Gyöngy engedelmesen elővette a bőrdarabot, meg a fecnit, amire lefirkantotta a tartalmát. Sokszor elolvasta, a homály mégsem oszlott.
– Feladom, nem jut eszembe semmi! – sóhajtotta.
– Olyan nincs! Az embernek mindig eszébe jut valami. Legfeljebb nem meri kimondani, hátha valaki kigúnyolja. Most viszont egyedül vagy, ennélfogva nincs kitől félned!
– És te? Egyáltalán, ki a csuda vagy?
– Az most nem számít!
– Márpedig nekem igen! Ki nem állhatom, ha valaki úgy osztja az észt, hogy közben inkognitóban marad. Ha nem árulod el rögtön a neved, Rozinak foglak szólítani.
– Ha jólesik, Pityipalkónak is hívhatsz. Foglalkozz a szöveggel, most!!!
Gyöngy legszívesebben tovább tudakolta volna láthatatlan beszélgetőtársa kilétét, csakhogy a paranccsal képtelen volt vitatkozni. Újra olvasta az első versszakot:
Rézvölgyet balsors sújtja,
Te légy szabadítója!
Teljesítsd kívánságom,
S kövesd útmutatásom!
Azután mindent kimondott, ami az eszébe jutott:
– Igen, Rézvölgyben pillanatnyilag nem mennek jól a dolgok, de ezt Katicáék már elmondták… Akárki írta, arra számított, hogy akad majd egy balek, aki vállalkozik a probléma leküzdésére… Talán rám gondolt… Vagy sem…
– Ez csakis te lehetsz! – szólt közbe Rozi.
– Vettem az adást, csak még rá kell hangolódnom! Mert hát nem igazán fűlik az egészhez a fogam. Na mindegy, nézzük tovább!... Követnem kell az útmutatást. Á, minden használati utasítást ezzel kezdenek, miért pont ez különbözne!
Erre nem kapott választ, így rátért a következő strófára:
Viszontagságos úton
A Remény támogasson,
Hű barátod kísérjen,
Ellenségektől védjen!
– Jól nézek ki! Még meg is mondja, hogy viszontagságokban meg ellenfelekben lesz részem. Naná, ha sétagalopp lenne, nem kéne ekkora feneket keríteni a dolognak… S persze, reménykedjek! Mi mást is tehetnék?... Meg hű barát védjen… Hol szerzek én olyat? Egyedül vagyok, mint a kisujjam…
Ekkor Hópehely váratlanul felágaskodott, és arcon nyalta. Gyöngy meglepetten húzta fel a szemöldökét:
– Bocsáss meg, rád nem is gondoltam! Pedig te vagy az egyetlen barátom, igaz?
A kutyus válaszul hangos csaholásba kezdett.
– Értem. Úgy érzem, ezzel a strófával is végeztem. Lássuk a maradékot:
Vigyél magaddal engem,
Utadat felügyelnem,
Megmutatom majd sorban,
Mi mindent tegyél, s hogyan.
– Ez jó! Naná, hogy magammal viszlek! Ez logikus. Ámde hogy a csudába fogsz kontrollálni?... Hé, Rozi, netán a bőrben lakozol?
– Nem találtad el! – jött a válasz. – Viszont felesleges arra pazarolni az értékes idődet, hogy ezen kérődzöl! Majd időben elárulom, ki vagyok.
– Jól van, csak ne mások jelenlétében beszélgessünk, mert akkor komplett idiótának fognak nézni.
– Ne félj, kizárólag te hallhatsz engem. És fennhangon se kell hozzám szólnod, akkor is tudom, min jár az eszed.
– Akkor nyilván már felfogtad, hogy mennyire nem repesek az örömtől! Na mindegy, kezdek beletörődni a szerepembe, meg a feltételekbe. Ha már itt tartunk, mit kapok, hogy töröm magam, és valószínűleg vállalom ezt az őrültséget.
– Gazdagabb leszel!
– Na, ebben biztos vagyok. Ha másban nem, hát tapasztalatokban, ahogy mifelénk mondják.
Ez a megjegyzése szó nélkül maradt. Rámeredt a bőrdarabra, mert azon most csupán négy sort látott, a többi eltűnt.
– Hé, ez valami vicc?! Nem tudom elolvasni!
Értetlenül forgatta furcsa útmutatóját, majd legyintett:
– Na, ma már nem leszek okosabb. Gyere, Hópehely, hű barátom, hunyjunk egyet, mert mindjárt ránk virrad. Neked is jó éjt, Rozi!
