– Miért jelentkeztél? – kérdezte Levente.
– Egyszerű gyertyamártó vagyok, felség – válaszolta annyira halkan, hogy a legközelebb állók sem hallották. – Nem értek máshoz, ezért vagyok alkalmatlan. Azon kívül, méltatlan is lennék erre a posztra, csodálkoztam is, hogy meghívott.
– Na ne mondd! – szaladt fel az uralkodó szemöldöke. – Miből gondolod?
– Nagyapám az a Fügés volt, aki felségárulást követett el a maga dédapja ellen, felség – állt egyik lábáról a másikra. – Biztosan emlékszik a történtekre, amikor a fivéreivel megkereste a Makk királyt, hogy az ő hadával taszítsák le a trónról, azonban az ország szerencséjére csúfos kudarcot vallottak. Kisgyerekkoromban állandóan azt hajtogatta, felnőtt koromban mindenképpen bosszuljam meg a szégyenét. Én viszont életem végéig szégyellem, amiért erre vetemedett. Nos, ezért érzem méltatlannak magamat, hiszen szokásaink szerint a felségárulást hetedíziglen kell büntetni…
– Elismételnéd-e ezt úgy, hogy mindenki tisztán halljon?
– Csak ha muszáj, felség – sápadt el.
– Jó okkal kérlek rá!
Miklós fejét lehajtva, ámde jó hangosan és érthetően újra elmondta, ki ő, és miért is méltatlan a korona viselésére. A többség kaján arckifejezéssel hallgatta, örülve annak, amiért legalább egyikük önként lemond a lehetőségről, sőt, a leköszönő király még nyilvánosan meg is szégyeníti őt.
– Nos, urak – szólalt meg Levente, miután a férfi befejezte vallomását –, meggyőződtem róla, közületek egyedül Miklós érdemes Tökország trónjának elfoglalására. Éljen Miklós király!
Erre a fordulatra senki sem számított. Különösen a gyertyakészítők céhmestere nem, mivel addig elégedetten dörzsölte a markát, hogy legfőbb riválisa, aki mesterségbeli tudásban már régen túlszárnyalta őt, hamarosan elbujdokol az országból.
Levente ünnepélyesen a még mindig csodálkozó férfi fejére tette a koronát, kezébe adta a jogart, majd mélyen meghajolt előtte, és újra elkiáltotta:
– Sokáig éljen Miklós, Tökország új királya!
≈
Másnap reggel Levente bemutatta aráját uralkodójának:
– Felség, ő Gyöngy, a mátkám.
Miklós még nem találkozott vele, csak hallotta a terjedő szóbeszédet az udvarban vendégeskedő rejtélyes, ragyogó hölgyről. Mivel sohasem figyelt igazán a pletykákra, egyszerűen egy szép nőre gondolt, nem pedig olyasvalakire, akit tetőtől-talpig fátyolszerű, smaragdszínű fénykoszorú övez. Most, szemtől-szemben állva képtelen volt megdöbbenését leplezni.
– Maga gyönyörűbb, mint a híre – hebegte. – Ugye, nem idevalósi? Netán tündér?
– Ember vagyok, akárcsak itt mindenki – mosolyodott el Gyöngy. – A hegyeken túl van a szülőföldem, és arrafelé szándékozunk letelepedni.
– Öcsém, csak nem miatta mondtál le a trónról?!
– Kizárólag – válaszolta higgadtan Levente. – Mivel sohasem vágytam a hatalomra, meg a mások munkájából származó vagyonra, ez egyáltalán nem esett nehezemre.
– Hát… – csóválta a fejét Miklós –, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, én erről a helyedben mélyen hallgatnék.
– Miért?
– Az uraságok valami suskust emlegetnének, hisz körükben merőben szokatlan az ilyen vélekedés. Hidd el, én otthonról tudom! A köznép többsége pedig biztosan nem értene meg. A legenyhébb vélemény szerintem az lenne: a szerelem bizonyosan elvette szegénynek az eszét. Na de beszéljünk vidámabb dolgokról! Mikor tartjátok a lagzit?
