Minden akaraterőmre szükségem van, hogy a történethez illően komoly maradjak. És közben zsong a fejem. Még ha az életem függne is tőle, akkor se bírnám a felét sem visszamondani ennek a tömény zagyvaságnak. Most nagyi elhallgat, és hátradől a székében. Azt hiszem, valóban megkönnyebbült attól, hogy végre mindezt elmondta.
– Tyűha! Hogy ezt így megjegyezted, hát az nem semmi! Tudod, őszintén csodálom, és irtóra irigylem a memóriádat! Bár az enyém lenne ilyen! – töröm meg pár perc múlva a csendet. – És hogyan bírtátok röhögés nélkül meghallgatni azt a süket dumát, amit a bírónő levágott?
– Tudod – legyint –, akkorra már megszoktuk. A kötelező szemináriumokon naponta kellett hasonló buzdító szövegeket végighallgatnia minden dolgozónak. Aztán jött az éljen Rákosi, éljen nagy Sztalin skandálása. Aki nem lelkesedett eléggé, netán vitatkozott, nem biztos, hogy megúszta komoly retorzió nélkül. Szerencsére, pár év múlva már könnyebb lett az élet.
– Na és mit szóltak az ítélethez a férfiak?
– Hát, képzelheted! A folyosón, a terem ajtaja előtt a Pali odalépett az Imréhez, megbökte a mellén, és pökhendien azt mondta:
„– No ide figyeljen Berg! Magának most már semmi keresnivalója a feleségemnél! Úgyhogy ajánlom magának, többé a közelébe se jöjjön, különben nem állok jót magamért! Berta, jöjjön! Nekem ma már nem kell a miniszterhelyettes elvtársat fuvarozni, úgyhogy most hazamegyünk szépen, és megünnepeljük, hogy végre megszabadultunk ettől a háborús roncstól!
– Nono elvtárs – szólt közbe a terem ajtajában megjelenő gépírónő –, ez nem egy kocsma, ahol kakaskodhat!
– Aranyoskám – súgta a fülembe, mikor elment mellettem –, én a Berget választanám! Minden jót, vigyázzon magára!”
– Szótlanul elindultunk kifelé. Elől a Pali, azután én, utolsónak meg az Imre. Az előcsarnok faliórája szerint még nem volt két óra! Az egész nem tartott egy órát se, pedig nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A járda meg az úttest még nedves volt, nyilván esett, mialatt a tárgyalóteremben voltunk. A Pali, hátra se nézve, már megtett pár lépést a Bajcsy-Zsilinszky út felé, amikor az Imre elém állt:
„– Kedves, még nem válaszolt a levelemre! Biztosan megvolt rá az oka. Amit nem is akarok firtatni. De, kérve-kérem, találkozzunk! Beszéljünk a jövőről! A kislányunkról, Gerduskáról! Ugye, nem utasít vissza?
– Berg, hát mit képzel, fogom én ezt hagyni! – fordult vissza szélsebesen a Pali, mielőtt bármit szólhattam volna, és karon ragadott. – A Gerduska a nevemet viseli, és én fogom fölnevelni! Mégpedig úgy, ahogyan én jónak látom! Én most hazakísérem a feleségem, és meg ne lássam a közelében, mert nem állok jót magamért!
– Palikám, kérlek, ezt hadd döntsem el én! – szólaltam meg bátortalanul. – A Gerduska végeredményében az Imre kislánya, így neki is vannak jogai…
– Lárifári, az ilyennek legfeljebb kötelességei lehetnek! Meglásd, a gyámhatóság nekem fog igazat adni! Majd megkérdezem a miniszterhelyettes elvtárs titkárát.
– Nos, kedves Berta, én mindenképpen szeretnék magával mihamarabb zavartalanul beszélgetni! Azonban úgy látom, ez ma lehetetlen! Szép napot kívánok magának!”
– Az Imre ezzel sarkon fordult, és gyorsan elbicegett. Legszívesebben utána futottam volna, de a Pali szorosan fogta a karomat. Bizony, akkor rettentően megijedtem tőle. Mert még sose viselkedett így! Jobbára gyengéd és figyelmes volt. Elképzelni se tudtam, mi lenne, ha ellenkeznék! Hát inkább beletörődtem, és mentem vele.
