Idejük sem maradt a történtek kibeszélésére, mert alig értek nyíllövésnyire a kaputól, amikor máris utolérte őket egy hintó, amelynek bakjáról az előbbi fullajtár ugrott eléjük.
– Mélyen tisztelt Levente úr – hajolt alázatosan a földig –, őfelsége, a Veres király, rendkívül fájlalja, amiért az imént nem ismertem fel önben az ő igen nagyra becsült régi barátját! Egyben kéri, tisztelje meg bájos kísérője társaságában palotáját!
– Kedves barátom, bár tagadhatatlanul Leventének hívnak, ámde összetévesztesz uralkodód barátjával. Sajnálom, amiért én meg rossz helyen kerestem az enyémet. Kérlek tehát, köszönd meg nevemben a meghívást, aminek halaszthatatlan ügyeim miatt egyelőre nem tudok eleget tenni – válaszolta mosolyogva.
A szerencsétlen flótást kiverte a hideg verejték.
– Levente úr… kérem!... – könyörgött.
– Barátom, ugye belátod, csakis így tehetek! Ma egy illúzióval lettem kevesebb, és egy tapasztalattal több. De tudod mit? Nem kell feltétlenül elismételned Jánusz királynak a válaszomat, viszont azt mindenképpen meséld el, hogy a szemed láttára ragadott el minket egy óriás.
Gyöngy rögtön megértette a szándékát, és a fullajtárnak hátat fordítva hívta Pongrácot.
– De hát ez lehetetlen! – habogta közben a rémült szolga. – Nem fognak hinni nekem…
– Minden rendben? – kérdezte Gyöngy Leventétől, miután az óriás elbúcsúzott tőlük a vár közelében álló duzzasztóműnél.
– Készületlenül ért a megaláztatás – vont vállat –, hisz sohasem gondoltam volna, hogy Jánusz egyszer hamis barátnak bizonyul. Nyilván ilyesmire célzott Miklós. Kár rágódni a dolgon!
