II. rész
A vándor
Több mint egy év telt el azóta, hogy Levente elhagyta a szülői házat, és útra kelt dédszüleivel. Gyöngy számára egyhangúságban peregtek a napok. Elsőként kelt, és utolsóként tért nyugovóra. Sokféle vándor megfordult a fogadóban, úrfélék, szegényebbek egyaránt. Majd mindnek megakadt rajta a szeme, mikor kiszolgálta őket az étkezőben. Páran a széptevéssel is megpróbálkoztak, azonban mindenki közeledését kedvesen, ámde félreérthetetlenül elhárította.
Szobája magányában gyakran elgondolkodott, vajon hogyan alakult volna a sorsa, ha Leventét nem utasítja el. Többször is felmerült benne, hogy összeszedi még mindig csekély motyóját, és nyakába veszi a világot. Ám ilyenkor újra meg újra rászólt a rejtélyes hang:
– Még nem jött el az idő. Tarts ki!
Mindent összevetve, aránylag jól ment a sora. Odi és Mátyás elégedettek voltak a munkájával. Az utolsó kritikus megjegyzést Rékától kapta:
– Szinte sohasem használod a kérem meg köszönöm szavakat! Ahonnan származol, ott nem ismerik? Vagy félsz tőlük?
– Bocs, nem tűnt fel – szabadkozott elvörösödve.
Attól kezdve erre is odafigyelt. Maga is meglepődött, hogy mennyivel jobban kedvelte a környezete, és már-már családtagként kezelték. Gondolatai egyre ritkábban forogtak az elmenekülés körül. Helyette meggyőződésévé vált, hogy idekerülésének oka van, valamilyen feladatnak néz elébe.
Azt a fiolát, amit szüleitől kapott, állandóan a nyakában hordta. Bár eleinte haraggal gondolt rá, mégsem akart tőle sohasem megválni. Egy ideje többször is azt tapasztalta, hogy az étkezőben álló kandalló közelében melegség és furcsa bizsergés árad a piciny üvegből. Ez a megmagyarázhatatlan érzés az egyik reggel, takarítás közben szinte elviselhetetlennek tűnt. Egyedül volt, ilyenkor, Ínség havában csaknem üresen állt a fogadó. Kivette ruhája kivágásából a fiolát, és földbe gyökeredzett lábbal meredt a falba vert kampóra akasztott bőrdarabra, amin versnek tűnő ákombákomot vett észre.
– Ez az előbb még nem volt itt! – szaladt ki belőle. – Mi a csuda lehet ez? És hogy került ide? Hé, van itt valaki?!
A kiáltásra Odi dugta be a fejét:
– Mi baj, Gyöngy? Miért kiabálsz?
– Valaki a bolondját járatja velem! Nézd – mutatott a falra –, esküszöm, ez még nem volt itt, amikor takarítani kezdtem!
A férfi kijött, és körülnézett. Azután alaposan szemügyre vette őt, mintha most látná először.
– Hívom Katicát! Ezt akaszd le innen, azután gyere vele a szobánkba! Ott majd mindent megmagyarázunk! – közölte végül izgatottan.
– És a takarítás? Még nem vagyok kész!
– Ez most sokkalta fontosabb!
Gyöngy nem értette a dolgot, azonban nem akadékoskodott tovább, tette, amire a gazda utasította. Odiék lakrészében még sohasem járt, ahogy a többiekében sem, mivel a családban mindenki maga takarított. Némi elfogódottsággal és kíváncsian lépett be, kezében szorongatta a titokzatos bőrdarabot. Odabenn Katica, a férje, meg legifjabb gyermekük, a kilenc hónapos Virág, aki a kiságyában gügyörészett, fogadták.
– Ülj le – mosolygott rá az asszony –, sokáig fogunk beszélgetni.
Kényelmesen elhelyezkedtek, azután elmesélte, mi történt Csiribi-Csiribánál, mielőtt a vén varázsló meghalt.
– Szóval – vonta le Odi a következtetést –, nekem úgy tűnik, neked kellene a bőrre írt végakaratot végrehajtani, és ezzel Rézvölgyet, sőt talán egész világunkat a sárkánytól megszabadítani.
– Nem, az nem lehet! – tiltakozott Gyöngy. – Hiszen sejtelmem sincs arról, hogyan kerültem ide. És nem vagyok hős. Képtelen vagyok rá!
– Pedig csak te lehetsz az, hidd el! – bizonygatta Katica. – Kettőnkön kívül eddig senki sem sejtette, hogy ott függ valami. És az írás eddig előlünk is rejtőzött. Azzal, hogy észrevetted, megtetted az első lépést az úton.
– Ne feledd – magyarázta Odi –, mostanáig te sem láttad. Ez csak egyet jelenthet: készen állsz, még ha magad nem is vagy tisztában ezzel.
– Hiszen fogalmam sincs, mi áll ezen a misztikus bőrön – tiltakozott –, nem ismerem ezt az írást! És én nyugodt életre vágyok, nem kalandokra!
