Azután a várakozás egy másik vetülete merült fel benne. Egy dal vége jutott eszébe, amelyet szülei szeretettel hallgattak:
S te mentettél meg, de hogy?
Egyszerű titok.
Várni tudtál rám,
Ahogy senki nem tudott.[1]
Csupán arra emlékezett, hogy egy szovjet költő írta valamikor a legutolsó világégés idején, a címét rég elfelejtette. Neves, idősödő színész[2] adta elő, aki összetéveszthetetlen orgánumával, az R hangokat kicsit ropogtatva énekelte szívbe markolóan és felejthetetlenül. A sorok újra meg újra a fülébe csengtek, míg maga is halkan dalolni kezdte. Szeme lecsukódott, és gépiesen ismételgette az utolsó két sort, miközben megjelent előtte a lány, aki a fronton harcoló kedvesére vár. Észrevétlenül alhatott el, mert amikor kinyitotta a szemét, még éppen csak hogy világosodott. Pillantása a bőrdarabra tévedt, amelyen most ez állt:
A sietség nem erény,
Nem jár érte nyeremény.
Türelemmel várakozz,
Ám ha kell, ne habozz!
– Szóval, egyelőre tétlenségre vagyok kárhoztatva! – állapította meg. – Jó, de meddig? És mit csináljak addig?
Kérdései megválaszolatlanul maradtak, sőt, a szöveg is eltűnt a bőrről.
– Hm… ezek szerint meg kell tanulnom várakozni. Netán úgy, miként a költő írta : ahogy senki nem tudott? Hát… akkor gyakoroljunk!
Múlt a drágának tartott idő, ezalatt Gyöngy tapodtat sem mozdult. Várt. Kezdetben még berzenkedett. Miután sem az útmutatója, sem Rozi nem jelentkezett, lassacskán beletörődött a kényszerű és rettenetesen unalmas pihenőbe. Egyetlen társaságára, Hópehelyre is ráragadhatott ez az érzés, mert álló nap hang nélkül hevert gazdájához simulva.
Elfogyott a hold, amikor úgy érezte, kiválóan megtanult várakozni. Szótlanul, lusta mozdulattal vette kezébe a bőrdarabot, vajon az egyetért vele. S lám, újabb utasítást kapott:
Vasföld király udvara
Vasfűnek az otthona.
Sárkányölő éjjele
Gyűjtésének ideje.
Csanakodat töltsd tele,
Abból lészen ereje.
Tenyeredbe is forraszd,
Ellenséged nem lát majd.
– Na végre, vége a tespedésnek! – kiáltotta lelkesen. – Épp ideje volt, már kezdtem teljesen meggárgyulni.
Alaposan tanulmányozta a sorokat, közben kommentálta a teendőket:
– Tehát Vasföldre kell mennem. Ez egyszerű. Nyakamba veszem a világot, előbb-utóbb odaérek. Vasfüvet kell szednem, méghozzá Sárkányölő éjjelén, ami szerencsére még sokára lesz… Csak az a bibi, hogy még sohase hallottam róla. Biztosan valamiféle varázsszer, hiszen láthatatlanná tesz… Hát, ha ezt még otthon hallom bárkitől, istókuccse hülyének nézem. Itt akár igaz is lehet. No de ha így van, akkor ezt a növényt nekem senki meg nem mutatja… Találnom kell valakit, aki eligazít!
Hópehely helyeslően vakkantott.
– Egyetértesz velem? – simogatta meg. – Netán azt is tudod, merre keressem?
A puli feltápászkodott, előbb hátsó lábait kinyújtva, majd a gerincét homorítva nyújtózkodott, végül elindult délnek. Pár lépés után visszanézett, gazdája követi-e.
– Aha! – mosolyodott el. – Tehát hazafelé kell mennünk. Jól van, gyerünk!
Az időjárás ősziesre fordult. A fák színesedtek, egyre több levél hullt le róluk. Gyakorta esett, a vándor nagy bánatára. Néhány nap múlva érte el az első falut, ahol végre az éjszakát fedél alatt tölthette, és átázott ruháit megszáríthatta.
Sokáig tépelődött, betérjen-e barátjához Tökország királyi udvarába, vagy inkább nagy ívben kerülje el a helyet. Maga sem volt tisztában azzal, akar-e találkozni vele, vagy sem. Végül rábízta magát Hópehelyre, döntsön helyette, merre menjen. Aztán úgy esett, hogy Levente talált rá, aki néhány fős kíséretével éppen hazafelé tartott Veres-országból.
– Ó, annyira örvendek, hogy látlak! – üdvözölte csillogó szemekkel. – Téged is, Hópehely. Gyertek, legyetek a vendégeim!
A kutyus boldogan csóválta a farkát, mint aki örül a szívélyes invitálásnak. Gyöngy azonban sokáig szabódott. Mivel a férfi rendíthetetlenül unszolta, végül csatlakozott hozzá.
Útközben egyre azon törte a fejét, mit meséljen el, és miről hallgasson. Hazugságba nem akart belebonyolódni, ám vándorlása igazi okát, meg az Égő-tengernél történteket egyelőre titkolni szándékozta.
[1] Konsztantyin Szimonov verse, Lányi Sarolta fordítása.
[2] Darvas Iván (1925-2007)
