Rügyezés havából már csak pár nap volt hátra. Útközben gyakran találkozott a földeken dolgozó szántóvetőkkel, meg a nyári szállásokra vonuló nyájakkal, kondákkal, gulyákkal. Többen is kínáltak neki munkát, sőt, akadt, aki feleségül kérte, ámde következetesen kitért az ajánlatok elől.
Minden nap, mikor senkit sem látott a közelben, elővette a mágikus bőrt. Hiába, azon mindig csak az utoljára olvasott két sor állt:
Sárkányfádat megleled
Napkeleti hegy megett.
Majd fél hónapig tartott, mire Odi útmutatását követve elért a Veres király városába, ahol egy fogadóban szállt meg. Ott hallotta, hogy a hegység túlsó oldalára emberemlékezet óta senki sem merészkedett. Ám ez nem tántorította el útja folytatásától.
Onnantól a táj elnéptelenedett. Napokig senkivel sem találkozott, emberi tevékenységnek nyomát sem észlelte. Az Ércbércek fenyegetően meredező szirtjei eltűntek a barátságos bükkerdő fái mögött, majd a hegység lankái lassan belesimultak a lapályba, és végre a szélesen hömpölygő Szőke-folyóhoz ért. A túlparton apró házikó állt, kéményéből füst kígyózott az ég felé. Mellette rudakra akasztva halászhálók száradtak, egy csónak pedig félig a partra húzva várt a következő munkanapra.
– Hahó, átvinne valaki? – kiabálta, ahogy a torkán kifért.
Hópehely éktelen ugatással segített neki. Már kezdte feladni a reményt, hogy meghallották, amikor egy öregember jelent meg az ajtóban. Kezével beernyőzte a szemét, úgy nézett körül. Gyöngy integetett, hogy magára irányítsa a figyelmét.
Az öreg komótosan a ladikhoz ballagott, betolta a vízbe, és átevezett hozzá.
– Jó napot, Gyöngynek hívnak.
– Magának is, szép kisasszony! Szólítson Mártonnak! – válaszolta barátságosan. – Oszt mit keres errefelé?
Alig bírta palástolni a meglepetését. Még odahaza azt hallotta a szüleitől, hogy a halász már akkor is jócskán benne járt a korban, amikor erre jártak. Azóta pedig ebben a világban majdnem ötven év telt el, és ez az ember még mindig ereje teljében tevékenykedik, mintha megállt volna felette az idő.
– Kérem, átvinne a túlsó oldalra? Arra vinne az utam!
– Biztos ebben? – csóválta az a fejét. – Tudja, a folyón túl rajtam kívül egyetlen lelket sem lehet találni. Valaha kalózok laktak arrafelé, ezért a vidéket máig Kalózpartként emlegetik. Még inas voltam, amikor egyik napról a másikra eltűntek, és azóta színüket se látta senki. Szerencsére!
– Pedig nekem bármi áron oda kell jutnom.
– Hát, ha ennyire akarja, akkor jöjjön!
Néhány perc alatt átértek. Márton ott marasztalta éjszakára, vacsorára halászlével traktálta.
– Mondja, nőnek itt valahol sárkányfák? – kérdezte Gyöngy, miután elfogyott az étel.
– Csak nem azt akar találni? – csóválta a fejét az öreg. – Sosem hallottam róla. Ám a neve eléggé félelmetesnek tűnik, úgyhogy a maga helyében én bizony egy tapodtat sem tennék meg miattuk! Egyébként sem magányos fehérnépnek való vidék ez. Idestova száz éve élek itt, és csak egyszer találkoztam valakivel, aki onnan jött.
Erről Gyöngynek eszébe jutott, hogy Márton nem igazi ember, hanem talán tündér, hiszen annak idején a Veres király kincseskamrájában hal alakjában találkoztak vele a szülei. Türtőztette magát, hogy ezt szóba hozza, inkább így kérdezett:
– Netán négyen voltak?
– I-igen,… de honnan tudja?
– Ismerem őket. Egyszóval van róla elképzelésem, mi vár ott rám. Azért hálásan köszönöm, amiért aggódik értem!
