Gyöngy kétségek között tért vissza tanítómesteréhez, és beszámolt a történtekről.
– Melinda, veszélyes útra merészkedtél!
– Akkor miért nem tiltotta meg előre?
– Mert nyilvánvalóan nem hallgattál volna rám.
– Tessék?
– Téged valami nagyobb cél hajt. Fogalmam sincs, mi az, és ne félj, nem is vagyok rá kíváncsi! Arra sem, hogy milyen is az a világ, ahonnan idekerültél. Tudásért jöttél hozzám, nem tanácsért.
– Haragszik?
– Én? Nem. Különösen, mivel te vagy az eddigi legtehetségesebb tanítványom. Még sokra viszed.
A bál napján jókor reggel Gyöngyöt katonák kísérték a palotába. Az alkalomhoz illő ruhába öltöztették, majd a királyhoz vezették.
– Nagyon csinos! – állapította meg Vazul. – Nem vall majd szégyent udvaroncaim között. Viszont ne is próbálkozzon megszökni, az őrök szigorú parancsot kaptak!
Sorra érkeztek az előkelőbbnél előkelőbb vendégek. Koronás urak, feleségükkel, házasulandó fiaikkal meg leányaikkal. Vazul a bálterem ajtajában fogadta őket. Gyöngy tanácsait követve öltözködött fel, és életében először valamennyi hölgyvendége ámulattal, a férfiak pedig irigykedve nézték.
Az este folyamán minden lányos apa diszkréten félrevonta, és megkérdezte, megtisztelné-e azzal, hogy a veje lesz. Tánc közben a hölgyek, akik azelőtt nagy ívben próbálták elkerülni, most az illendőség határainak betartásával simultak karjaiba, és alig várták, hogy újra sorra kerüljenek.
Vazullal madarat lehetett volna fogatni. Ilyesmiben még sohasem volt része. Sajnálta, hogy a hajnal oly gyorsan eljött, és vendégei elbúcsúztak.
Reggel hívatta Gyöngyöt.
– Szerencséd, hogy jó tanácsot adtál. Mostantól fogva engem szolgálsz, és elkísérsz, bárhová megyek!
Ez bizony kellemetlen és váratlan fordulat volt.
– Még sok mindent meg kell tanulnom Fűanyótól. Kérem, felség, hadd lakjak nála, mint eddig! – próbált meg kibújni a csapdából.
– Szó sem lehet róla! A palotában a helyed.
Gyöngy bénultan állt, és esdeklő tekintettel nézte Vazult.
– Hogy lásd, nem vagyok hálátlan, naponta elmehetsz hozzá, de csak katonai kísérettel – közölte a király pár percnyi csend után. – Nehogy valami bajod essen! – tette még hozzá enyhe gúnnyal.
Gyöngyön eluralkodott a kétségbeesés. Bárhová ment, a palotán belül egy szolgálólány, azon kívül két marcona darabont követte minden lépését. Szerencséjére a javasasszony házába egyiküknek sem akaródzott belépni, azonban némi távolságból figyelték, nehogy egérutat nyerjen.
– Látod, Melinda, ezért nem adtam a Piperkőcnek tanácsot – magyarázta Fűanyó.
– Maga tudta ezt?
– Sejtettem. Ha előre szólok, akkor sem hittél volna nekem. Szeretsz a saját károdon tanulni.
– Szóval, legalább egy fontos kérdést kihagytam, mikor megvizsgáltam Vazult. Ugye?
– Szerintem többet is, ámde ezen már időpocsékolás sopánkodni.
– Mit tegyek most?
– Készülj a Sárkányölő éjjelére!
– És Hópehely?
– Ő jó helyen lesz itt nálam, ne aggódj!
Attól kezdve Gyöngy minden éjszaka kiment a kertbe fűveket gyűjteni. A király eleinte meg akarta tiltani, mégiscsak meggyőzte, mindezt az ő szolgálatában teszi. Mindenesetre ilyenkor tíz katonát rendelt ki az őrzésére, akik, mondani sem kell, rettentően utálták a csetlést-botlást a sötétben, hóban, fagyban, esőben. Egyszerű, babonás emberekként elhittek minden szóbeszédet a javasasszonyokról, és mindig akkora távolságot tartottak tőle, amekkorát csak mertek uruk haragjától való félelmükben.
Fűanyó gyakorta csatlakozott hozzá. Őrei ilyenkor még távolabb húzódtak, nyugodtan beszélgethettek.
Már Rügyezés havában jártak, gyorsan tavaszodott. Egyik nap Gyöngy megkérdezte:
– Mit tesz majd a Piperkőc magával, amikor én eltűnök innen?
– Ne aggódj, azt nem várom meg! A tudásomra mindenütt szükség van, odébbállok. Egyébként életemben nem először. De nagyon remélem, utoljára!
Sárkányölő éjjelén együtt mentek gyűjtőútra. Rövidesen elegendő vasfüvet szedtek. Ahogy az útmutató bőrdarab tanácsolta, Gyöngy telegyömöszölte mindkét csanakját, majd egy-egy szövetdarabbal szorosan lekötötte. Utána késével vágást ejtett a tenyerén, és abba is tett a növényből. Fűanyó hasonlóképp járt el.
A seb pillanatok alatt nyomtalanul beforradt. Ekkor a katonák rémült kiáltozására lett figyelmes:
– Kisasszony, hová tűnt? Merre van? Azonnal jöjjön elő!
– Mehetünk! – hallotta Fűanyó suttogását. – Járd szerencsével utadat!
A házhoz sietett, majd Hópehellyel a hóna alatt az Égő-tenger felé indult, annak partján biztosan nem fogják keresni.
