Néhány napon belül Levente fejében összeállt azoknak a polgároknak a listája, akik szerinte egyáltalán szóba jöhettek, mint Tökország leendő uralkodói. Akadtak közöttük tekintélyesebbnek tartottak: céhmesterek, földbirtokosok, rangos katonák; ámde számosabban voltak a kétkezi munkát végző szorgalmas, becsületes, józanésszel megáldott hétköznapi emberek, nagyjából százan.
Mikor elkészült, Gyöngy elmondta neki, hogyan választhatja ki a legmegfelelőbbet:
– Fergeteg havának első napjára hívd őket egybe, és jelentsd be, hogy lemondasz. Utódod fejére a következő újholdkor teszed a koronát. Ezzel ereszd szélnek a társaságot; ne magyarázkodj, bárki is faggatna!
– Idáig értem. De honnan tudom, ki a legalkalmasabb?
– Egyetlen kérdéssel eldöntheted.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – ingatta a fejét. – És mit kéne kérdeznem? És mikor?
– A koronázás előtti estén. Abban teljesen biztos vagyok, az igazán hatásos kérdésre addig rájössz – nevetett Gyöngy. – Ha mégsem, ne félj, időben megsúgom.
Levente nem vette zokon a kapott fejtörőt, szerette a rejtvényeket. Arája viselkedéséből sejtette, hogy valami nagyon egyszerű, ámde annál meglepőbb kérdést kell majd feltennie. Követve a tanácsot, meghívta a kiszemelteket. Majd mindenki ismert mindenkit, mégis furcsállották, hogyan kerültek egy társaságba, mivel a hétköznapi életben ez szinte soha sem fordult elő. Különösen a módos urak nézték értetlenül a többi megjelentet.
– Barátaim – kezdte a király, miután vendégei lecsendesedtek –, úgy döntöttem, közületek valakire újholdkor átruházom a koronámat és az érintetlen kincstárat. Kérlek, a ceremónia előtt jó órával legyetek mind itt!
Hallgatói percekig döbbenten bámulták előbb az uralkodójukat, utána pedig egymást. Azután kitört a hangzavar.
– Hogy-hogy ilyen ripsz-ropsz eleged lett az uralkodásból? Bezzeg a dédapád, az ötvenkét évig bírta!
– Módos embert válassz, akinek már elég van a zsebében!
– Ugye, nem egy tapasztalatlan sihedert ültetsz a nyakunkra?
– Katona kell a trónra, nem holmi kézműves!
– Csak nincs valami baj, hogy a lovak közé dobod a gyeplőt?
Levente sokáig hagyta, hogy a teremben össze-vissza röpködjenek az ilyen és hasonló kérdések meg az alattomos, sunyi megjegyzések. Azon egyáltalán nem lepődött meg, hogy bejelentése alaposan felkavarja a kedélyeket, ám a gerjesztett indulatokra nem számított. Azt viszont rettenetesen sajnálta, hogy a hatalom ígérete egy csomó tisztességesnek ismert emberből a rosszat hozta elő. Miután eleget hallott, szótlanul kivonult a trónteremből. Még nem jött rá, hogyan kell a mindent eldöntő kérdést megfogalmazni, az ellenben már kiderült, kiknek a fejére nem akarja Tökország koronáját tenni.
