Megköszönték az útbaigazítást, érzékeny búcsút vettek vendéglátóiktól, majd nekivágtak a Zöldmező királyságba vezető útnak.
– Arra gondoltam – szólalt meg Libbenő –, hogy egyedül állnék be kertésznek, ti meg rejtőzzetek el! Így titokban segíthetnétek, amikor az a valami közbe akar jönni.
A többieknek tetszett az ötlet. Amikor a királyi palota közelébe értek, különváltak, hogy a palota népéből senki se sejtse: Libbenőnek társai is vannak.
A kapura jókora táblát szegeztek:
Kertészt felveszünk.
Fizetség megegyezés szerint.
Libbenő odajárult Oszi király elé:
– Felség, én beállnék kertésznek! Mit kéne tennem?
– Van a kertemben egy sínylődő rózsabokor, apám idejében azon minden teleholdkor csodaszép aranyrózsák nyíltak. De ez régen volt! – sóhajtott búsan a király. – Szóval, ha azon legalább száz szál rózsát tudnál nevelni, bizony, bármit kérhetnél. Ha viszont kudarcot vallasz, jobb, ha elbujdokolsz a királyságomból.
– Megpróbálom, felség! Ha sikerül, én csak egyetlen szál rózsát kérnék arról a bokorról. Van egy barátom, akin csak az segíthet.
Ráállt a király, kezet adott rá, Libbenő pedig késlekedés nélkül ment a dolga után. Látta, hogy a kertet szépen gondozták, egyedül csak azzal az egy rózsabokorral nem boldogultak a kertészek. Gyomnövények indái tekeredtek rá, körülötte méteres gaz nőtt, a leveleken pedig tetvek hada feketéllett.
Nekifogott a munkának: gazolt, permetezett, metszett, közben pedig kedves szavakkal becézgette a bokrot, ahogy a tündérektől tanulta. A nap végére az is ugyanolyan szépen ápolt volt, mint minden más a kertben.
Amikor beesteledett, feljött a hold, jó kövérre hízott D betűnek látszott, pár nap lehetett már csak a holdtöltéig. Libbenőhöz csatlakoztak társai, megbeszélték: elrejtőzve őrködnek, amíg ő pihen.
Éjfél felé járhatott, amikor sűrű fekete felhők úsztak a hold elé, annyira besötétedett, hogy az orruk hegyét sem látták. Egyszerre csak valami zörögni meg fújtatni kezdett a közelükben. Libbenő meggyújtotta a törpék lámpását, hát egy irdatlan vaddisznó törtetett a rózsabokor felé, látszott, kárt akar abban tenni.
Suhogó sem volt rest, még idejében rálibbent a vaddisznó hátára, megkapaszkodott az agyaraiban, majd elkezdte űzni. Megugrott az állat, próbálta lerázni azt a valamit, vagy valakit, ami a hátára került, de az nem tágított. Rohant hát riadtan árkon–bokron keresztül, Suhogó meg egyre gyorsabb futásra ösztökélte. Egyébként hagyta, hadd menjen, amerre akar, csak a rózsabokor közelébe nem engedte. Hajnalodott, mire a vaddisznó elkezdett fáradni, egyre lassabban mozgott, végül a palota felé vette az irányt. Suhogó ekkor jó magasra repült: onnan nézte, mi lesz az állattal.
Amikor a nap vérvörösen előbukkant, a vaddisznó megrázkódott, fiatal nővé változott, odavánszorgott a falhoz, és egy rejtekajtón bement a palotába.
Reggel, szokásához híven, a király ment jó reggelt kívánni a feleségének. De Szende kiüzent a szobalánnyal: igencsak gyengélkedik, ezért aznap senkit sem akar látni! Csodálkozott Oszi, eddig ilyesmi nem fordult elő, de eleget tett a kérésnek.
Napközben Libbenő tovább gondozta a rózsabokrot, az pedig egyre szebb lett, meg is jelentek rajta az első bimbók. Amikor a király körbesétált a kertben, megdicsérte Libbenőt, hiszen ilyen szépnek rég látta a növényt.
