– Köszönöm a bókot! – pirult el. – De még nem árultad el, hogyan szólíthatlak?
– Nekem senki nem adott nevet, hiszen itt egymagamban telik az időm. A vacsorámmal nem szoktam beszélgetni, gondolkodó teremtmény meg ritkán vetődik hozzám. Ám neked biztosan van, ugye?
– Gyöngynek hívnak a barátaim.
Annyira kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy ezúttal meg sem fordult a fejében az igazságtól való eltérés.
– Elárulnál valamit?
– Esetleg… – mosolygott talányosan a rejtélyes alak.
– Te most önálló lény vagy, vagy pedig maga a kagyló? És tényleg beszélgetek veled, vagy csak álmodok?
– Állj, állj, csak egy kérdésről volt szó! – kacagott. – Nos, az elsőre a válaszom: ez lényegtelen. A másodikat meg döntsd el magad!
Hosszasan hallgattak. A fiatalember továbbra is derűs arccal, mozdulatlanul üldögélt vele szemben, míg Gyöngy mind feszültebben keresett valami jelet, amiből eldönthetné: ébren van-e. A testét elborító feketeség változatlanul terjeszkedett, a fájdalommal fásultság és kétségbeesés járt.
– Ha nevet adnék neked, meggyógyítanál? – próbálkozott hosszú várakozás után.
– Érdekes ajánlat. Nos, a válaszom: csak, ha nekem is tetszik!
– Micsoda: a név, vagy hogy segíts rajtam? – ráncolta a homlokát.
– Gyöngy, te mit gondolsz? Á, de ne is erre válaszolj, másként fogalmazok: te mit tennél?
– Mindent, ami tőlem telne! – vágta rá azonnal. – Nem kérdezném előre, mit kapok majd cserébe.
– Ez tetszik! – tapsolt. – De ha így gondolkodsz, miért kezdtél alkudozni?
– Mert nem ismerlek. A világért sem akartalak megsérteni, ám magad is láthatod, az időm rohamosan fogy, és eközben egészen másról fecsegtünk. Ahogyan mifelénk mondják: lépnem kellett! Ha netán megbántottalak, kérlek, bocsáss meg!
– Ezt elfogadom! – hajolt meg ültében a fiatalember.
– Ahelyett, hogy itt kerülgeted a témát, kérd már meg végre, hogy segítsen,! – üvöltött rá belső énje.
– És kérlek, ha módodban áll, űzd ki belőlem az engem emésztő valamit!
– Megteszem, ami tőlem telik, ígérem! Feküdj le, és hagyd, hogy eggyé váljunk!
Gyöngy éppen tiltakozni akart a kétértelműen hangzó felszólítás ellen, amikor annak köldökéből egy vaskos cső kezdett kinőni, és a vége majdnem azonnal az övéhez forrt. Ezzel egyidejűleg az alak beleolvadt a környezetébe, a kagyló húsa pedig úgy vette körül, akár az anyaméh.
– Csukd be a szemed, és lazíts! – hallotta Reményt.
Engedelmeskedett. A köldökzsinóron keresztül először higanyszínű folyadék áradt a testébe, amely teljesen átmosta valamennyi sejtjét, és magával vitt minden ártalmas anyagot, gondolatot és energiát, ami mérgezte. Hosszú idő után ajkai, bőre, körmei és haja is átvették a tisztító lé színét. Ezután a sárkánykagyló oldott ezüstöt, majd aranyat, később gyémántot fecskendezett a szerveibe, és masszírozott a bőrébe. Végül sok napon át smaragdzöld nedvvel folytatta a gyógyítást, mígnem Gyöngy már pontosan úgy nézett ki, mint a balesete előtt.
Ekkor a köldökzsinór lassan szertefoszlott, a kagylóhéjak szétnyíltak, az ezzel járó szelíd áramlás kimosta testét az ott strázsáló vízitündérek közé.
