Éppen hajnalodott, amikor Gyöngy az Égő-tenger partján, teljesen felöltözve magához tért. Az igazgyöngyös nyakék a nyakában lógott, tarisznyája mellette hevert a homokon. Jobbján Villő, balján pedig János ült. Kicsit borzongott a bágyadt napsütésben, viszont semmije sem fájt. Feje annyira tisztának tűnt, mint még soha, azonban egyetlen pillanatot sem tudott felidézni attól kezdve, hogy Remény tanácsára behunyta a szemét. Határozottan érezte, hatalmas változáson esett át, ám annak jelentőségéről fogalma sem volt.
– Örülök, amiért megint teljesen rendben vagy! – mosolygott rá a vízitündér. – És ezentúl, ha netán kedved szottyanna rá, a vizekben is úgy lehetsz, akárcsak mi.
– Sokáig tartott?
– Ma Álom havának első napja van, nagyjából egy félhónapig nem voltál köztünk – válaszolta János.
– Azonban ideje búcsúznunk, még hosszú út áll előtted – folytatta Villő. – Őszintén remélem, fogunk még találkozni!
– Köszönöm, barátaim, amit értem tettetek! – ölelte át őket meghatottan. – Ígérem, alkalomadtán kipróbálom az adományotokat a víz alatt. Végezetül kérlek, adjátok át a sárkánykagylónak: én az Életkedvet adó néven szólítanám, ha még egyszer találkoznánk. És életem végéig hálás leszek neki a gyógyulásomért.
– Jól hangzik! Én pedig rendkívül hosszú boldog házasságot kívánok neked!
– Kérek mindenkit, aki fejembe lát, legalább egy kis időre hagyjon magamra! Rozi, ez rád is vonatkozik!... Tudatában vagyok, hogy örülnöm kéne az új képességeimnek, meg amiért nem fenyeget többé a vízbefúlás veszélye, de mégis… Egyáltalán, mi a csuda vagyok most? Földi ember? Tündér? Vízitündér? Netán boszorka? Vagy valami egészen más?... Öregedtem, fiatalodtam, szépültem, csúnyultam? Idejét se tudom, mikor bámultam utoljára tükörbe?... És vajon Leventének tetszem-e így is, hogy már rég nem az vagyok, akit megismert? Pontosabban, akinek szerelmet vallott… Majd egy éve találkoztunk… akkor alig jutott időnk egymásra. Megkérte a kezemet, én örültem neki, meg végeredményében igent mondtam, ámde időt kértem… Felesége akarok lenni, boldogságban élni vele, ez nem vitás… Hogy királyné is szeretnék-e lenni? Nos, ebben ma már nem vagyok annyira biztos, sőt! Tökország szép hely, ám ott mindig csak az uborkafára felkapaszkodott lennék… És mi van, ha valaki közbejött, és Levente már mást szeret?
– Ebben tévedsz! – ölelte át a semmiből előbukkanó férfi.
– Te meg honnan a csudából csöppentél ide? – meredt rá. – Sok butaságot fecsegtem?
– Nem mindent hallottam, ahhoz nem beszéltél elég hangosan – nevetett. – Az utolsó mondatot viszont tisztán. A többit el kéne ismételned, azután megmondom. Gyere, ott a hintó, abban kellemesebb.
– Az első kérdésemre még nem válaszoltál!
– Pongrác elárulta, hová hozott. Én meg utánad jöttem, hogy minél hamarabb találkozhassak veled. Ugyanis biztos vagyok benne, magadtól jókora kerülővel a Víg Gölöncsérbe mentél volna.
– Kedves vagy! És meddig akartál itt várakozni?
– Nem tűztem ki határidőt…
– Mondd, hogyan nézek ki most? Nagyon kérlek, ne kímélj!
– Ragyogsz! – ölelte még szorosabban Levente, majd hozzátette: – Szó szerint!
Gyöngy először meglepődött, majd elszánta magát, és végre megcsókolta szerelmét.
