– A fenébe – dünnyögte Gyöngy –, ugyanúgy vagyok, ahogy Dömötörnél! Nem akar bántani senki, csak emlékeztetnek arra, jól kell dolgozni! Tudom én azt magamtól is, igyekszem, ahogy tőlem telik… És ha csak ennyi telik tőlem?!... Akkor, azt hiszem, inkább előbb, mint utóbb küldenek el. Hiszen nem vagyok rokon, hogy eltartsanak! Illetve… bizonyos értelemben tényleg a lányod vagyok, csak azt te még csak nem is sejted! Na, még csak az kéne, akkor mi mindent kellene hallgatnom!
Elkeseredve, és önmagát sajnálva órákig simogatta Hópehelyt, aki boldogan heverészett a lábainál. Azonban egyre erősödött annak felismerése, a hiba valószínűleg benne van. Végül így buzdította magát:
– Szedd össze magad, Gyöngy! Akár igazuk van, akár nem, mutasd meg nekik, milyen belevaló csaj vagy!
Megkereste Odit:
– Bocs, hibáztam!
– Rendben – mosolygott rá a férfi –, borítsunk fátylat a történtekre! De azért figyeljen oda jobban!
Ahogyan az esztenán, ez a beszélgetés is átbillentette Gyöngyöt a holtponton. Napról napra gördülékenyebben végezte a dolgát, egyre kevesebb hibát vétett. Nem telt el egy hónap sem, és már nemcsak takarított, hanem a konyhán is segített, később még a vendégek kiszolgálásában is.
≈
Álom hava közepén Katica és Odi szülei meglátogatták a Víg Gölöncsért. Aznapra a fogadó ajtajára kitették a zárva táblát. Odi és Mátyás sokfogásos ünnepi lakomát főzött. Este a család körülülte a díszesen megterített asztalt, míg Gyöngy és a többi alkalmazott felszolgált. Így tanúja lett, amikor az öregebb Mátyás bejelentette:
– Gyermekeim, Levente egykettőre eléggé érett lesz, hogy kövessen Tökország trónján. Aratás havában, amikor megünnepeljük a tizennyolcadik születésnapját, fejére teszem a koronámat. Addig, hogy szokja az udvari életet, meg a hivatallal együtt járó teendőket, magammal viszem.
A fiatalember meglepetten, a család többi tagja ürömmel vegyes örömmel fogadta a hírt, Gyöngy viszont elsápadt. Alig várta, hogy véget érjen a vacsora, és elbujdokolhasson a kamrájába.
– Hogy én milyen szerencsétlen vagyok! – sírta el bánatát Hópehelynek, aki szokása szerint hanyatt fekve kérlelte, hogy a hasát vakargassa. – Királyfira vágytam, aztán, amikor az egyik szerelmet vallott, hp módjára elküldtem… Persze, nem volt ráírva, ki fia borja! Bár,… a kora miatt akkor se kellene, ha ő lenne az egyetlen kérőjelölt!
– Biztosan? – kérdezte egy korábban sem ébren, sem álomban nem hallott hang.
Meglepetten nézett körül, vajon ki szólt hozzá, hiszen a kutyussal kettesben vannak. Egy eb pedig, akármilyen szép meg okos, ugyebár képtelen megszólalni. Kivéve az írók fantáziájában. Úgyhogy folytatta a lamentálást:
– Naná!... Bár talán mégsem… Á, kár ezen töprengeni, ez a hajó elment! Egyáltalán, akad ebben a világban korban hozzám illő, facér uralkodó? Aki ráadásul még tetszik is!
– Azért a helyedben én nem hagynám el a reményt! – sugallta ugyanaz a hang.
– Frázisokat én is tudok puffogtatni! Nincs valami jobb ötleted, ha már így belekotyogsz a monológomba? – morogta indulatosan. – Hé, ki a csuda vagy te, és hol a csudában bujkálsz?
Ám erre nem kapott választ.
Másnap Levente tőle is elbúcsúzott:
– Kívánom, mielőbb jöjjön érted álmaid fehér lovas daliája! És ha a palota környékén jársz, egyszer se habozz bekopogtatni! Bármikor szívesen látlak!
– Te is légy boldog! – válaszolta nagy önfegyelemmel.
