Bőség havának második napján kerekedett fel a Boldoghelyre igyekvő kis csapat. Másnap késődélután értek a Királyszékekhez. Libbenő és Suhogó, akik eddig csak hallottak róla, megigézve járták körbe, majd léptek be az oszlopok közé. Májusieső pedig alig bírta lebeszélni Csiperkét, hogy a trónszékek közelébe merészkedjen.
– Nézzünk körül alaposan, hátha múltkor elkerülte valami a figyelmünket – javasolta Gyöngy.
Suhogó hátán körberepülte a csarnokot, ámde semmi újat nem talált. Miközben nézelődtek, váratlanul feltört a rémisztő vízfüggöny. Bajuk ugyan nem esett, ellenben a látvány, és az azt kísérő hangok igencsak lelohasztották a kedélyüket.
– Menjünk innen, baljós ez a hely! – kérte Libbenő, amivel egyik humkány sem vitatkozott.
– Rendben – válaszolta Gyöngy. – Csak szeretném szemügyre venni a medencét, azt még sohasem vizsgáltuk át.
Nemsokára az emelvényhez legközelebb eső pontjánál álltak. Vize majd méterrel a lapályba simuló, kikövezett perem alatt csillogott. Lehasaltak a szélére, kémlelték az alját, ám mintha feneketlen mélységbe tekintettek volna alá. Ameddig leláttak, egyforma, legalább embernyi magas, tökéletesen simára csiszolt fehér kövekből rakták a lépcső nélküli falát.
– Lemegyek, hátha találok valamit – jelentette be Gyöngy.
– Őrültség, ne légy vakmerő! – intette Csiperke. – Ha lenne bármi odalent, azt észre kéne vennünk.
– Nem engedlek le egyedül, veled tartok! – jelentette ki Levente.
– Kedves vagy, de szó se lehet róla! – mosolygott rá a felesége. – Ugyanis közülünk egyedül nekem ígérték a vízitündérek, hogy úgy lehetek a vízben, mint ők. Úgyhogy egymagam merülök! Viszont, ha holnap reggelig nem térnék vissza, ne várjatok rám tovább, hanem menjetek Boldoghelyre!
– Márpedig én innen tapodtat sem mozdulok, amíg újra fel nem bukkansz! – tiltakozott Levente.
Gyöngy vitatkozás helyett átölelte, és hálásan megcsókolta. Azután a Villőtől kapott nyakék kivételével mindent levetett magáról. Elegáns fejessel csobbant a medencébe. Bár számított rá, mégsem érzékelt áramlást, pedig komoly mennyiség táplálta a hegyről lezúduló folyót, amit a lapályon Tisztavíznek neveznek. Szabadon, súlytalanul lebegett a pucér testét cirógató, kellemesen langyos vízben. Ellentétben korábbi vízalatti tapasztalataival, ezúttal kristálytisztán, élesen látta a falakat, a kövek közti hajszálvékony fugákat, kivéve a medence fenekét. Kényelmesen körbeúszott, megtapogatta a köveket, majd lejjebb merült, és megint megtett egy kört. Úgy becsülte, már legalább nyolcszáz méternyi távolságot megtett, és huszonöt-huszonhat méter mélyen jár. Egyelőre sem a nyomás, sem a légszomj nem gyötörte. Leírhatatlan, mámoros érzés kerítette hatalmába.
– Köszönöm Villő, köszönöm Életkedvet adó! – gondolt hálatelt szívvel barátaira, akik ezzel a rendkívüli képességgel felruházták.
Folytatta útját lefelé, kitartóan rótta a köröket, azonban a fal egyhangúságát semmi sem törte meg. Időnként hanyatt fordulva felfelé kémlelt, hátha meglátja a társait, azonban a víz felszínén táncoló, vörösbe hajló napsugarak elzárták a kilátást. Már roppant mélyre merült, amikor váratlanul kántálni kezdett valaki:
Eddig és ne tovább,
Halál les rád alább!
Nincs itt mit keresel
Ám a véged közel.
Fenn aggódnak érted,
Indulj vissza, érted?!
