Gyöngy, maga sem sejtve az okát, nem árulta el, hogy erről már hallott, méghozzá az érintettektől. Az azonban továbbra is aggasztotta, hogy évekkel ezelőtt nyomuk veszett. Faggatta erről a fiút, csakhogy ő mindent elmondott már, amiről tudomása volt.
– Miből gondolod, hogy a szüleid befogadnak? –terelte végül másra a szót.
– Nagy a fogadó, sok szobája van, minden betérő vándorral egyformán jól bánnak, és ennek híre is megy mindenfelé. Kell ám a munkáskéz, takarítani, a konyhán segíteni, felszolgálni. Nehéz munka, hajnalban kelni, akkor lefeküdni, mikor az utolsó vendég is nyugovóra tért. Ahogy apó se nagyon kap bojtárt, úgy kitartó mindenes is ritkán szegődik el hozzánk.
– Szép kilátások, mondhatom!
– Á, bírni fogod! És különben is, fehér lovon járó hercegről álmodozol. Nálunk szinte mindegyik meghál, ha látogatóba megy valamelyik királyhoz. Keresve sem találnál jobb helyet!
Gyöngy enyhe gúnyt érzett, inkább nem firtatta tovább a dolgot.
– És hogy kerültél Dömötörhöz?
– Édesapám hallotta róla, hogy rendes, becsületes, meg a keze alatt már jó néhányan értek férfivá. Állítólag nagyapám is az ő falujában született, szerintem ez mégiscsak mendemonda.
– Hát, én is tanultam tőle egy s mást!
≈
Estére újabb ideiglenes szálláshoz érkeztek. A távolban a Kristályhegynél alacsonyabb hegycsúcsok tűntek fel.
– Arra, a hegy lábánál van a bergengóc király városa – mutatta Dömötör. – Onnan nem messze lakom, holnapra hazaérünk.
És valóban, még magasan járt a nap, amikor a falu szélén befordultak egy takaros portára.
A telek nagy részét a nyáj befogadására szolgáló akol foglalta el. Mellette három szénaboglyát raktak össze, hogy azokat az ínséges napokon az állatok megegyék. A juhász maga apró, fehérre meszelt, nádfedeles házikóban lakott.
Gyöngy arra számított, hogy feltűnik a felesége, hiszen az udvart frissen seperték, gyomnak nyoma sem volt. Ám senki nem jött eléjük.
– Hol van az asszony? – kérdezte csodálkozva.
– Egyedül élek.
– És ki tartotta rendben a portáját, amíg odavolt?
– A szomszéd. Fizetek neki, hogy ügyeljen mindenre. Na, lássuk el a jószágot, azután pihenjünk magunk is!
Beterelték a juhokat az akolba, bekötötték a lemálházott csacsikat az istállóba, ahol a pulik is éjszakáztak.
A ház mindössze három helyiségből állt. A középső szolgált konyhaként meg nappaliként, a falhoz simuló dikó pedig arra utalt, Dömötör ott szokott aludni. A teret jókora boglyakemence uralta. Azon lehetett főzni, benne kenyeret sütni, no, meg az adta a meleget. Egy deszkákból összerótt asztalon és három lócán kívül más bútor nem is volt. A hátsó, kisebb szobát kamrának használta a gazda. Ott tartotta a szerszámokat, meg minden egyebet, ami egy háztartásba kell. Az elülsőben igazi ágy terpeszkedett, amelyre hatalmas, fehér vászonba húzott párnákat tornyoztak fel. Lábánál méretes, festett tulipánokkal díszített láda állt. Szépen kidolgozott, faragott lábú, négyzet alakú asztal és a hozzá illő négy szék egészítette ki a berendezést. A falon pedig tükör lógott!
– Ez a tisztaszoba – magyarázta a házigazda –, itt fogadok vendéget, már ha valaki meglátogat. Gyöngy, maga aludjon itt, fiacskám, te meg elhálsz a konyhában.
Számára elmondhatatlan örömöt jelentetett, hogy hosszú hónapok nomád körülményei után külön szobában, vetett ágyban térhet nyugovóra. Abban már nem reménykedett, hogy meleg vízben, szappannal fürödhet, hiszen erre alkalmas kádnak, dézsának, meg vízmelegítésre szolgáló fazéknak nyomát sem látta, sem bent a házban, sem egyebütt.
– Nos, Gyöngy, becsülettel helytállt. Miben kéri a fizetségét, jószágban vagy pénzben? – kérdezte reggel az öreg.
– Hát – válaszolt némi töprengés után –, az állatokkal nem tudnék mit kezdeni. Viszont ruhát kéne vennem, útközben is jól jönne, úgyhogy pénzt kérek.
– Rendben! – bólintott Dömötör, és egy marék ezüstérmét adott, amin akár tizenöt juhot is vásárolhatott volna. – A fehér kutyus a ráadás, hisz maga nélkül elpusztulna.
Bár az igazi nagyvásárig még néhány nap hátra volt, a közeli város piacterén már gyülekeztek a mindenhonnan érkező árusok. Jöttek a kézművesek portékáikkal: cserepekkel, szövettel, ruhával, lábbelivel, szerszámmal. Meg az állattartók a mustrára hozott jószággal: lóval, disznóval, marhával, kecskével, juhval. A vásárlók egyelőre várattak magukra, főleg gyerekek kíváncsiskodtak. Gyöngy viszont élt a lehetőséggel, vett két öltözetet, pár csizmát, két pár bocskort, hozzá egy vándortarisznyát. Jócskán maradt pénze, amit gondosan eltett.
Dömötör kivitt néhány juhot mutatóba. Mivel azok a nyarat Megyer mezején töltötték, és a sehol másutt nem termő selyemfüvet legelték, azonnal magukra vonták a hozzáértők tekintetét, hiszen messze földön nem akadt párjuk. Nemsokára egy vevő jó árat adott az eladó jószágokért.
Az utolsó együtt töltött estén Dömötör olyan fenséges birkapörköltet főzött, amelyhez fogható még sohasem került a tányérjukra. Hozzá meg nem az esztenán sütött lepénykenyeret, hanem a vásárban vett, kovásszal készült kenyeret ettek, majd vörösborral öblítették a torkukat.
– Gyöngy – búcsúzott végül a juhász –, Rügyezés havának elején kelek útra Megyer mezejére. Ha akarja, örömest felfogadom.
– Köszönöm – válaszolta meghatottan –, ha netán úgy adódik, élek a meghívással.
