Minden úgy történt, ahogy eltervezték. A Tökös király jött, svindlizett, mint előzőleg, Kálmán pedig úgy tett, mint aki megint nem vett észre semmit.
A csaló gúnyosan örvendezett magában, hogy megint palira tudta venni becsületes partnerét. Nem is időzött a kártyacsata után sokáig, hanem indult haza új szolgáival.
Katica szándékosan elcsúnyította magát, így a király nem ismerte fel benne kovácsának lányát.
Tökös király trónfosztása
Amikor megérkeztek a várába, tüstént munkára fogta őket.
– Fizetséget ne várjatok, azt majd kaptok a Veres királytól, már ha egyszer valaha visszaengedlek – vetette oda nekik kárörvendő hangsúllyal. – Ha viszont nem leszek elégedett a munkátokkal, megismerhetitek a tömlöcöt, de belülről!
Nem szóltak erre semmit. Odi ment a konyhára, Katica takarítani, Libbenő és Suhogó meg a kertbe. Katica reménykedett, hogy rögtön találkozik az édesanyjával, aki a király kulcsárnéjaként szolgált, de Erzsók nem volt sehol.
Kemény munkával telt a nap, a király már rég lefeküdt, mire ők is végeztek. Elindultak, hogy felkeresik Katica szüleit, de a házuk helyén csak üszkös romokat találtak. Katica keserves sírással borult Odi vállára, annyira megrázta a látvány. A szomszédos házak mind sötéten hallgattak, lélek se járt az utcán, így nem volt kitől megkérdezni, mi történt.
Odi azzal vigasztalta Katicát: majd reggel megtudakolják a történteket, azután pedig kitalálják, mit is tegyenek.
Másnap Odi óvatosan kikérdezte szakácstársát, miért rombolták le a kovács házát?
– Szomorú történet! – fogta az suttogóra a hangját. – Volt Mátyásnak, a kovácsnak egy gyönyörű lánya, Tűzrőlpattant Katicának hívták. Ő volt a legszebb hajadon az egész királyságban. Tűzvörös hajába, sudár termetébe, koromfekete szemébe minden legény azonnal belebolondult, aki meglátta. Fente ám rá a király a fogát, hogy elsőként vihesse az ágyába, de Katica valahogy elszökött. Éktelen haragra gerjedt akkor urunk, a szüleit tömlöcbe vettette, a házukat pedig saját kezével gyújtotta fel. Szegény királyné szíve majd meghasadt, úgy szégyellte, hogy ilyen emberhez ment feleségül. Be is zárkózott az egyik toronyszobába, azóta se jött ki onnan. A kovácsék már hét éve sínylődnek a börtönben, ha még egyáltalán élnek. Azóta senki sem meri a lányát elrejteni a király elől, nehogy ő is a sorsukra jusson.
Odi figyelmesen hallgatta a történetet, de nem szólt hozzá semmit. Este aztán társaival kitervelték, hogy már másnap reggel megleckéztetik a királyt, és kiszabadítanak mindenkit, akit ártatlanul börtönöztek be.
Reggel a Tökös királyt kellemetlenségek egész sora érte. Arra ébredt, hogy valami csiklandozza, odakapott, majd kinyitotta a szemét. Meglepetésére új szobalánya magasodott fölé, aki egy vörös hajtincset himbálva ingerkedett az orrával. A szobában égett kenyér meg odakozmált tej szaga terjengett, Odi ezt hozta neki reggeli gyanánt. Ha csak hozta volna, de a tejet a fejére öntötte, azután pedig a kemencéből kikotort hamuval még meg is hintette. Az ajtóban Libbenő és Suhogó kaján vigyorral figyelték, mit tesznek társaik.
– Micsoda disznóságokat műveltek itt? – kiabálta felháborodottan. – Őrség, azonnal vessétek a gazokat tömlöcbe!
Libbenő és Suhogó csak arra várt, hogy az ajtónállók berontsanak, és lássák, mennyire megalázták urukat. Egyetlen szárnycsapással a dühtől vöröslő fejű király két oldalán termettek, lángot fújtak feléje, de csak annyira, hogy meg ne égessék. Annak arca erre a fején éktelenkedő hamunál is szürkébbé vált, annyira megrémült.
– Csak ne olyan hevesen, Tökös! – szólalt meg Katica. – Most szépen a trónterembe megyünk. Hívjad össze oda az egész udvart, meg hozasd fel az összes ártatlanul sínylődő rabot a tömlöcből! Ha nyugton maradsz, akkor egyelőre nem bántunk!
A királynak amúgy, mint a csaló vagy züllött embereknek általában, nem volt nagy a bátorsága, azt a neki engedelmeskedők hadából merítette, ám felfuvalkodottsága erősebb volt a félelménél, ezért így kérdezett vissza:
– Hogy merészelsz tegezni, sőt, megvádolni azzal, hogy én ártatlan embert tömlöcbe vettettem? Ilyen arcátlan pimaszságot még nem éltem meg!
