– De jót aludtam, teljesen ki vagyok cserélve! – ébredt nagy sokára Ajándék. – Gránátalma?
– Hazament.
– Kár, szerettem volna megköszönni, amit értem tett! Te meg mit csinálsz?
– Hűtöm a sebeimet.
– Komoly?
– Á, semmiség. Azért keressünk valami száraz helyet, ahol rendesen elláthatom!
Gyöngy sérült ujjain a foltok egyre terjedtek, lassan beborították az első ujjperceket. A rácsorgatott víz enyhítette ugyan a fájdalmat, ellenben a bajt képtelen volt elmulasztani. Ha nem Enyészet havában járnak, varjúhájat tett volna a sebre, azonban most reménye sem volt ilyesmit találni. Ajándék együtt érzően többször is megnézte a kezét, ám a feketedést nem látta.
Hogy helyzetük még súlyosabb legyen, aznap sem akadt útjukba olyan hely, ahol befogadták volna őket, kénytelen-kelletlen azt az éjszakát is a szabadban töltötték. A szerepek megcserélődtek, míg Ajándék végre jóízűen aludt, a Gránátalmától kapott fénykorona ugyanis távol tartotta a rémálmait, addig Gyöngy virrasztott a fájdalomtól meg a tehetetlenségtől.
– Ha így folytatódik – rágódott magában –, az üszkösödés lassan átterjed az egész kezemre! Mi tévő leszek akkor?... Amputáljam?...
– Tiltakozom! – dörrent rá belső énje. – Kell, hogy legyen valamilyen kevésbé drasztikus megoldás!
– Azt hiszed, én szeretnék csonkán élni? De mit csináljak?!
– Gondolkozz! Kérj segítséget, tanácsot!
– Ne viccelj már velem, Rozi! Ugyan kitől? Nem mondom, Ajándék rendes ember, megbízható, jó barát, meg még sorolhatnám, de sajna nem ért az ilyesmihez. Ráadásul nem is látja a sebeimet! Szerencsére elhiszi, hogy kínok gyötörnek, és segítene is, ha tudna. Na?
– Ott van, teszem azt, Remény… Vagy Villő.
– Mindketten elérhetetlenül távol vannak, tudod jól! – kiáltotta magában elkeseredetten.
– Mi lenne, ha nem azon lamentálnál, hol vannak. Még meg sem próbáltad…
– Ha jól emlékszem, Rozi, mindig azt hajtogattad: nem megpróbálni, hanem megcsinálni kell! – nevetett kínosan.
– Igazad van. Viszont búslakodás helyett tégy már valamit, de gyorsan, amíg nem késő!
Gyöngy lepergette magában az elmúlt napot.
– Hülyeség volt, hogy nem dobtam a földre a tollat, mielőtt leöntöttem a Boldogság csanakjából – dünnyögte. – Most ennek iszom a levét. Ám kár ezen keseregni, megtörtént.
– Egyetértek! – helyeselt belső énje.
– Gránátalma azzal búcsúzott, mindent megkaptam, amire szükségem van. Igaz, ezt még a bénázásom előtt mondta…
– Mondott még mást is, nem emlékszel?
– Csak nem megint arra gondolsz, hogy jártam Tündérkertben?
– Mi másra?!
– Vajon képesek a tündérek egymással kommunikálni, ha nem egy helyen vannak?
– Nem tudhatod, amíg meg nem kérdezel egyet, vagy…
– Ki nem próbálom! – vágott közbe kissé vidámabban. – Ugye, Rozi, erre akartál kilyukadni az előbb?
– Ühüm. Na, mi lesz már?!
Gyöngy szinte biztosra vette a kudarcot, azért adott magának egy esélyt. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta, és közben Reményre gondolt.
