Gyöngy reggel elbúcsúzott Mártontól, majd folytatta vándorlását. Most már a hegység túloldalán követte a sziklák vonalát. Negyednapra újabb vízfolyáshoz ért. Közelről döbbenetes látványt nyújtott a tíz lépésnél nem szélesebb, megmászhatatlanul meredek falú szurdokból kizúduló patak, amire Katicáék elbeszélése nem készítette fel. A feléje eső fele kristálytiszta volt, minden egyes apró kavicsot látott a fenéken. Ám utána, átmenet nélkül, átlátszatlan, szurokhoz hasonló anyag töltötte ki a patakágyat. A túlparton, ameddig ellátott, megszenesedett fák csonkjai meredeztek az ég felé.
– Szóval, ez lenne a Fodros. Akkor odaát nem lehet más, mint a Kopárság – idézte fel a még odahaza hallottakat. – Nyomasztó helynek tűnik, igaz-e Hópehely?
A kutya hátán, életében először, felállt a szőr, és keservesen sírt.
– Megértelek! – simogatta meg. – De hát mit is tehetnénk, ha egyszer ide irányítottak! Cseppet se félj, amint lehet, iszkolunk innen! Még jó, hogy itt ez a csudatarisznya, éhen-szomjan nem veszünk, mert bíz én ebbe a lébe bele nem nyúlok!
– Hé, Rozi, rég nem hallottalak! – folytatta kis szünet után. – Mit szólsz ehhez?
Nem kapott választ.
– Értem – vont vállat –, te csak akkor beszélsz, ha nagyon muszáj. Igazad van, legalább nem kelthetem locsi-fecsi híredet. Na, keressük meg azt a letört ágú sárkányfát!
Hátat fordított a komor sziklafalaknak, és elindult a patak partjáig érő, üdén zöldellő réten. Már sötétedett, amikor néhány fát pillantott meg a távolban. Letelepedett éjszakára, gondolta, reggelig nem szaladnak el.
Aznap éjjel rosszul aludt. Egy kristálytiszta folyóban fürdött, amikor hirtelen karok ölelték körül, a víz alá rántották, és mindent iszap öntött el. Kétségbeesetten küzdött, hogy a fejét kiemelhesse, és levegőhöz jusson, sikertelenül. Aztán a dágvány szétnyílt, és egy sárkány fertelmes feje tűnt elő.
– Most még visszafordulhatsz! – sziszegte. – Menekülj, amíg nem késő! Engem senki sem győzhet le! Érted?
Bűz csapta meg az orrát. Felsikoltott, és kinyitotta a szemét. Hópehely feküdt rajta, és az arcába lihegett. Megkönnyebbülten sóhajtott, hogy csak álmodott. Azért nem mert újra elaludni.
Mihelyt derengeni kezdett, összeszedelődzködött. Indulás előtt vetett egy pillantást a bőrre, ami változatlanul az utoljára olvasott két sort mutatta. A hátralévő utat hamar megtették.
Mindössze egy tucat, nagyjából tízméteres ernyőjű fa alkotott kis ligetet a patak innenső partján. A koronák ágas-bogas ágai elérhetetlennek tűnő magasságban nőttek ki a vaskos, messziről szürke, közelről inkább szürkésbarna törzsekből. Megpróbálta körbe ölelni a legközelebbit, sikertelenül. Hasonlítottak a pár napja álmában látottakhoz, viszont nem álltak annyira sűrűn, hogy kizárják a napsugarakat. Azonban egyetlen bokor, de még egy árva fűszál sem nőtt körülöttük. Ennek ellenére cseppet sem tűntek félelmetesnek, és Hópehely is nyugodtan szaglászta a tövüket.
Egyáltalán nem volt biztos benne, ezek lennének-e a sárkányfák, vagy pedig tovább kell keresnie őket. Megint elővette az útmutatóját, ami most két versszakot meg egy sornyi jelet mutatott:
Sárkányfa száraz ága
Fodrosnak partján várja
Öblös míves csanakká
Késed szaporán vájja.
Áttört füle kígyózzon,
Csészéjén nap villódzon.
Boldogság legyen rajta
E jelekkel beróva:
– Tehát jó helyen járok! – állapította meg. – Na, ilyen jeleket sem láttam még, nyilván ezek adják ki a boldogság szót… Vagy nem… Mindegy, majd ezeket próbálom meg ráfaragni a csanakra. Egyelőre megkeresem azt a száraz fadarabot, amiről a poéta regöl.
Az egyik fáról majd két kar vastag ágat tört le valamikor egy vihar. Nem szakadt el a törzstől, a kéreg megakadályozta, hogy teljesen a földre hulljon, a villásan szerteágazó vékonyabb gallyakon támaszkodott. Minden jel szerint régen történhetett a baleset.
– Mivel fogom én ezt innen levágni? – kesergett. – Ó, de balga voltam! Miért is nem hoztam magammal a késnél nagyobb szerszámot? Beleőszülök, mire végzek!
– Már megint ez a kishitűség! – dorgálta a rég nem hallott hang. – Inkább néz körül!
