Késő délután, amikor már majdnem feladta a reményt, és lélekben edzette magát egy újabb, borzalmakkal tarkított éjszakára, végre megérkezett:
Kéklő partján sikáros,
Zsurlófű ottan honos.
Nyomai faragásnak
Egykettőre elmúlnak.
Kiszedte a tarisznyát a vízből, és összeszedelődzködött.
– Gyere, Hópehely, menjünk vissza Mártonhoz! Ránk fér egy kiadós, bográcsban főtt halászlé, hozzá jóféle bor meg egy kiadós beszélgetés!
Talán ötven lépést tehetett meg, amikor egy kedves, csengő, női hang megfordulásra késztette:
– Gyöngy, kérlek, várj meg!
A tengerből gyönyörű, hosszú hajú, szőke nő lépett ki, és indult méltóságteljesen felé. Fejét vérvörös korallkorona, nyakát igazgyöngyökkel kirakott kösöntyű ékesítette.
– Villő vagyok, a vízitündérek királynéja – mutatkozott be. – Örülök, hogy kiálltad ezt a próbát.
– Valóban? – méregette gyanakodva.
– Kérlek, fogadd el ezt tőlem! – nyújtott felé aranyláncon függő hatalmas, csepp alakú, fénylő fekete igazgyöngyöt, amihez foghatót még képen se látott soha. – Ez megvéd minden vízben leselkedő veszélytől.
– Valóban? – ismételte magát Gyöngy, és nem nyúlt a mesés ékszerért.
A királynő felnevetett:
– Egyáltalán nem csodálkozom, amiért kételkedsz a szavaimban. A helyedben én is bizalmatlan lennék. Azonban nézd hű barátodat, Hópehelyt, őt nem bírnám megtéveszteni.
A puli az egész beszélgetés alatt nyugodtan hevert Gyöngy lábainál, és nagy odaadással rasztázta mellső mancsai szőrét.
– Invitálnálak a palotámba, bár azt hiszem, az átéltek miatt nem igazán vágysz oda.
– Mi bajom történhet? – gondolta. – Ha ez is a próba része, akkor úgysem enged el, akármit is teszek. És emlékeim szerint Villő jó tündér.
– Rendben, elfogadom – jelentette ki határozottan. – Az ajándékot is, meg a meghívást is. Köszönöm. Ugye, Hópehely is velünk tarthat?
– Természetesen. Nos, add a kezed, és menjünk!
Annak idején, egy tengerparti családi nyaraláson szülei rábeszélésére egyszer kipróbálta a könnyűbúvár felszerelésben merülést, és nem szerette meg. Leküzdve idegenkedését a nyakába akasztotta az ékszert, és pulistól követte a tündért a tenger habjai közé. Villő társaságában a víz alatti világot érdekesnek és gyönyörűnek találta. A szabad lebegést pedig különösen élvezte, és korábban elképzelhetetlen élményekkel gazdagodott.
Rövidesen feltűnt a palota. A homokos tengerfenéken álló hatalmas, félgömb alakú koralltömbből emelkedtek ki a sokszínű korallágakból képzett falak és tornyok. Csúcsíves kapui és ablakai, a csipkézettnek tűnő élek gótikus remekműre emlékeztették.
A kastély előtt, számos tündér társaságában, fess fiatalember várakozott rájuk.
– Ő itt János – mutatta be Villő. – Valaha Vasföld királya volt, de engem választott, és most már itt él velem.
– Örvendek, szép kisasszony! – hajolt meg szertartásosan.
Hangja ismerősnek tetszett.
– Ha nem tévedek, maga az a szívtipró, aki a minap a palotájába hívogatott. Mit szólt ehhez a párja?!
– Ő a legcsábosabb hangú férfi a birodalmamban – kacagott Villő. – Még nem akadt nő, aki ellenállt neki, úgyhogy büszke lehetsz magadra! És most gyerünk, nézzünk körül odabenn!
A tündérlak belseje is ugyanolyan szemet gyönyörködtető volt. A falakat alkotó korallok csúcsíves boltozatban záródtak össze. A szárazföldi építményektől mindössze annyiban különbözött, hogy mindenütt kilátott a kristálytiszta, smaragdszínű vízbe.
Miután körülvezették, és mindent megcsodált, a királynőhöz fordult:
– Mi történt volna velem, ha nem állok ellen a csábításnak?
– Érdekes az? Kiálltad a próbát, szerintem ez a lényeg!
– Na, de mégis! Engem roppantul furdal a kíváncsiság.
– Ó, ti emberek! Folyton azon rágódtok: „mi lett volna, ha…”. Visszamenni az időben, egy másik utat kipróbálni lehetetlen. Egyébként meg jobb, ha nem tudod, biztosan gyakorta gyötörnének rémálmok.