Sötétedéskor Odi a rejtekajtó közelében, Suhogó és Katica Libbenő közelében bújtak el. A holdfényben fürdő bokron a bimbók egyre duzzadtak. Majd megint sötét felhők gyülekeztek a kert felett, nyerítés és patadobogás hallatszott. Előbukkant egy vadul száguldó éjfekete vadló, neki akart rontani a bokornak.
Suhogó ismét résen volt: felpattant a hátára, belekapaszkodott a sörényébe, azután egész éjjel vágtatott rajta. Hajnalra a paripa teljesen kimerült: már csak poroszkálni tudott, habzott a szája, a verejték patakokban csorgott róla. Amint felkelt a nap, az előző napi nővé változott, csak már jóval idősebbnek tűnt.
Később Odi elmesélte társainak, mit látott:
– Egy asszony jött ki a várból, karját a hold felé tárta, közben hosszasan motyogott valamit. Végül átbucskázott a fején, mire vadlóvá változott, közben meg fellegek kezdtek gyülekezni a hold elé.
Összeállt bennük a kép: tudták már, mire megy ki a játék.
Szende királyné aznap is gyengélkedett, újfent nem engedte be a szobájába férjeurát.
Estére a rózsabokron a bimbók úgy megduzzadtak, hogy már csak kevés hiányzott a virágba boruláshoz. Libbenőék felkészültek a megvédésére. Most Suhogó és Odi is elbújtak a palota falában nyíló rejtekajtónál. Aznap telehold volt, kerek képétől minden ezüstös fényben ragyogott. Kisvártatva megjelent a nő, átbucskázott a fején, most vadkecskévé változott. Suhogó egy pillanatig sem késlekedett, ráugrott, és nyomban hajkurászni kezdte, egyre messzebb a palotától.
Odi szaladt Libbenőhöz és Katicához, akik a közben kinyílt aranyrózsákban gyönyörködtek. Termett a bokron vagy ezer, úgy meghálálta a gondoskodást. Gyorsan levágtak száz szálat, és nem törődve a késői időponttal, vitték a királyhoz. Az először mérgesen el akarta kergetni őket, de amikor ránézett a csokorra, nyomban elpárolgott a mérge, rohant azonnal Szendéhez. Libbenő, Katica és Odi pedig szorosan a nyomában.
Beléptek a királyné szobájába, ám az üres volt.
– Várjon egy kicsit, felség! – mondta Libbenő. – Lesz itt még nagyobb meglepetésben is része!
Oszi értetlenül nézett előbb rájuk, majd a kezében lévő csokorra. Libbenő megismételte a javaslatát, de egyelőre többet nem árult el. Leültek és vártak.
Már kezdett derengeni, amikor bánatos mekegést hallottak. Suhogó a szarvánál fogva egy vadkecskét vonszolt be, és odaállította az ablak alá. A szerencsétlen állat inkább holt volt, mint élő, látszott rajta, hogy kíméletlenül meghajszolták. Amint a felkelő nap sugara rávetült, Szendéhez hasonlatos nővé változott. De nem volt már sem fiatal, sem szép! Púpba hajlott a háta, arca bibircsóssá randult, orra legörbedt. Amikor kinyitotta a száját, jó pár fogának már csak hűlt helye látszott. Elkezdett rikácsolni: őt milyen sérelem érte.
Ezt azonban már Oszi sem tűrhette tovább, bármennyire is pipogya alakként viselkedett eddig, most felébredt benne az alvó oroszlán. Felesége lába elé dobta a rózsákat:
– Elég! Nesze, itt vannak a virágaid! Most már látom, hogy csak a neved Szende. Majd a tömlöcben lesz időd azon gondolkodni: rút varázslattal csak ideig-óráig csavarhatsz az ujjad köré másokat.
Ezzel elvezettette a banyát, aki toporzékolt, átkozódott, meg kígyót-békát kiabált a férjére és leleplezőire.
A király állta a szavát. Kimentek a rózsabokorhoz, ahol saját kezével vágott mindegyiküknek egy-egy szál rózsát ajándékba. Majd Libbenőt kérte, hogy vágja le magának a kialkudott bérét.
Megköszönték az ajándékot, végül elbúcsúztak a királytól.
