Nagyapámon jár az eszem. A szeretetreméltó, mindig barátságos férfin, akit anyu is csak Berg bácsinak ismert. Nehezen ugyan, de már elfogadtam, amiért engedelmeskedett nagyi kérésének, és mindhalálig titkolódzott. No de hogy a háborúban pár keretlegény parancsnoka volt! Ezzel, azt hiszem, sohasem fogok megbékélni! Mert a keretlegény tán csak egy paraszthajszálnyival jobb, mint a nyilas pribék! Vagy fordítva?! A Jani papa, apai nagyapám, ha valakit vérig akart sérteni, azt mondta neki: „kiváló keretlegény lett volna belőled!”. Nem a levegőbe beszélt, mivel kommunistaként ő is muszos volt. Szerencséjére épségben túlélte, így apám nem hadiárvaként nőtt fel.
Nagyon szeretném tudni, Imre nagyapám hogyan dolgozta fel ezt az egész nyavalyás históriát? Vajon belül emésztette magát? Gyötörték-e rémálmok, vagy megbékélt önmagával? Kislányként kiegyensúlyozott, elégedett embernek láttam, de hát ez mit se számít. Hisz csak felületesen ismertem!
A franc essen az egészbe! Kellett ez nekem? Erre nem számíthattam! A hallottakat mostantól púpként cipelhetem a hátamon!
Mit fogok majd mondani a leendő páromnak, később meg a gyerekeimnek, amikor a dédapjukról kérdeznek? Semmit? Hallgassak az egészről, amiként anyu tette? Vagy gondosan megrágott féligazságot? Netán mindent? Úgy, ahogyan a nagyitól tudom? Esetleg csupán arról beszéljek, amit közvetlenül megtapasztaltam? Azaz egyetlen szót sem a Berg bácsiról, hanem a Pált emlegessem dicstelen nagyapámként? És hogy soha le ne bukjak, dobjam tűzre a Krónikát, meg ezt a levelet képestől? Az egyik megoldás rosszabbnak tűnik, mint a másik. Az cseppet sem vígasztal, jó pár évem van felkészülni a kellemetlen beszélgetésekre.
Kisírt szemmel megyek vissza. Nagyi magába roskadtan üldögél.
– Nagyon kérlek, áruld el már végre, kinek és mivel sikerült téged rávenni arra, hogy mindezek után a Pállal éld le az életedet!
– Jaj, légy már egy kis türelemmel! Muszáj mindent részletesen elmesélnem, hogy megértsél! És megbocsáss! Ugye, jó lesz így?
– Rendben van, hallgatlak! – sóhajtom.
– Nos, azt ugye mondanom se kell, hogy akkor egy világ dőlt bennem össze! Leroskadva zokogtam, miközben számot vetettem a sorsommal: „Először is, a Pali évek óta rengeteg dologban hazudott nekem. Talán megbocsájtható! Hogy a fronton, harc közben katonákat ölt meg! Ezt mindvégig tudtam. Irtóztam persze a gondolatától is, de hát a háborúról mégse ő tehet! Azonban ártatlan, fegyvertelen magyarok vére tapad a kezéhez! És még az Imrééhez is! Mindketten háborús bűnösök! Legalábbis így sulykolták belénk a kötelező szemináriumokon. Hogyan élhetek majd ilyen szégyennel?” Megfordult a fejemben, hogy azon nyomban kimegyek az udvarra, és a kútba ugrom. Ha nincsenek a gyerekeim, meg is teszem! Közben az Imre csendesen, ám rettentő határozottan válaszolt:
„– Csakhogy én legalább szégyellem magam emiatt! Nem takaródzok azzal, hogy parancsot teljesítettem. Mert az nem mentség! Életem végéig sajnálni fogom, amiért szökés helyett bevonultam! Magamévá téve a rengeteg maszlagot, amivel leventeként, és odahaza apámék tömtek! Aztán az egyik muszos századhoz vezényeltek, egy rajnyi keretlegény parancsnokának. Kevés derék, a többi meg hitvány…
– Mi mind rendes magyar emberek voltunk! – vágott közbe a Pali.
– Én erről azokat a szerencsétleneket kérdezném, akikre felügyeltünk. Akiket a magafajta nem tartott se rendesnek, se magyarnak, se jó hazafinak! És miért? Csak mert nem kereszténynek születtek! A maga hülyesége miatt közülük alig páran élték túl!
– Ezt kikérem magamnak!
– Ejnye, Kövi, legalább most ne önérzeteskedjen! Ha maga ott, azon az éjszakán a kapott parancsot pontosan hajtja végre, az egész századdal dezertálni tudunk. Mi is volt a parancs? Emlékszik?
– Melyik, tizedes úr?
– Ne játssza nekem az ostobát, Kövi! No mindegy, felfrissítem az emlékezetét: mindenki csakis akkor tüzeljen, amikor az elöljárója kiadja a tűzparancsot! És ehelyett mit tett maga? Mikor felriadt a szendergésből, és látta, hogy másznak kifelé az emberek a lövészárokból, vaktában lövöldözni kezdett. Ugye, így volt?
