– Rozi, hogy te milyen vicces vagy! – nyelvelt. – Itt csak ezeket a böhönc fákat meg ezt a faramuci, kétszínű vízfolyást látom.
– Mi lenne, ha feleslegesen nem vitatkoznál?!
Mély levegőt vett, hogy visszavágjon, azonban ekkor, valahonnan távolabbról, Hópehely csaholását hallotta. Eddig erre nem volt példa, a kutyus magától még sohasem távolodott el tőle. Követte az ugatást, alig százméternyire egy fából ácsolt, majd hat méter magas kunyhó maradványait pillantotta meg.
Bent egy halom korhadt fahasáb és egy jókora fejsze hevert a sarokban. A nyelét két kézzel épphogy átérte, kizárólag azért, mert jókora darab lehasadt már belőle.
– Ugye megmondtam? – érdeklődött kissé csúfondárosan a hang.
– Hát, vadászgörény legyek, ha ezzel az óriásokra méretezett baltával bánni tudok! – vágott vissza. – Vagy sörösló, ha az jobban tetszik. No de a kedvedért, Rozi, megpróbálom.
Minden erejét beleadva a feje fölé emelte, majd leejtette a szerszámot.
– Tanuld meg végre, hogy a dolgokat nem megpróbálni kell, hanem megcsinálni!
Valami epés megjegyzésen törte a fejét, ám pulija megint elterelte a figyelmét. Az elszáradt faághoz szaladt, és kitartóan morgott.
– Jól van, Hópehely, megyek már!
A fejszét maga után vonszolva tért vissza a fához, erőlködve megemelte, majd ráejtette az egyik gallyra, ami épphogy behasadt.
– Milyen buta vagyok, emelgetem ezt a ménkű súlyt, mikor üthetném is! – dünnyögte.
Keresett egy jókora kavicsot, a baltát éknek, a követ meg kalapácsnak használta. Nem ment könnyen, azonban jó negyedórás, szolid káromkodásokkal tarkított küszködés árán az ágból egy arasznyit levágott.
– Bravó! – dicsérte meg a hang.
– Köszike! – felelte a tőle telhető leggúnyosabb hanghordozással.
Csanakját mintának alkalmazva méricskélte, mekkora fadarabra lenne szüksége. Az ág még a tövénél sem volt ehhez elég vastag.
– Szóval, megint potyára törtem magam, mint mindig! – fakadt ki ingerülten. – Le kell az egészet valahogy nyiszálnom a törzsről. Csak tudnám, hogyan!
Akárhogyan erőlködött, képtelen volt a fejszét annyira megemelni, hogy a megfelelő helyre sújtson. Azután megpróbált feljebb kapaszkodni az ágra, csakhogy a szerszámmal ez sem sikerült. Elkeseredve nekivetette a hátát a fatörzsnek:
– Hát, nyilvánvalóan mégsem én fogom kifaragni azt a csanakot!
– Már megint a régi nóta: nem megy, feladom – teremtette le láthatatlan kísérője. – Gondolkozz!
– Könnyű kívülről kritizálni! – legyintett. – Inkább adj valami tanácsot!
– Már adtam. Ámde, ha nem értetted volna, megismétlem: gondolkozz!
– Hát, nem vagy egy egyszerű eset – feleselt. – Bár jobb tipp híján éppenséggel megpróbálhatom. Ne szólj semmit, tudom, nem megpróbálni, hanem megcsinálni kell!
Percekig homlokát ráncolva meredt maga elé, csakhogy egyetlen épkézlábnak tartott ötlet sem jutott az eszébe.
– Hópehely, te mit tennél a helyemben?
Nagyon elcsodálkozott, mert a puli eliramodott visszafelé, a Szőke-folyó irányába. Pár lépés után megtorpant, visszanézett, és hívogatóan csaholt.
– Hópehely, te egy zseni vagy! Hogy erre nem jöttem rá magamtól! Hiszen kérhetek szerszámot Mártontól. Mit nekem az a néhány napnyi kutyagolás! Hé, Rozi, mit szólsz hozzá?
– Látod, ezt már szeretem!
Az éjszakát a kunyhó romjainak védelmében töltötte, majd jókor reggel felkerekedett a halászhoz.
