Két vízitündér fogta közre, és Villő nyomában sebesen úsztak a korábbiaknál mélyebbre. A díszes korallokat egykettőre maguk mögött hagyták, a komor, csupasz sziklafalak közül sejtelmes, smaragdzöld fény áradt. Kísérői arrafelé vezették Kisvártatva megpillantotta a forrását is. Ladiknak beillő kagyló hevert a tengerfenéken. A lenti héja alig emelkedett ki a homokból, míg a teteje, amelyet két sorban arasznyi lyukak díszítettek, szinte függőlegesen állt. Mindkét páncél peremét félelmetes, háromszög alakú, tenyérnyi vastag, éles fogak alkották, amelyek nyilvánvalóan pontosan egymásba illettek. Amikor bezárultak, kétfelé metszettek bármit, ami közéjük került.
Az alsó héjat teljesen kitöltötte a lény fényt árasztó teste, amelyből tucatnyi kar nyúlt ki, és tapadt a felső fedélhez. Mindegyiken három, függőleges vonalban elhelyezkedő, tányér nagyságú, szemszerű fekete folt sötétlett.
– Nos, ő a legvénebb sárkánykagyló, akit ismerünk – mutatta Villő.
– Gondolom, a kényére-kedvére kell bíznom magam – sóhajtotta Gyöngy rezignáltan.
– Nem egészen. Ha arra érdemesnek talál, újjászületve enged utadra…
– Kérlek, azt ne részletezd, mi lesz velem, ha nem! – vágott közbe. – Bár, az sem lehet rosszabb annál, amikor megállíthatatlanul emészt egy sárkány.
– Bízz magadban! – ölelte át a vízitündér. – Nemsokára találkozunk!
Intett, mire két kísérője Gyöngyöt villámgyorsan a kagyló belsejébe lökte úgy, hogy közben egyetlen karjához sem ért hozzá. A lény érzékelte a mozgást, és szempillantás alatt összecsapta a fedeleit.
Gyöngy rémülten, mozdulatlanul feküdt hanyatt a bársonytapintású, kellemes fényt kibocsátó testen, akárcsak egy díványon. A felső héj hatalmas kupolaként borult föléje, akár fel is állhatott volna. Biztos volt benne, hogy mesevilági kalandjai kagylópapiként vagy pedig, nevéhez méltón, gyöngyház burokba zárva hamarosan véget érnek.
– Ha már meg kell halnom, azt méltósággal teszem! – motyogta csukott szemmel.
– Szép elhatározás, majd ne feledd, mikor eljön az ideje! – szólt hozzá egy megnyerő, lágyan zengő hangú ismeretlen. – Helyezd magad kényelembe, és társalogjunk!
– Ki vagy te? – kérdezte csodálkozva.
– Ennek a palotának a lakója – hallatszott közelebbről. – Viszont te mit keresel itt?
Gyöngy felült, és a hang irányába nézett. Pár lépésnyire törökülésben ülő, szép arcú, szőrtelen, kopasz, ruhátlan fiatalembert pillantott meg, aki akár a kagyló húsának kinövése is lehetett.
– Orvosságot keresek az engem emésztő kórra – mutatott sután bal karjára, miközben megpróbálta pőreségét palástolni. – Villő, a vízitündérek királynéja hozott ide, hátha a sárkánykagyló kúra segít rajtam. Ha mégsem, akkor, mint hallhattad, egy-két napon belül meghalok.
– Az bizony nagy kár lenne! – a válasz őszintének tűnt, pillantása pedig nem volt tolakodó. – Az ilyen szép kisasszonynak sokáig kell élni!
