Érvelése nem győzte meg Gyöngyöt. Addig győzködte a tündért, míg az végül beadta a derekát:
– Nos, ha annyira erőltetsz, ám legyen! Ha az első éjjel begázolsz a tengerbe, ma kúpos csigaként ékítenéd lakom egyik tornyát. Folytassam?
– Igen! – vágta rá.
– Ha elindulsz a lépcsőn, órákon át mentél volna lefelé anélkül, hogy a palotát megpillantanád. És akkor, amikor megunod a céltalan haladást és visszafordulsz, a hirtelen rád ömlő víz csiszolt kővé présel. Olyanná, amit a tarisznyádba tettél nehezéknek. Folytassam?
– Gondolom, a harmadik halálnem sem borzasztóbb, mint az első kettő. Hadd halljam hát!
– Bekapcsolódsz az örvénylő táncba, eggyé olvadsz a táncosokkal, mígnem lényed maréknyi homokká porlik.
– Most már értem, miért olyan rossz hírű a tengerpart. Egyáltalán, mire jó ez? És ezt élvezitek?
– Csak sorjában! Amit te kiálltál, az az állhatatosság próbája. Amióta világ a világ, ennek kell alávetnünk mindenkit, aki a vízbe fából készült tárgyat tesz, hajót, csónakot, bármit. Hidd el, nekünk sem kellemes ezt a tortúrát végigcsinálni, különösen, ha elbukik a tudatlan idegen. A helytállót viszont azzal jutalmazzuk, hogy holmija azután minden ártó szándéknak ellenáll.
– És ha valaki csak úgy erre vetődik, netán halat akar fogni?
– Színünket sem látja. Ámbátor időnként gonosz tündér kezébe kerül a hatalom, és akkor tényleg jaj annak, aki a part közelébe jön. A rossz hír meg tartósan betelepszik az emberek tudatába. Na de itt az ideje, hogy vidámabb dolgokkal foglalkozzunk. Kezdődjön a mulatság.
A körülöttük lebzselő tündérek csak erre vártak. Muzsika csendült, mindenki táncra perdült. Vigadtak hét napon és éjen át, anélkül, hogy bárki kidőlt volna. A palota a felkelő naptól rózsaszínben, a lenyugvótól lángvörösben tündökölt, míg éjjel a falak gyöngyházfényt sugároztak. Gyöngy csodálkozott, hogy a fáradtság, éhség vagy szomjúság jele nélkül bírja a végeérhetetlennek tűnő pörgést-forgást. Egy alkalmas pillanatban meg is kérdezte Villőt:
– Mi történt velem, hogy ezt így bírom!
– Állhatatos vagy, amit csak felerősít a tőlem kapott nyakék. Igazából ezt már ideérkezésed előtt bizonyítottad. Ne is tiltakozz, csak nézz magadba!
A vigadozás végeztével a királyi pár kifaggatta az életéről, útjáról, céljairól. Nem látta okát, hogy bármit titkoljon, elmondott hát mindent onnan kezdve, hogy Megyer mezejére került. Amikor Katicát és Odit említette, János felsóhajtott:
– Kár, hogy olyan régen találkoztunk! Az életünket és a boldogságunkat köszönhetjük nekik.
Azután Gyöngy elmesélte, hogyan élte át az állhatatosság próbáját. Miközben a harmadik éjszaka borzalmait és látomásait ecsetelte, Villő közbeszólt:
– Akkor jól éreztem, hogy egy tündér óvott téged.
– Mire gondolsz? – csodálkozott.
– Valaki áthatolt a körünkön, majd körbeölelt. Barátságosan, ámde határozottan tartott minket távol az elmédtől. Fogalmam sincs, ki ő. Mindenesetre jóságos és rendkívüli hatalma van.
Észrevétlenül repültek a napok, mígnem elérkezett az indulás ideje.
– Hová készülsz innen? – kérdezte a királynő.
– Mielőtt meghívtál volna, Mártonhoz, a halászhoz indultam a Szőke-folyóhoz, hogy kipihenjem magam. Egyébként a Kéklőnél kell a következő feladattal megbirkóznom.
– Akkor annak torkolatához viszünk, ha beleegyezel. Vidámabb így, mint a kihalt tájon magányosan baktatni.
Örült az ajánlatnak. Nemsokára egy keskeny folyócska partján vett búcsút új barátaitól.
