Van időm gondolkodni, mert most a szokásosnál hosszabb szünetet tart. Csodálom a lelkierejéért, amiért mindezt elmesélte. Tegnap még biztosan nem akarta, legalábbis ezt feltételezem. Hiszen akkor mindössze annyit mondott: a Pál vérig sértette valamivel a dédapámat, aki ezért nem állt velük szóba, és a nyaranta az unokáira vigyázni sem volt hajlandó.
Micsoda mérhetetlen harag és gyűlölet halmozódott fel benne a háború alatt és utána! Hogy még a saját lányát is képes volt lekurvázni és leköpni. Ráadásul a pici gyerekei szeme láttára! Akkor anyu már hatéves, az ikrek még csak háromévesek voltak. Ha valami, hát ez és a pokolra kerülés emlegetése kétségkívül életre szóló lelki sebeket okozott nekik, ebben holtbiztos vagyok. Ez pedig megbocsáthatatlan!
Vagy talán mégis? Mégsem! De vajon megérthető-e, magyarázható-e? Esetleg! Hiszen a dédapám a hat hold földjével mégiscsak egy kisember volt, nem pedig tömegeket kizsákmányoló tőkés! Amíg hagyták, gazdálkodott a családja által emberöltők óta művelt területen. Hány évet ívelhet át ez? Ha jól belegondolok, legalább százat, vagy még annál is többet! És a tisztes jólétből egyszer csak kisemmizik, szinte földönfutóvá teszik! Vajon csodálkoztak ennek a végrehajtói, amiért csak gyűlölettel tudott rájuk gondolni! Akárcsak a hozzá hasonló szerencsétlen sorstársai!
Most tudatosul bennem, hogy mindaz, amit erről a korszakról tanítottak történelemórán, hogyan is mondjam… meglehetősen leegyszerűsített és elfogult. A földosztást meg az államosítást a boldog jövőhöz vezető út akkori legfontosabb állomásainak, és ezért mindig olyan nagyszerűnek, felemelőnek tudtam. Hogy ez rettenetes igazságtalanságokkal járt, nos, erről a tanítóim meg az idősebb elvtársaim jó mélyen hallgattak. És ki a megmondhatója, még hány fontos dologról nem a teljes igazságot ismerem! Vajon mostantól minden történelmi infót fenntartással kell kezelnem?! És készpénznek vehetem-e a hétköznapi híreket?
Nagyi hangja zökkent ki a töprengésből:
„– Jaj, hát most mi lesz velünk ezek után? – kérdeztem kétségbeesetten, miután magunkra maradtunk.
– Ugyan, menj már, hát mi lenne! Most már saját lakásunk van ugyebár, úgyhogy élünk majd, mint Marci Hevesen! Nincs igazam?
– De hát apámuram azt mondta, többé látni se akar minket! És mit fognak szólni a ház lakói?
– Berta! Már megint mi a fenének aggódsz te annyit? – vonogatta a vállát. – Anyád úgyse fog neki békét hagyni, mert hát iszonyúan odavan a srácokért. Úgyhogy nem adok egy hetet, na, talán kettőt, esetleg hármat, és meglásd, idejönnek. Akkor majd apáddal lemegyünk ugyebár a kocsmába békülni. Aki meg a házból egy szót is mer szólni, annak majd megmondom, hogy ló fut a síkságon! És ha netán nem értenék az ilyen finom beszédet, akkor majd úgy szabolcsiasan fogom a pofájukba vágni! Abból majd értenek ugyebár! No de erről már eleget beszéltünk ugyebár, ideje megebédelni!”
– Ugye, mondanom se kell, hogy a Pali ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg. Persze nem vitatkoztam vele, nem volt nekem arra se időm, se erőm! Attól kezdve mindent, de mindent egyedül, az anyám segítsége nélkül kellett megcsinálnom! Te azt el se tudod képzelni, hogy mennyit küszködtem a munka után a bevásárlással, főzéssel, mosással! Mert a Pali akkor se tett keresztbe egyetlen szalmaszálat se, amikor otthon volt. No de nem akarok neked most, így utólag, siránkozni! Régen volt, elmúlt, Istennek hála! Sajna, viszont az anyámékat se láttam soha többé! – sóhajtozik.
