(az elejére)
Másnap reggel végre ez állt az útmutatón:
Égő-tenger sós vize
Ivókalányt fürdesse,
Három éjen s napon át,
De ne lássad Hold arcát.
Víznek csalfa tündére
Cserpákot elemelne.
Tárgyad őrizd éberen
Sikered a kezedben.
Elégedett mosollyal az arcán morfondírozott az újabb feladaton:
– Ivókalány, cserpák, sohasem hallottam ezeket a szavakat. Nyilván más vidékeken így nevezik a csanakot. És három napig kell a tengerben pácolni. Meg szüntelenül strázsálni, nehogy ellopják. Húzósnak ígérkezik, de legalább nem igényel kézügyességet!
A földre öntötte a bogrács tartalmát. Óvatosságból egy darab zsineget ügyeskedett keresztül az edénykék fülein, majd egy elég vastag gally végére akasztotta azokat. Gondolta, ha a botot a vállára veszi, akkor menet közben nem kell hozzájuk érnie. Némi töprengés után a kondért és a szekercét bedugta a patak tiszta vizébe, remélve, csakhamar nyoma sem marad rajtuk a sárkányfa vérének. Órákig áztatta őket, mire úgy tűnt, eléggé megtisztultak, hogy megfoghassa őket. Csapott egy gyors, könnyű ebédet, aztán magára aggatta kevéske motyóját. Némi sajnálattal nézett még egyszer körül a Fodros partján, majd felkerekedett a halász háza felé.
Útközben töprengett, hogyan pácolhatná három napig faragványait a tengerben úgy, hogy holdfény ne érje őket. Ám erre nem jött rá.
– Sebaj – gondolta –, talán Márton ismeri a választ. Majd megkérdezem.
A negyedik reggel óvatosan hozzáért bal kezének kisujjával az egyik, már teljesen száraznak ítélt csanakhoz. Mivel nem történt semmi rossz, most már bátran kézbevette, és úgy forgatta az égővörös faragványokat. Elégedett volt a látvánnyal, hiszen pár héttel ezelőtt kinevetett volna bárkit, aki azt mondja, hogy valaha is faragni fog. Vidáman szedelődzködött össze, és estefelé elérkezett a Szőke-folyó partjára.
– Jó estét, Márton – köszöntötte a halászt –, visszajöttem.
– Magának is, szép kisasszony. Örülök, hogy sikerrel járt!
– Honnan tudja? – kerekedett el a szeme.
– Magára van írva. Úgy néz ki, mint akivel madarat lehet fogatni. Igazam van?
Gyöngy diadalmasan mutatta a remekeit, amire az öreg csupán annyit szólt:
– Rendes munka.
Bár több dicséretre számított, magába fojtotta a csalódását. Azután majdnem kimondta: „nem tudja…”, amikor észbekapott, és így kérdezett:
– Mondja, mivel szokták ezeket megcsiszolni? Mert az még hátravan.
– Sikárlófűvel, amit egyesek zsurlófűnek is neveznek. Főleg vizenyős területeken nő.
Mint múltkor, aznap is halászlével traktálta Márton. Testes vörösborral öblítették le a tüzes levet.
– És innen hová visz az útja, szép kisasszony?
– Azt hallottam, jót teszek, ha az Égő-tenger vizében áztatom ezeket egy darabig. Oda tartok.
– Hm… Hát maga tudja. Aztán vigyázzon a tündérekkel, huncutkodnak az óvatlan utazóval.
– Magával mit műveltek?
– Velem? Semmit.
– ??? – meredt rá Gyöngy.
– Ugyanis nem mentem még sohasem a part közelébe. Nem véletlenül lakatlan az a vidék.
– Értem – bólintott elgondolkodva. – Szóval, csak beszélik, hogy veszélyes az a hely.
– Így is mondhatjuk – somolygott a halász.
– No, akkor még egyet kérdeznék. Maga szerint mit kellene tennem, hogy három napig ne lássam a Hold arcát?
– Hát, sok útja-módja van annak – csippentett a szemével az öreg.
– Például?
– Arccal a földre fekszik, és nem nézelődik. Vagy a fejére húz valamit.
– Nem, azt hiszem, nem erről van szó. Maga mit tenne a helyemben, ha ezt hallaná:
Égő-tenger sós vize
Ivókalányt fürdesse,
Három éjen s napon át
De ne lássad Hold arcát.
– Aha, ez így mindjárt más – bólintott Márton. – Én újholdkor mennék, pontosabban előtte egy nappal.
– Tényleg! – csapott Gyöngy a homlokára. – Hogy erre nem gondoltam! Köszönöm. Mikor lesz a legközelebbi újhold?
– Öt nap múlva ráér elindulni, hogy időben odaérjen, addig meg maradjon nálam!
