A parton, ameddig ellátott, nyoma sem akadt sem építménynek, sem élőlénynek. A fövenyt nyugodt hullámokkal mosta a tenger, amely, nevével ellentétben, kellemesen hűsítette a kezét. A kristálytiszta vízben lelátott a gyorsan mélyülő, homokos fenékre. Az egyhangúságot csak néha törte meg egy-egy simára csiszolódott kődarab.
– Hát, ez tényleg elhagyatott – állapította meg. – Ha nem lenne ilyen veszett híre, biztosan felkerülne a világ legjobb strandjai közé. Vajon miért hívják Égő-tengernek? Ezt elfelejtettem megkérdezni… Na most már mindegy!
Nekilátott, hogy a kapott útmutatásnak megfelelően a faragványokat a vízbe merítse. Azok persze vígan himbálództak, a játékos hullámok meg egyre beljebb sodorták őket.
– Hű, ez így nem lesz jó! – kiáltott fel, utánuk gázolt, és még idejében elkapta a csanakokat. – Valamit ki kell találnom, három napig csak nem foghatom ezeket!
Némi töprengés után kiürítette tarisznyáját, azután belépdelt a tengerbe, hogy köveket gyűjtsön. Amikről azt hitte, hogy térdig érő vízben vannak, azokról kiderült, hogy majdnem négy méter mélyre kell értük lemerülnie, és bármelyik annyira nehéz, hogy képtelen vele a partra úszni.
– A fenébe, búvárkodásról nem volt szó! – dünnyögte, mikor levegő után kapkodva a felszínre emelkedett. – Attól is óvtak, hogy a part közelébe menjek, nemhogy önszántamból még le is bukjak a fenékre! Már az uszodában is gyűlöltem az ilyesmit, a szabad vízről nem is beszélve! Ráadásul szemüveg nélkül, brrr…
Sokáig küszködött, legalább harmincszor merült a mélybe, mire a megtöltött iszákot a sekélybe vonszolta. Közben nemegyszer támadt az az érzése, hogy valami vagy valaki a teste köré tekeredik, azonban semmit sem látott. Elhessegette a rémisztő gondolatot, hogy a vízitündérek próbálják éppen behálózni, és örökre a fenékhez láncolni.
Végre beletehette a két ivóedényt a zsákba, majd úgy fordította, hogy a fedele alulra kerüljön. Kimerülten terült el a fövenyen. Bokájára kötötte a tarisznya szíját, és meredten figyelte, nehogy bármi elragadja kincseit.
A lemenő nap fényében a tenger szinte lángokat vetett. Lenyűgözve bámulta a látványt, már értette, miről kapta a nevét. Félve dugta bele a kezét. A víz változatlanul kellemesen hűvösnek tűnt, és fürdésre csábította. Megbabonázva állt fel, és gázolt volna a habok közé, ám Hópehely figyelmeztető csaholása észhez térítette.
– Köszönöm – sóhajtott, és megsimogatta a kutyust –, ha te nem vigyázol, a tündérek most biztos elragadtak volna. Őrködj éberen, és ne hagyd, hogy elaludjak!
Sokáig eseménytelenül teltek az órák. Lassan világosodott, amikor a víz felől andalító zene és énekszó ütötte meg a fülét. A tenger simaságát egyedül egy, a parttól nagyjából tízméternyire kiemelkedő, összefogódzkodó, táncoló alakokból álló örvénylő gyűrű törte meg. Az elmosódott figurákat délceg férfiaknak hitte.
A muzsika és a tánc megdelejezte. Tétován felemelkedett, és indult, hogy bekapcsolódjon a forgatagba. Ekkor vad kutyaugatás törte meg a varázst, a látvány szertefoszlott, és a felkelő nap a csendesen hullámzó tengert világította meg.
Hópehely a parton rohangált fel s alá, közben veszettül ugatta a vizet, amiben semmi különös nem látszódott. Gyöngy izgatottan nyitotta ki a tarisznyát, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy mindkét csanakot épségben találta.
Nagy sokára a kutyus is lecsillapodott. Odament hozzá, hanyatt feküdt, lábait széttárta, és várta a megérdemelt kényeztetést. Ő pedig hálásan vakargatta kedvencét, órákon keresztül. Időnként lekoppant a szeme a fáradtságtól, azonban a puli mindannyiszor felvakkantotta.