– Na, csak úgy példaként, hét éve miért is börtönözték be a kovácsot és feleségét?
– Miért ne?! Hát, mert megfosztottak a kedvenc időtöltésemtől, s ezzel súlyosan megaláztak, akárcsak ti! – vágott vissza pökhendien.
– Megismersz–e?
– Persze, annak a mulya Veres királynak voltál a gazdasszonya, amíg el nem kártyázott.
– Nem, én kicsit korábbra gondoltam.
Erre láthatóan meghökkent, és csak ingatta a fejét.
– Nos, én vagyok Tűzrőlpattant Katica, a kovácsék lánya. Én pattantam meg a maga buja vágya elől, azért szenvednek a szüleim.
Ez már sokkolta: arca hamuszürkéből előbb vörösre, azután zöldre változott, reszketni kezdett, felfogta, hogy innen már nincs kiútja. Nyomban kiadta a parancsot az őröknek, ahogy Katica mondta, aztán megadóan várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
A trónterembe Libbenő és Suhogó úgy koszosan vitték be, mögöttük lépkedett Katica és Odi. Több csoportban álldogált ott az udvar népe.
Elől egy kis, ötfős csoport, akik előkelő ruházatukkal kitűntek a többiek közül. Ők a Tökös király öccsei, a királyság főurai voltak, a legidősebbet Mákosnak, a többieket rendre Szilvásnak, Mézesnek, Körtésnek, a legfiatalabbat pedig Fügésnek hívták.
Azután következett a léhűtő udvaroncok piperkőc hada, majd a szolgák és a katonák. Tőlük távolabb a lerongyolódott, meggyötört rabok népes serege várta aggódva, hogy mi fog történni. Az összegyűltek arcán látszott, nem nagyon bánják, hogy zsarnokoskodó urukat valaki így megalázta.
Katica rögtön észrevette a szüleit. Odaszaladt hozzájuk, és sírva ölelte magához őket. Szegények csak kis idő múlva ismerték fel benne lányukat, mert bizony jócskán megváltozott távolléte alatt. Csupán fekete szemei ragyogtak ugyanúgy, mint amikor utoljára látták.
– Mit kívántok tőlem? – kérdezte sírós hangon a király Oditól, amikor már mindenki lecsendesedett.
– Először is, engedd szabadon az ártatlan rabokat! Kövessed meg, és kárpótold őket annyi zsák pénzzel, ahány évet a tömlöcben töltöttek.
– Akkor én meg kérem az elmaradt béremet! – kiabálta az egyik szolga, mire többen helyeseltek.
– Mi is a zsoldunkat! – csatlakozott hozzájuk néhány katona.
– Tartsa fel a kezét, akinek ez az úr bérrel, zsolddal tartozik! – kiabálta túl a lármát Odi.
Csak a főurak és az udvaroncok nem merték felemelni a kezüket.
– Na látod, itt az ideje a törlesztésnek. Kezdj is neki ízibe!
A király reszketve hívta kincstárnokát, majd odahordták az aranyat. Sorban eléje járultak a rabok, akiktől félszegen bocsánatot kért, azután odaadott nekik annyi pénzt, amennyit Odi mondott. Persze, csaló természete még ebben a szorult helyzetben is kiütközött, időnként megpróbált egy-egy érmét a zsebébe süllyeszteni. Libbenő és Suhogó azonban éberen figyelte minden mozdulatát, és ilyenkor a fülébe suttogták:
– Ne is próbálkozz, mert bizony megpörköljük a füled!
Egy idő után felhagyott a kísérletezéssel.
Miután minden volt rab megkapta a kárpótlását, következtek a szolgák, végül a katonák. Mire mindenkit kifizetett, a kincstára éppen kiürült. Nem maradt más vagyona, csak a koronája és a jogara, amelyben az ametiszt színű tök tündökölt.
Valahogy híre ment, mi történik a palotában, a vár körül lakók közül egyre többen jöttek kíváncsiskodni.
– Elégedettek vagytok? – kérdezte végül, reménykedett, hogy megpróbáltatásai véget értek.
Elkezdett erre zúgni a tömeg:
– Új királyt akarunk! – hallatszott innen–onnan.
– Monnyon le! Oszt gyüjjék hozzám az állataim alól a ganyét kitakarítani! – ezt egy elég jól öltözött, kerekarcú férfi kiabálta.
Őt a sokaság hangos hahotával jutalmazta, sőt, a „Monnyon le!” annyira tetszett nekik, hogy többször is elismételték.
Érdekes módon, senki sem rikoltotta: „Éljen a király!”, ám többen is kiabálták: „Én is meg tudnám dolgoztatni”.
