– Végig figyeltél – fordult reggel Gránátalma Gyöngyhöz neheztelés nélkül –, tehát tudod, legközelebb mit kell tenned, hogy megóvd Ajándékot a visszatérő rémálmaitól.
– Ezt minden éjjel meg kellene ismételnem? De hát én képtelen lennék erre!
– Ne izgulj, a fénykorona mindaddig kitart, amíg a forrását, a szeretetfiolát le nem veszi. Ezt majd mondd meg neki! Azt a gondolatot pedig, hogy én képtelen lennék erre, ideje lenne végre végképp száműznöd magadból! Ne feledd, varázsló vagy, és önerődből eljutottál Tündérkertbe!
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Se többet, se kevesebbet annál, amit mondtam. Járj szerencsével az utadon!
– Maradj még, kérlek! Remény nem küldött nekem semmit?
– Amire most szükséged van, mind megkaptad – rejtélyeskedett Gránátalma.
Mire Gyöngy kinyitotta a száját, hogy további kérdésekkel bombázza a tündért, az már csak apró madárkának látszott a szemhatáron. Ajándék, hosszú idő óta először, a még mindig permetező eső dacára, kisimult arccal, mélyen aludt, a feje köré vont fénykorona láthatatlan volt.
– Na, Gránátalma jól faképnél hagyott! – morogta magának Gyöngy. – Még hogy megkaptam mindent, amire szükségem van!
– Önbizalomra van szükséged, semmi másra, de az kizárólag magadból fakadhat! – reccsent rá mérgesen belső énje. – Pedig már azt hittem, rég túl vagyunk ezen.
– Szerintem is.
– Akkor meg mi a fenének fogalmaztál úgy, hogy én képtelen lennék erre! – affektált a hang.
– Nade Rozi, hogyan mondhatsz ilyet?! – méltatlankodott. – A Varázsolások könyvében szó sem esik erről!
– Megkaptad a választ, nem? Jártál a Tündérkertben, tehát...
– Tehát magam is egy kicsit tündér vagyok?
– Na csakhogy méltóztattál végre felfogni! Pedig Remény már régen megmondta, de úgy látszik, félsz elfogadni. Használd hát a képességeidet a szeretteid javára!
– Kösz, Rozi!
– Nincs mit! Nosza, ideje cselekedned!
Gyöngy rövid vacillálás után előkotorta az ismeretlen vénasszonytól kapott tollat, és a szárát bal kezének két ujja közé fogva a szeme elé tartotta. Próbált semmire sem gondolni, csak bambult a messzeségbe. Hamarosan észlelte a kézfejét körülvevő kék aurát, meg a tollat övező feketét, amelyből vékony füstcsík kavargott elő, ami valami idegen, rémisztő, távoli hellyel kötötte össze. A tollszár hegyén pedig az ötfejű sárkány miniatürizált változata tátotta a pofáját, hogy a karjánál fogva lenyelje őt.
Kiszakította magát a rémisztő látomásból. Előkotorta tarisznyájából a Boldogság csanakját, és az ég felé fordítva megtöltötte esővízzel. Azután egy hirtelen mozdulattal leöntötte a tollat, az pezsegni kezdett, majd szétfolyt a földön. Ahol ujjai a tollszárhoz értek, ott égető fekete foltok keletkeztek. Újabb adag vizet gyűjtött, és azzal locsolta a sebeket, mire a fájdalom kissé enyhült.
