Kapott egy kamrácskát, amelyben csak egy ágyból meg egy tulipános ládából állt a bútorzat. Réka megmutatta, mik a teendői, azután magára hagyta.
A beilleszkedés itt sem ment könnyen. A fogadósok kényesen ügyeltek a tisztaságra, a rendre. Ez megegyezett Gyöngy értékrendjével, csak a végrehajtásba csúsztak bakik.
Valamelyik reggel például éppen végzett az egyik szoba takarításával. Már bevetette az ágyat, eligazította a székeket az asztalka körül, törült egyet az asztallapon meg a szekrény ajtaján, felsöpörte a padlót. Elégedetten menni készült, amikor Réka rányitott. Körülnézett, majd bekukkantott az ágy alá.
– Poros az almárium teteje! – jelentette ki.
Nem hitt a fülének:
– Hiszen nem is nézett oda, miből gondolja?
– Hajolj csak le, meglátod!
Azzal magára hagyta a meghökkent Gyöngyöt, aki hitetlenkedve húzta végig a kezét a szekrény tetején. Piszkosak lettek az ujjai. Furdalta az oldalát, vajon mit látott Réka az ágy alatt. Hát, szép nagy porcicákat. Elvörösödött, majd újra alaposan kisöpört, felmosott, és letörölt minden bútort.
Más alkalommal hirtelen szélroham tört a fogadóra. Ajtók, ablakok csapódtak szerte az épületben, főleg az éppen lakatlan szobákban. Mátyás nem állta meg szó nélkül:
– Gyöngy, miért nem csuk be maga mögött?
– Nem én voltam! – indulatoskodott.
– Pedig más nem lehetett. Figyeljen jobban!
Néhány nap múlva Odi állította meg:
– Gyöngy, feltűnt már magának, hogy nem szokta befejezni a mozdulatait?
– Mit nem csinálok?! – háborgott. – Miért piszkál mindenki?
– Szóval, észre sem veszi – állapította meg higgadtan a férfi. – Valahogy félbemaradnak a dolgok. Résnyire nyitva az ajtó, ha kijön, vagy bemegy valahová, nincs ráfordítva a rigli az ablakra, félig letörölve az asztal, folytassam?
– Ezt nem tűrőm! Mindennel engem vádolnak!
Nem várta meg a választ, hanem fúriaként elrohant. Felkapta Hópehelyt, és bezárkózott a kamrájába. Sértődötten nyalogatta lelki sebeit:
– Kellett nekem erre a lepra helyre szegődni! Kidolgozom a belem, odateszem magam, és mi a köszönet: félbemaradnak a dolgok. Bezzeg, ha Levente csinál valamit rosszul, anyuci „vigyázz jobban kisfiam!” felkiáltással simogatja meg a buksiját… A múltkor is, amikor a folyosót takarítottam, és Mátyás átesett a koszos vízzel telt vödrön, nem azt mondta, hogy „Bocsánat, nem figyeltem”. Hanem lehordott, hogy „a csöbröt talán nem itt kellene tartania!”… Bár sohase vettem volna nyakamba azt a fránya fiolát, és kívánkoztam ide.
Arra riadt, hogy kopognak az ajtaján.
– Gyöngy, szeretnék veled beszélni! – hallotta Katica hangját.
– Én meg nem! – gondolta, és nem mozdult.
Hópehely azonban boldogon csaholni kezdett, és elárulta őket.
– Nyisd ki, kérlek! – ismétlődött a kopogtatás.
Vonakodva tárta ki az ajtót. Katica belépett, alaposan szemügyre vette a kamrát, majd leült vele szemben a ládára, és türelmesen, derűs arccal nézte őt.
– Mit akar? – kérdezte nyeglén. – Maga is letol, hogy nem vagyok elég alapos, szorgalmas, meg mit tudom én, még mi nem vagyok?!
– Eszem ágában sincs! Úgy tekintek rád, mint a lányaimra, Zsókára és Tündére. Tudom, nagyon egyedül érezheted magad, távol az otthonodtól, a szüleidtől.
– Nem vagyok a lányod, és nem vagyok magányos! – tülekedtek a szavak Gyöngy szájára, mégis visszafogta magát, és hallgatott.
– Nyilván hallottad már, hogy nekem huszonhat év kiesett az életemből. A gyermekeim még kicsik voltak, amikor Odival elkerültünk valahová, és felnőttek, mire visszatértünk. És érzem, azalatt hiányzott nekik a jobbító szándékú szülői szó. Mert maradt egy csomó idegesítő szokásuk. Világért sem szeretnélek bántani, de neked is akad egypár.
Gyöngy megmerevedett, és konokul hallgatott.
– Nem akarlak én megváltoztatni – folytatta Katica. – Igazából a többiek sem. Azt ugye belátod, itt minden a vendégekért történik. Ha bárki rosszul végzi a dolgát, annak csakhamar híre szalad hetedhét országon. Te, ez idő szerint, hozzánk tartozol, még ha nem is vagy családtag. Gondolkozz el ezen! Most nem zavarlak tovább! Tudod, hol találsz.
Kedvesen mosolyogva távozott.
