– Szerintem jól csináltad! – bíztatta belső énje.
– Igen?!
– Hát persze! Csiperke közelébe kellett jutnod. Maga jött érted, és díszkísérettel visz a palotájába, mit akarsz még?
– Mondjuk, jó lenne tudni, hogyan tovább – feleselt némán.
– Gondolkozz!
– Azt csinálom, ha nem vetted volna észre! Oké, nézzük, mi történhet!
– Nagyon helyes, mindig a lehetőségek számbavételével kezdjél! – buzdította a hang.
Gyöngy idegesen nézett Csiperkére, ellenben nem úgy ítélte, hogy az olvasott volna a gondolataiban. Némileg megnyugodva kezdte latolgatni, mit kellene tennie, amikor a palotába érnek:
– Nos, először megint faggatni fog, honnan kerültem ide, meg hogy hívnak. Azt hiszem, a Galóca név jó lesz.
– Szerintem nem! – hallotta az ellenkezést. – Válassz valami kacifántos, de emberinek tűnő nevet.
– Kornéliafafaragová?
– Ez már döfi! Képes leszel kétszer hibátlanul elismételni?
– Ne félts! Na, ezzel megvolnánk… Mit mondjak, miért jöttem?... Ajándékot hoztam…
– Badarság, azt nem veszi be!
– Azzal mégsem hülyíthetem, hogy eltévedtem…
– Miért ne?
– Mert ez legalább annyira átlátszó, mint a másik.
– És ha ezt szeretné hallani? Hogy át lehet kelni a hegyen?
Amíg magával vitatkozott, észre sem vette, hogy már jókora utat tettek meg. A szürkeségből egyszer csak eléjük tornyosult a vár, amelynek kapuját lándzsás törpék vigyázták. Zsarnokuk láttán hasra borultak, és dárdájukat magasra tartva üvöltötték:
– Hozsánna néked Csiperke úrnő!
A jelenetet annyira nevetségesnek találta, hogy Gyöngy alig bírta magába fojtani a röhögést. Fuldokolni kezdett, mire a gnóm hátranézett:
– Mi van, pondró, berezeltél?
Nem érdekelhette a válasz, mert beviharzott a kapun. Az udvaron törpék tolongtak, akik most riadtan rebbentek szét, és ugyanúgy hajbókoltak, mint a kapuőrök. Csiperke a humkány hátán egyenesen a trónterembe lovagolt, kísérői meg utána taszigálták Gyöngyöt.
A hatalmas terem telis-tele volt szorosan egymáshoz préselt, élettelen, páni félelmet tükröző arcú rongybabákkal. Mindössze a hátul elhelyezett magas emelvényen álló trónushoz vezető út maradt szabadon.
A gnóm a humkányról egyenesen a dobogóra lépett, majd maga elé rendelte Gyöngyöt. A két fej így egy magasságba került.
– Na, most halljam, hogy hívnak? – rikácsolta Csiperke. – De az igazat mondd, a vesédbe látok! Ha hazudsz, menten véged!
– Kornéliafafaragová – hadarta rezzenéstelen arccal a kitalált nevet.
– Ismételd meg, de érthetően!
Gyöngy kedvesen mosolyogva újra eldarálta, a sárkányporonty pedig kétségbeesetten próbálta megjegyezni a se füle se farka szót. Végül hirtelen mozdulattal átölelte, közben ezt rikoltotta:
– Lelked belém szálljon, Korfafa… Korliarová… Liafarok!
Gyöngy ezúttal meg sem kísérelte magába fojtani a röhögést. Csiperke előbb értetlenül bámult rá, majd őrjöngeni kezdett:
– Hazudtál, pondró! Ezért meglakolsz!
Belekapaszkodott Gyöngy ingébe, és egyetlen erőteljes svunggal kettétépte. Előbukkant a nyakában lógó, Villőtől kapott nyakék, és a szüleire emlékeztető fiola. Az üvegcsében kavargó lila ködből ekkor Remény arca tűnt elő. Az őrjöngő meg akarta ragadni, ám az kicsúszott a markából, ami csak olaj volt a tűzre.
– Ez kell nekem! Azonnal! – toporzékolt. – Add ide szépszerével, ne kelljen kétszer mondanom!
– Kérlek, csak ezt ne, a szüleimtől kaptam emlékbe! – könyörgött Gyöngy. – Minden mást szívesen odaadok.
– Mit képzelsz, hogyishívnak… Korfafa, vagy mit bánom én, mi a neved, hogy csak úgy alkudozhatsz velem, Rézvölgy úrnőjével? – sipította. – Hé, legények, csiklandozzátok meg egy kicsit!