(az elejére)

A következő napokban az összehívottak közül, szinte egymás sarkát tapodva, majd mindenki felkereste, hogy érdemeit alaposan felnagyítva saját magát ajánlja utódjának, és egyúttal másokat pocskondiázzon. A trónra ácsingózókat türelmesen, magára erőltetett nyugalommal, egyetlen megjegyzés nélkül hallgatta végig, pedig sokszor legszívesebben elkergette volna a semmirekellőket.

– Köszönöm ezeket az érdekes javaslatokat, meg fogom őket fontolni – zárt le minden kihallgatást.

A tülekedők fejében napról-napra nőtt a zűrzavar. Árgus szemekkel figyelték, ki mennyi időt tölt Leventével, milyen arccal távozik tőle, kivel áll azután szóba. Számosan megpróbálták megkörnyékezni a hivatalnokait, szolgálóit, mégsem jutottak használható értesüléshez. Annak persze hamarosan híre ment, hogy Gyöngy a királyi udvarban vendégeskedik, általában kettesben étkeznek. Ezek után néhányan megkíséreltek a közelébe férkőzni, természetesen sikertelenül.

– Azt hiszem, rájöttem, mit kell kérdeznem – jegyezte meg az egyik vacsora alatt Levente.

– Ne mondd ki! – vigyorgott erre Gyöngy. – Szerintem most minden falra fülek tapadnak. Inkább írd le!

Mindketten felálltak, a kandallóhoz léptek. Ott a férfi egy darabka papírra leírta, mit talált ki. Párja megnézte, elégedetten bólintott, majd a fecnit a lángoló fahasábok közé dobta, nehogy bárki idő előtt megtudjon olyasmit, amivel befolyásolhatná a királyi döntést.

– Ha valaki kérdezi, jó pénzért cserébe elárulhatjátok, hogy valami nagyon fontosat elégettünk a kandallóban – fordult a király a jelenlévő szolgálókhoz. – De ne adjátok olcsón a tudást!

A hírre a jelöltek megint audienciát kértek, azonban Levente csak azokat fogadta, akik korábban még nem jártak nála. Ha ennek okáról faggatták, csak a Gyöngytől hallott fordulattal válaszolt:

– Egyenlő pálya, egyenlő esélyek.

A kitűzött időben mindenki megjelent a trónteremben. A királyi hatalom jelképeit: a koronát, a jogart és a kincstár kulcsát az üres székre készítették leendő tulajdonosának. A trónus dobogóján álló Levente alaposan megnézte magának az összegyűlteket. Egy kezén megszámolhatta, hányan nem keresték fel bejelentése óta. Nyugodtan megvárta, amíg elcsendesednek, és azután feltette a mindent eldöntő kérdést:

– Ki tartja magát alkalmatlannak arra, hogy Tökország királya legyen?

Csupán egyetlen kéz emelkedett határozottan a magasba.

– Miklós, kérlek, gyere ide! – szólította magához.

A negyven év körüli férfi zavartan ment a trónhoz, miközben a többiek lesajnáló arckifejezéssel méregették.

(folytatás)