Kérdése elszállt a levegőbe.
– A másikat önszorgalomból faragtam – morogta néhány perc múlva –, azt tán nem kéne figyelembe venni! Hé, Rozi, mi a véleményed?
– Értelek! – törte meg a hosszúra nyúló csendet. – Újabb félhónapos robot! Ugye, lássak szaporán munkához?!
Reménykedve nézte a bőrdarabot, csakhogy az nem változott. Kedvetlenül kezdte dörzsölni második faragványt. Hópehely megérezhette a gazdájából áradó feszültséget, mert odabújt a lábához, és panaszosan nyöszörgött, amit csak egy kiadós simogatásra hagyott abba.
Közben elkeseredett gondolatai elpárologtak. Visszatért a lelkesedése, a szépen formálódó fa érintése kellemes bizsergéssel járta át testét-lelkét. Hogy gyorsabban teljen az idő, és kevésbé nyomassza az emberi társaság hiánya, töviről-hegyire elmesélte életét a pulinak. Az, hálás közönségként, odaadóan figyelte, és vidáman vakkantgatott, ha valami vicceset hallott.
– Csak nem… Te értesz engem? – kérdezte csodálkozva a sokadik eset után.
Lelkes csaholás és vad arcon nyalás következett, amin még inkább meglepődött.
– Á, ez kizárt! Ugyan a világ legédesebb, legaranyosabb és legokosabb kutyája vagy, mégsem foghatsz fel mindent! Nyilván véletlen!
A puli lekonyult. Maga alá húzta a farkát, lehasalt, és két mellső lábával eltakarta az arcát. Gyöngy nem hitt a szemének.
– Ezek szerint te vagy a titokzatos hang, nemde?
Hópehely nem változtatott a testhelyzetén.
– Kár! – simogatta meg. – Borzasztóan szeretném már tudni, ki szokott velem vitázni! Reméltem, hogy te… De ha nem, az se baj. Fő, hogy megértesz!
Jutalma egy újabb nyalintás lett.
≈
Végre elkészült a csiszolással. Izgatottan vette kezébe útmutatóját, ám arról minden eltűnt. Türelmetlenül forgatta egy darabig, kocogtatta, csapkodta, ahogyan az elromlott elektromos kütyüket szokás, ha életet akarnak beléjük lehelni, mindhiába.
– A francba, még ez is! – dühöngött. – Ennek is most kellett megadnia magát! Mihez kezdjek?!
– Először is, higgadj le! – hallotta.
– És másodszor? – kérdezte éllel. – Ne is mondj semmit! Az ugyanis már a könyökömön jön ki, hogy gondolkozz!
Hosszú csend következett. Nézegette faragványait, hasonlítgatta őket a Dömötörtől kapotthoz, és elégedett volt a munkájával:
– Mindegyik tükörsimára csiszolva, a vésetek jól kivehetők, az útmutató pedig üres – dohogta. – Ki a fene érti ezt! Mit nem csináltam jól?
– Kérdezhetnéd úgy is – csúfolódott a hang –, mit csináltál rosszul.
– Na és! Netán ismered a választ?
– Nem. Csak a gondolkodásmódodra akartam rávilágítani.
– Viccelsz? Ugye, most nem fogod azt megkérdezni, hogy miként reagálok arra, amikor egy pohár víz felét kiöntik.
– Eredetileg nem állt szándékomban, ámbár ha már így szóbahoztad, figyelek!
– Nos, akkor szerintem félig tele van!
– Bravó, ezt már szeretem!
– Örülök, viszont ettől még halovány segédfogalmam sem támadt, mit is kéne tennem!
– Milyen furcsa szavakat használsz! Nem értelek!
– Jól van, ez csak egy buta frázis. Mifelénk azt jelenti: teljesen tanácstalan vagyok, de nem akaródzik bevallani.
– Nos, akkor talán várj, amíg eszedbe jut valami!
Erre legszívesebben valami cifrát mondott volna, ellenben úrinő maradt.
– Utálok várni! – dünnyögte. – Na mindegy! Gyere, Hópehely, hű barátom, várjunk, még ha belepistulunk is!
Hasra fordult, átkarolta a pulit, és lehunyta a szemét. Gondolatai a kényszerű időtöltés körül kergetődztek. Ki nem állhatta a sorban állást, haszontalannak érzett minden pillanatot, amikor valamire várakoznia kellett. Pedig saját világában ez gyakorta megesett vele, hosszú sorok a pénztáraknál, az orvosi rendelőkben, a hivatalokban. Megannyi eltékozolt perc, amikor sokkal hasznosabbat is tehetett volna.
