(az elejére)
Jégbontó havában újholdkor az újdonsült pár búcsút vett a Víg Gölöncsér lakóitól, hogy a Királyszékek hágóján keresztül választott otthonukba vándoroljanak. Bár hívták, Ajándék, aki megtalálta a helyét a fogadóban, meg élvezte az ottani bensőséges légkört, és már régóta nem gyötörték rémálmok sem, nem tartott velük.
Remény tanácsai segítségével addigra Gyöngy képes volt a testét körülvevő sugárkoszorút tetszése szerint „ki- és bekapcsolni”, így az őt még nem ismerők számára csupán egy szép, fiatal, boldog asszonynak látszott.
Két okból döntöttek úgy, hogy Veres-országon mennek keresztül. Egyrészt Levente be akarta mutatni a feleségét barátjának, a Veres királynak. Másrészt Gyöngy szerette volna megtalálni a Királyszékekhez onnan felvezető utat. Remélte, a király esetleg tud róla valamit. Kevéske motyóval meg pénzzel, gyalogosan indultak el. Pár nap múlva feltűntek a vár tornyai, és nemsokára a kapuhoz értek.
– Mi kéne? – mordult rájuk az egyik strázsa, lándzsájával elállva a bejáratot.
– Levente vagyok, és Jánusz királyt jöttem meglátogatni.
– Haha, csak nem képzeled, hogy a felség fogad titeket, ágrólszakadtak?! – röhögött a másik őr. – Az ő vendégei díszes hintón vagy nemes paripán érkeznek ám! Magadfajta csakis akkor juthat be hozzá, ha ő hívatja.
– De hát én a barátja vagyok! – méltatlankodott a férfi. – Sokszor vendégeskedtem már nála…
– Így? – vágott közbe az első katona. – Kötve hiszem! Na, táguljatok innen, adjatok utat a felség látogatójának!
Nyomatékul fegyverével fenyegető mozdulatot tett. Közben Makkföld színeiben pompázó hatalmas, négy ló vontatta hintó bukkant fel, és robogott a kapu felé. Az őrt állók tisztelegtek a kocsi ablakán unottan kibámuló Makk királynak.
– Nicsak, a Fukar! – rikkantotta, amint pillantása Leventére tévedt. – Mi az, újabban a kocsira meg a kíséretre is sajnálod a pénzt? Pancser…
Mire a megdöbbent férfi szóra nyitotta a száját, a hintó már tovatűnt. Gyöngy szíve összefacsarodott, amiért párja ilyen megalázó helyzetbe került. Éppen alkudozni kezdett volna a kajánkodó strázsákkal, amikor tucatnyi lándzsás élén fullajtár érkezett oda. Levente korábban többször találkozott vele. Felvidulva lépett feléje, ám az úgy tett, mintha nem ismerné, és rideg mozdulattal megállította.
– Felséges urunk, Jánusz király az imént nyilvánította ki – szólalt meg jó hangosan, hogy a közelben állók is tisztán hallhassák –, ő Tökország uralkodójával ápol szívélyes barátságot. Bárki más, aki ezentúl ilyesmire hivatkozik, felségárulást követ el, amiért elrettentésül pellengérre állítással büntetendő. Ugye, mindenki megértette?
Bár mindvégig rezzenéstelen arccal adta elő mondókáját, szemében látszott, rettenetesen röstelli a rábízott feladatot. Levente nyelt egyet, majd rezzenéstelen arccal, némán kézen fogta Gyöngyöt, aki nem állhatta meg, hogy szabadjára engedje ragyogását. Emelt fővel, méltóságteljesen távoztak, mit sem törődve a jelenést döbbenten bámulókkal.
