Gyöngy lemondóan legyintett, és behunyta a szemét. Teljesen kimerítette a testét mindinkább eluraló fájdalom, a tündérekkel történt beszélgetés alatti feszült összpontosítás, no, meg a belső énjével folytatott, többé-kevésbé meddővé fajult vita. Úgy érezte, padlóra került, a világot vezető bíró megkezdte a kiszámolását. Bármennyire erőlködött, gondolatai kizárólag ekörül forogtak.
Ajándék szelíd paskolására riadt. Világosodott, viszont az eget továbbra is szürke esőfelhők uralták, és erőt gyűjtöttek a föld újabb meglocsolásához.
– Rosszul nézel ki – jelentette ki a társa –, sürgősen valami védett helyre kéne érnünk! Tudsz járni?
– Azt hiszem – motyogta.
Nagy nehezen feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel elindult.
– Te alig állsz a lábadon – állapította meg Ajándék. – Bár itt lennének humkány barátaink, gyorsabban haladnánk!
– Igen, az tényleg jól esne! – sóhajtotta, miközben gépiesen rakta egyik lábát a másik után.
Bár barátnője a hóna alá nyúlva támogatta, az újra eleredő esőben üggyel-bajjal jutottak csak előre.
– Figyelj, így nem megyünk semmire! – torpant meg hirtelen. – Ha derekasan kilépsz, egyedül estére elérheted a Víg Gölöncsér fogadót. Ott keresd Katicát, mondd, hogy én küldtelek, és nagyon kérem, vegyen a pártfogásába.
– Csak nem képzeled, hogy magadra hagylak! – tiltakozott Ajándék.
– Pedig az egyetlen esélyem a gyógyulásra, ha időben segítséget hozol! Siess hát, kérlek! A szeretetfiolát pedig soha le ne vedd a nyakadból!
Miután egyedül maradt, Gyöngy összeszedte minden erejét, felállt, és tovább botorkált az úton.
– Nem adom fel! Eszembe fog jutni a megoldás! – hajtogatta.
Gyakran lett úrrá rajta a fáradtság. Ilyenkor lerogyott, ám újra meg újra feltápászkodott, hogy közelebb kerüljön barátaihoz, szerelméhez, akik, reményei szerint, talán segíthetnek. Déltájban már a bal könyökéig megfeketedett a karja, és nőttön-nőtt a vele járó gyötrelem. Belekotort a tarisznyájába, hátha talál benne valamit, amivel felköthetné a végtagját. Ekkor akadt a kezébe a Pongráctól kapott síp.
– Hogy én milyen hp vagyok, erről teljesen megfeledkeztem! – csapott a homlokára. – Ne is szólj semmit, Rozi, hallod?!
Belefújt a sípba, erre kisvártatva megjelent az óriás.
– Kérlek, vigyél az Égő-tenger partjára! Azután hazafelé mondd meg Odinak, ne keressenek! Ha akad a bajomra segítség, akkor nemsokára ott leszek náluk.
≈
Kis idő múlva már a vízitündérek csodálatos víz alatti korallpalotájában mesélte barátainak, Villőnek és Jánosnak, hogyan tett szert az őt emésztő sebekre. A tündérkirálynő fejcsóválva vette szemügyre vállig megfeketedett karját.
– Hm, ilyennel még sohasem akadt dolgom! – jelentette ki nagy sokára.
– Pedig már csak benned reménykedtem! – sóhajtotta Gyöngy.
– Várj, azt egy szóval sem állítottam, hogy ne lenne megoldás! Súlyos esetekben a sárkánykagyló kúrával próbálkozunk.
– És az használ?
– Hát… ennek eddig csupán vízitündért vetettünk alá, hisz ember elvétve él velünk.
– Értem – bólintott. – Gondolom, ez az egyetlen észszerű választásom van.
– Ha élni akarsz…
– Nosza, vágjunk bele, mielőtt elpárolog az elszántságom!
– Ez a beszéd! Most bújj ki mindenedből, ahová megyünk, ott ezekre nem lesz szükséged.
