Másnap reggel Szép-part valamennyi lakója a trónteremben gyülekezett. Gránátalma, Gyöngy, Nagyszárny meg Ércmester elfoglalták helyüket az emelvényen. Ám Remény nem ült rá a trónusára, oda csak a koronáját helyezte, és állva várta, hogy mindenki megérkezzen. Viselkedése meglepte alattvalóit. Izgatottan sugdolództak egymás között, találgatták, vajon mire véljék a dolgot?
– Testvéreim! – szólalt meg Remény. – Miután közös erővel megszépítettük lakhelyünket, az Államtanács javasolja, a környéket mostantól kezdve nevezzük Boldoghelynek! Természetesen, ha ezzel ti is egyetértetek.
Szavait megéljenezték.
– Látjátok, már nem tekintem magam királynőtöknek – folytatta, miután újra csend lett. – Az Államtanács támogatja az új uralkodó választására vonatkozó indítványomat. Kérlek tehát titeket, ajánljatok rajtam kívül bárkit, akit a következő újholdtól szeretnétek a trónon látni!
Hallgatói döbbenten fogadták bejelentését.
– Megbántottunk valamivel, királynő? – kérdezte egy elől álló humkány.
– Erről szó nincs! – mosolygott Remény. – Csupáncsak a tündérhagyományt követem, amikor át akarom ruházni az uralkodást arra, akit ti magatok közül választotok. Döntésem megmásíthatatlan, és kérlek, ne fecséreljétek az időt arra, hogy ebben megingassatok! Ne féljetek, az Államtanács tagjai ezt már megpróbálták! Úgyhogy szeretném hallani a neveket.
– Akkor legyen Csiperke a királynő! – kiáltotta az első sorból Kincskereső, aki felderítő útjai révén nemcsak a törpék körében szerzett komoly tekintélyt.
– Éljen Csiperke királynő! – kaptak nagyon sokan az ötleten, majd rövidesen valamennyien ezt skandálták.
Csiperke kissé zavartan és meghatottan lépett az emelvényre, hiszen azok után, hogy társai részben miatta hagyták el otthonukat, és alapítottak új hazát, a Tükörfal jövendölése ellenére egyáltalán nem számított erre a megtiszteltetésre.
– Testvéreim, köszönöm a bizalmatokat! Ígérem, azon leszek, sose csalódjatok bennem!
