Magvető havának elején indultak útjukra a kis nyájacskával, a Huncut nevű fekete kutyakölyökkel, meg Hópehellyel. Mivel Levente nem akart juhász lenni, berbécset nem kért fizetségként. Kolompot kötött az egyik ürüre, azt terelgette hazafelé, a többiek meg engedelmesen követték. Huncutban dolgozott a terelő ösztön, ezzel szemben Hópehelynek semmi hasznát sem vették.
A Sodrón kompon keltek át a Fehér királyságba, majd onnan Makkföldre. Az eseménytelen vándorlás alatt sok mindenről beszélgettek. Gyöngy szókincse rohamosan bővült, hiszen most már nemcsak az állatokról folyt a szó. Végül éppen Enyészet havának első napján érkeztek meg Levente szülőházához.
A kolompszóra meg csaholásra előjött a ház népe, élükön Rékával és Mátyással, akik kitörő örömmel ölelték keblükre fél éve nem látott gyermeküket. Ő meg büszkélkedett keresetével, a húsz egészséges állattal, amikből majd fenséges ételeket főzhetnek a fogadó vendégeinek.
– Mátkát is találtál, fiacskám? – kérdezte az anyja, miután alaposan szemügyre vette az útitársát.
– Nem,… izé… csak barátok vagyunk – habogta elpirulva. – Gyöngy a neve.
– Kár, szemrevaló teremtés! Örömmel elfogadnám menyemnek.
– Az égből pottyant közénk, nincs itt senkije. Ezért hívtam ide, gondoltam, édesapámék adnának neki munkát.
– Jól tetted! – bólintott Mátyás. – Kisasszony, isten hozta minálunk! Kérem, várjon egy kicsit, mindjárt a maga dolgát is elrendezzük. Mindenekelőtt, fiam, megmutatlak a nagyszüleidnek.
– Anya, apa, ő Levente, az unokátok! – fordult az ott álldogáló, ismeretlen párhoz.
A fiú eltátotta a száját, ugyanis öregszülőit mindig legalább hatvan évesnek, és Dömötör apóhoz hasonlónak hitte. A férfit és a nőt viszont inkább szülei testvéreinek vélte.
– Ugye tréfáltok? – dadogta.
– Nyugodj meg – ölelte át kedvesen a nagyanyja –, tényleg mi vagyunk azok. Örülök, hogy ilyen deli, ügyes legény az unokám! Kérlek, szólíts Katicának!
– Engem meg Odinak! – csatlakozott a férje.
A háttérből Gyöngy érdeklődve figyelt. Minden egészen máshogy nézett ki, mint ahogyan a szülei és Levente szavai alapján a helyet és lakóit elképzelte. Az impozáns épületek még hagyján, ellenben Libbenő és Suhogó, a két humkány magas, zömök teste, a szárnyaik, a sörényük, pikkelyes bőrük és tüzes tekintetük inkább félelmet keltett, mint bizalmat. Hanem a legváratlanabb Katica és Odi megjelenése volt.
– Ők lennének az őseim? – morfondírozott magában. – Cseppet sem hasonlítanak rájuk. Sem arra a látomásra, aki első éjszaka köszöntött. És a koruk sem stimmel… Hát, a legjobb az lesz, ha egyelőre maradok, és meglátom, mi alakul ki.
Katica és Réka közrefogták Leventét, és elterelték a nyájat, míg a többiek mentek a dolgukra. Odi meg Mátyás beinvitálta Gyöngyöt az étkezőbe, leültek vele a kandallóhoz, és alaposan szemügyre vették.
– Nos, ha jól értettem, maga az égből került elő – szólalt meg nagy sokára Odi. – Valóban?
– Nem egészen így történt. Bár azzal magam sem vagyok tisztában, hogyan és miért keveredtem Megyer mezejére. Leginkább fogalmam sincs, mit keresek ebben a világban.
Odi gondolataiba mélyedve vizsgálta:
– Idegen, egy másik világból jöttnek vallja magát! Ráadásul egyáltalán nincs zavarban, hogy férfiak így mustrálják… Fura… Talán ő lenne a rejtélyes kiválasztott, akiről Csiribi-Csiribá beszélt?... De hát nem vette észre a kandalló mellett függő végakaratot!
– És most munka kellene? Mihez ért? – faggatta közben Mátyás.
– Ha tehetném, haza mennék! – sóhajtotta. – De, mert ez mostanság képtelenségnek tűnik, ha akadna valami állás, elvállalnám… Ja, hát nem igazán értek semmihez. A juhászkodásba belekóstoltam, ámbár szerintem az itt édeskeveset ér.
– Ugye, söpörni, port törölni, felmosni tud? Ha igen, egyelőre kosztért-kvártélyért felfogadom. A többit majd meglátjuk!
– Vajon Odi vagy Katica miért nem ismertek fel? Persze, így itt is csak csicska lehetek! – gondolta keserűen Gyöngy.
– Elfogadom – bólintott beletörődve. – Hópehely velem marad?!
Ezt inkább kijelentette, mint kérdezte.
– Rendben, azonban a vendégektől tartsa távol!
