Fergeteg havának vége felé sötétedéskor elcsigázott, erejük végén járó emberek kopogtattak a vár kapuján. Odakint napok óta jeges vihar tombolt, a környéket vastagon belepte a hó, kész csoda, hogy a tucatnyi pár elvergődött odáig. Volt közöttük idős és fiatal egyaránt, sőt, három asszony közeli gyermekáldásnak nézett elébe. Ha nem is kitörő örömmel, mégis megszánták őket. Beeresztették, megfürdették, megetették, majd éjszakára elszállásolták a csapatot.
Jánoska nevű, élete delén régen túljutott szószólójukat másnap reggel hallgatta meg az Államtanács.
– Csiperke királynő, a bocsánatodért és a könyörületedért esedezem társaim nevében. Kérlek, szánj meg minket, és fogadj be bennünket népedbe! – kezdte sírással küszködve, térdre borulva a férfi.
– Állj fel, jóember, mifelénk nem szokás így megalázkodni! – válaszolta az uralkodó. – Kérlek, ülj le, és mondd el, miért keltetek útra ebben a zord időben!
– Amióta útjaink szétváltak, sajnos kevés jóban volt részünk. A Kalózparton új életet kezdeni a vártnál sokkal nehezebben ment. Azzal még megbirkóztunk valahogyan, hogy az a föld nehezen művelhető, semelyik évben sem adott elegendően bő termést. Borzasztóan hiányzott a tündérek szakértelme, segedelme, velük nyilván sokkal könnyebben boldogultunk volna, amint ezt hamarosan sokan beláttuk. Kivéve egyvalakit, Budát, aki királyunkká kiáltotta ki magát. Ő szentül meg volt győződve arról, hogy a kudarcaink a lustaságunknak köszönhető. Pedig csupáncsak ahhoz értett, hogy végeérhetetlen szóvirágokkal palástolja a gyengeségeit. Körbevette magát a rokonaival, meg néhány hitvány semmirekellővel, akik minden parancsát vakbuzgón teljesítették, és gátlástalanul kiszipolyoztak minket. Mikor már csak pár napra való betevőnk maradt, Álom havának utolsó napján társaimmal felkerekedtünk, hogy egy jobb élet reményében valahogyan elvergődjünk idáig. Mindvégig abban reménykedtünk, hogy talán megbocsátjátok, amiért annak idején bedőltünk Buda hazudozásának, meg a hagymázos szóvirágainak, és nem álltunk ki mellettetek, nem csatlakoztunk hozzátok. Nem akarunk felelőtlenül ígérgetni, fogadkozni, csak annyit mondhatok a magam és a társaim nevében, igyekezni fogunk, hogy feledtessük veletek egykoron ellenetek elkövetett bűnünket.
– Kérlek vegyétek figyelembe, hogy ez most a magam véleménye! – szólalt meg Ércmester. – Az emberek miatt már kétszer szakadt ketté Rézvölgy testvéri népe, úgyhogy én nem kockáztatnék!
– Ez nem az a kérdés, amit így hamarjában szabadna eldöntenünk. Főleg nem érzelmi alapon! – vetette ellen Nagyszárny. – Amúgy pedig alávaló cselekedet lenne most, télvíz idején bárkit elzavarni.
– Én azt hiszem, egy második esélyt mindenki megérdemel – jelentette ki Májusieső. – Varázsló, te mit tanácsolsz?
