Lassan, kínlódva haladt. Többször a kelleténél nagyobb darabot hasított le, így mind kisebb lett a kísérleti csanaknak szánt faragvány. És még csak a külső résznél tartott, a belső mélyedés kivájása újabb próbatétel lesz.
Teltek-múltak a napok, a faragható apróbb fadarabok egyre fogytak, és Gyöngy még mindig nem érezte elég felkészültnek magát. Gyakran rátört a kishitűség, ellenben ennek óvakodott hangot adni, nehogy Rozi újra kioktassa.
Esténként, amikor fáradtan befejezte a munkát, elővette a bőrdarabot, ám azon változatlanul az utoljára előtűnt két versszakot, és a bevésendő jeleket látta.
– Tehát – állapította meg jókora sóhajjal –, még nem készültem fel eléggé. És ha így folytatom, soha nem is fogok!
– Ejnye – hallotta a hangot –, már megint alábecsülöd magad.
– Á, csak realista vagyok!
– Ne hidd! Ahhoz képest, hogy csak most kezdtél faragni, és senki sem mutatta meg a fogásokat, nagyon jól haladsz. Szerintem itt az ideje, hogy nekiláss az igazinak.
– Na de mindig elrontok valamit! – ellenkezett.
– Igen, ha kapkodsz. Légy türelmes, dolgozz apró mozdulatokkal. Meglásd, sikerülni fog!
Ímmel-ámmal vacsorázott. Hópehely bezzeg mohón befalt mindent, amit eléje tett. Szinte fuldokolva habzsolt, közben pedig sóvár szemekkel nézte gazdiját:
– Még, még!
Éjszaka megjelent álmában az a kedves nőalak, aki annak idején Megyer mezején is lelket öntött belé:
– Ne rettegj attól, hogy kudarcot vallhatsz! Bízz magadban, képes vagy a feladat végrehajtására! Sőt, ezt a világot egyedül te mentheted meg!
Mielőtt válaszolhatott volna, a látomás szertefoszlott. Helyette Dömötör jelent meg, aki sorra kezébe vette faragványait, szakértő szemmel forgatta őket:
– Gyöngy, büszke vagyok magára!
Ekkor furcsa mozgású, ismeretlen fiatalember lépett a képbe, aki kitárt karral kérlelte:
– Ments meg, kérlek, vár a szerelem! Minden nap újabb kínszenvedés, amit ebben a rongybaba testben kell töltenem. Siess!
Hirtelen egy apró, csúnyácska nő tolakodott erőszakosan a fiú elé:
– Ne hallgass rá! – rikácsolta. – Ő az én játékszerem, nem engedem át soha senkinek! Te nem ide való vagy, takarodj, mielőtt megbánod! Velem nem kelhetsz versenyre, mert nekem van önbizalmam, míg neked nincs, nincs...
Keserves hangok szakították ki rémálmából. Hópehely csukott szemmel hánykolódott, és sírt. Kétségbeesetten, sokáig simogatta, mire a kutyus végre megnyugodott, és aludt tovább.
Gyöngy hanyatt feküdt, és iménti vízióján töprengett, ami úgy tűnt, társára is átragadt.
– Szóval, ez a kulcs – dünnyögte végül –, önbizalom. Elhinni, hogy képes vagy megtenni valamit. Hát, ha csak ezen múlik, akkor ez a rusnyaság felkötheti az alsóneműjét.
Reggel határozottan vette kézbe a legnagyobb fadarabot. Pillanatra behunyta a szemét, és tisztán látta, hogyan lehet benne elhelyeznie a csanakot, miként kell kialakítania a fülét, hogy tekergő kígyót formázzon. A faragvány kecsessége lenyűgözte, és a kidolgozása sem tűnt ördöngösségnek.
– Igen, meg tudom csinálni! – jelentette ki, és kinyitotta a szemét.
