Nem sokkal később a szobájában Gyöngy beszámolt Reménynek és Csiperkének az Államtanácsban történtekről. Hópehely egész idő alatt sírósan vakkantgatott, és szinte belefúrta magát gazdája ölébe.
– Szóval, ennyit érek, mint varázsló! – sóhajtott hatalmasat.
– Én pedig királyként, apaként egyaránt leszerepeltem! – morogta komoran András.
– Ne hibáztassátok magatokat, ez legkevésbé rajtatok múlt! Ti megtettetek mindent, hogy Rézvölgy összes lakójára, beleértve a fiamat is, ismét béke és boldogság köszöntsön – vigasztalta őket a tündér. – Most azonban a jövővel foglalkozzunk!
– A Tükörfal tehát tévedett – vélekedett Csiperke –, nem leszek népem királynéja. Mert én soha, semmilyen körülmények között nem fogok velük harcolni! Ennyit nem ér nekem a korona!
– Nos, drága unokám – ölelte át a vállát András –, nagyon örülök, és büszke vagyok, amiért így gondolkodsz! Amint a dolognak híre megy, meglásd, sokan akarnak majd velünk jönni.
– Nagyapádnak igaza van – bólogatott Remény –, nem mindenki fúj egy követ Tölggyel. Legkevésbé a tündérek, alig akad olyan, aki Szélkakashoz hasonlóan viselkedne. Úgyhogy szerintem is elegen leszünk egy új haza teremtéséhez.
– Én erre a Kalózpartot javasolnám. Az most úgyis lakatlan, a rossz múltja miatt nem is ácsingózik utána senki, legkevésbé ott keveredünk valakivel konfliktusba – javasolta Gyöngy.
– Ó, ez nagyon jól hangzik! – lelkesedett Csiperke.
– Vagy a Kopárságot megint Szép-parttá tehetnénk! – vetette fel András.
– Örülök, hogy tetszenek az ötletek, ám hogyan kelhetünk át ennyien, felmálházva a Kristályhegyen? – kérdezte Gyöngy gyakorlatiasan.
– Ó, mi sem egyszerűbb ennél! Hívj segítséget! – válaszolta magától értetődő hangsúllyal Remény.
– Kit? Hogyan?
– Az óriásokat. A síppal! Én meg közben összeszedem azokat, akik velünk akarnak tartani. Kinn, a kapu előtt találkozunk! – ezzel kiviharzott a szobából.
≈
Gyöngy berakta tarisznyájába Csiribi-Csiribá hagyatékát meg kevéske személyes motyóját. Végül Hópehely társaságában mind kimentek a szobából, amelynek ajtaja távozásuk után beleolvadt a falba.
A trónteremben, lebzselő, hajbókoló udvaroncai körében, önelégült vigyorral az arcán Tölgy várakozott rájuk.
– Ide a varázskönyvvel, sarlatán! – lépett eléje.
– Az engem illet! – állta a tekintetét. – Ha nem hiszed, kipróbálhatjuk. De ha netán valami bajod esne, csakis magadat hibáztasd!
– Fenyegetsz, némber? – sziszegte a trónbitorló.
– Nem, csak óvni akarlak egy újabb hibától.
– Ide vele, nem érek rá! Ha kell, hát elveszem erővel! – kiáltotta, és kirántotta a kardját.
Gyöngy nyugodtan nyúlt bele a tarisznyába. Mozdulatára Hópehely hirtelen megváltozott. A kedves puli helyén egyszeriben kétembernyi farkas csattogtatta tenyérnyi, hófehéren villogó fogait. Tölgy, Szélkakas, Károgó meg Döngölő ijedten iszkoltak kifelé, nyomukban a többi szájtátó.
– És még te mondod, hogy nem tudsz varázsolni! – nevette el magát András.
– Nem én voltam! – szabadkozott Gyöngy.
– Ezt vitassuk meg később, jó! – szólt közbe Csiperke. – A többiek már várnak.
A palota előtt rengetegen állták körül Reményt, Rézvölgy lakóinak majd fele. Többségében emberek, köztük Ajándék, szinte minden tündér, több száz humkány, és mintegy kétszáz törpe.
– Éljen András! Éljen Csiperke! Éljen Gyöngy! – kiáltozták, amikor kiléptek a kapun.
– Barátaim! – szólalt meg meghatottan András, miután a hangzavar kissé alább hagyott. – Köszönöm, hogy itt vagytok. Nyilván hallottátok, mi történt ma az Államtanácsban, és emiatt a családomnak távoznia kell szeretett szülőföldünkről, Rézvölgyből. Nem kérünk senkit, hogy osztozzon sorsunkban, és talán sose térhessen ide vissza. Viszont örömmel látunk mindenkit, aki velünk tart egy szép, új hazát felépíteni.
– Követünk titeket! – zúgta lelkesen a tömeg.
