Ahogyan idefelé, most is négy napba telt, mire meglátta a halász portáját.
– Jó estét, Márton! Kérhetnék kölcsön egy baltát, meg egy kisebb fűrészt?
– Magának is, szép kisasszony! Már hogyne kérhetne, én nem fogom akadályozni benne.
– Akkor nem ad? – meredt értelmesen kérdő tekintettel az öregre.
– Azt nem mondtam – mosolyodott el a férfi. – Csupán pontosan válaszoltam a kérdésére.
– Hogyhogyhogy? – hebegte.
– Mit nem ért ezen? Azt kérdezte, kérhetne-e kölcsön ezt-azt. Én meg mondtam, hogy igen.
– Aha! – csapott a homlokára. – Márton, kérem, kölcsönözzön nekem egy baltát meg egy fűrészt! Borzasztóan nagy szükségem lenne rájuk.
– Miért nem ezzel kezdte? Szóból ért az ember. Adok én, hogyne adnék, nehogy elborzasszam! Oszt, bánni tud-e velük?
– Nem igazán.
– Sebaj, holnap megmutatom!
Elalvás előtt gondolatban újra lepergette a beszélgetést.
– Na, megint tanultam valamit! Úgy tűnik, errefelé az öregek mindent szó szerint vesznek. Ha nem vigyázok, előbb-utóbb akár bajba is kerülhetek… Azt meg végképp jó lenne tudni, vajon miért félt attól Márton, hogy elborzaszt. Hisz semmi ijesztő sincs benne… Vajon megsértődne, ha rákérdeznék?
Reggel a halász egy szekercét, egy kisebb fűrészt, meg egy ismeretlen, kétnyelű, hajlított pengéjű szerszámot rakott eléje.
– Gondolom, egy fát készül miszlikbe szabdalni, de nem tűzifának. Hoztam hát mindent, amire szüksége lehet. Vonókést ugyan nem kért, pedig jó hasznát veheti a kéreg lehántásánál. Jöjjön, megmutatom, mit hogyan kell használni.
Gyöngynek mindegyikkel meggyűlt a baja, hiszen még sohasem fogta a kezébe egyiket sem. Szekercével kétszer ugyanoda csapni, hogy egy karvastagságú ágat levágjon, egész délelőttre elfoglaltságot jelentett. A fűrész sem engedelmeskedett azonnal, hol kiugrott a vájatból, hol csúnyán elgörbült, sokszor azt hitte, el fogja törni. Mire beesteledett, sajogtak a vállai, tenyerén jó pár vízhólyag éktelenkedett, és szinte támolygott a fáradtságtól. Pedig a vonókés kipróbálására még sor sem került.
– Phű, de kivagyok! – rogyott le az asztalhoz. – Nem megy ez nekem!
– Kishitű! – hallotta meg a hangot.
Nem válaszolt, nehogy Márton bolondnak nézze, vagy érdeklődjön, kihez beszél.
– Kezdetnek egész jó volt! – bíztatta a halász. – Keze-lába ép, a fa felaprítva, mit akar még? Pihenjen, holnap folytatjuk!
– Köszönöm, azt hiszem, ennyi mégiscsak elég lesz. Valahogy majd csak elboldogulok.
– Hát, maga tudja – vonta meg a vállát az öreg. – Ha menni akar, én nem tartóztatom.
– Miért mondta azt tegnap, hogy „nehogy elborzasszam”? – váltott témát Gyöngy.
– Hisz maga használta azt, hogy borzasztóan. Vagy rosszul értettem?
– Ó, csak azt akartam mondani, hogy nagyon kéne.
– Hát, szó, ami szó, elég furcsán bánik a szavakkal.
Gyöngy elgondolkodott. Odahaza annyira természetesnek tűnt, hogy a szép, jó, szeretem fogalmakat fokozó nagyon helyett az emberek a borzasztóan, a rettentően, meg hasonlókkal dobálództak. Itt ellenben ügyelnie kell, mert bizony félreértik.
– Mifelénk így beszélnek – magyarázta.
– Ó, akkor iszonyatosan érezhetik magukat. Ugye, jól mondtam? – hunyorított Márton.
