibád!

– Anya, ez nem igazság! Ő sohasem mondta egyiknek sem! Biztosan azéjt hajagudnak, mejt én mindig őt utánzom. Mejt olyan akajok lenni, mint ő!

– Jól van kicsikém – vigasztalja Kayla –, a hiba nem benned van. És benned sem, Guy. Ti jó fiúk vagytok. Csak hát vannak emberek, akiknek semmi sem elég. Úgy látszik, mostantól a nagymamáék is közéjük tartoznak. Ezért kell nekünk nagyon szeretnünk egymást. Mert ezek után senki másra nem számíthatunk!

Guyt az iskola már felkészítette, vannak olyan családok, amelyek csak az egyik szülőből és a gyerekekből állnak. Azért biztos akar lenni a dolgában, így hát felteszi a kérdéseit:

– Apa hol van? Ő is világgá ment?

– Nem, szegény drágám, ő annál sokkal rosszabbat tett. Amikor évekkel ezelőtt itt hagyott minket, azt mondta, nem szeret már sem titeket, sem engem! És többé sohasem akar velünk találkozni! Annyira sajnálom, szegény drágáim, amiért ilyen gonosz ember az apátok! Ha én ezt tudtam volna, biztosan nem megyek hozzá feleségül!

– Anya, akkor miért mondtad idáig, hogy dolga van?

– Ó, szegénykéim, hát azért, mert nem akartam, hogy szomorkodjatok...

– De anya, akkor most miért mondtad el?

– Mert mostantól csak mi hárman vagyunk egymásnak. Ezért nem szépíthetem tovább a dolgot. De bízzatok bennem, pompásan megleszünk így együtt!

– Ugye, anya, mostantól én vagyok a legidősebb férfi a családunkban? – kérdi Guy.

– Igen, drágám, tényleg te vagy az – simogatja meg Kayla a feje búbját.

– Akkor az én dolgom ezentúl, hogy megvédjelek benneteket! Ha apa netán idejönne, hát én úgy, de úgy behúzok neki – hadonászik kicsiny ökleivel –, hogy örökre elmegy a kedve ettől!

– Azt nagyon jól fogod tenni, drágám! – nézi büszke mosollyal az anyja.

– Én is, anya, én is! – kiabálja Eric, aki sohasem akar lemaradni a bátyja mögött.