"– Úgy konkrétan mostan semmire - adta az ártatlant Pali. – De hát az ilyesmit sose lehet tudni ugyebár előre! Egyszer csak úgy beüt a baj! Tudod, váratlanul, kiszámíthatatlanul. És hát hányszor hallottad már, hogy az édesapád mennyire nem szívlelheti ezt a Berget. Mi van, ha példának okáért mondjuk netalán tán feljelenti? Egy rettentően elkeseredett ember manapság sok mindenre képes ugyebár… De nem, nem! Bocsáss meg kérlek, hogy ilyesmi egyáltalán az eszembe jutott! Szegény édesapád ilyesmire bizonyosan képtelen lenne!...
– Jaj! Halálra rémítesz! Ugye vigyázol, nehogy valami rossz süljön ki ebből! És ugye, az én Imrémnek nem eshet semmi baja? Hisz szegény már amúgy is borzasztóan sokat szenvedett!”
Szerencsétlen, naiv nagyi! Kétlem, hogy rajta kívül akadna ember a földön, aki hasonló helyzetben nem küldené el a fészkes francba ezt a minden hájjal megkent szélhámost!
„– Én azt hiszem, mi több, egészen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek attól lesz a legjobb, ahogyan azt már mondtam ugyebár, ha mi ketten gyorsan újra összeházasodunk. Mert ha mi újra férj és feleség leszünk, akkor bizonyosan minden bajt megelőzünk ugyebár. És akkor a miniszterhelyettes elvtárs is megnyugodna végre, hogy minden rendben van velünk. Tudod, nagyon megkedvelt, és iszonyúan a szívén viseli a sorsunkat! Képzeld, minden nap megkérdezi, hogy hogy van a családom? Bizony! És türelmetlenül várja ugyebár a jó híreket felőlünk! De nehogy azt hidd ám, hogy sürgetni akarlak, vagy ilyesmi! Aludj rá egyet! Sőt, beszéld meg édesanyáddal! Mert hát én nem is ismerek nálánál bölcsebb asszonyt. És én holtbiztos vagyok ugyebár benne, hogy ő aztán csakis a legjobbat akarja neked meg az unokáinak!”
– Képzelheted, hogy én akkor egész éjjel le se hunytam a szemem! Egyre csak az járt a fejemben, amit a Pali mondott.
– Ha jól látom, a Pál akkoriban egyáltalán nem udvarolt neked! Semmi kedveskedés, sem szép szavak! Ráadásul azt sem ígérte, hogy boldoggá tesz, és hűséges lesz! Ehelyett ijesztgetett, és alig burkoltan fenyegetett! Sőt! Még volt képe hozzá, hogy a dédapámat is piszkolja! Te meg mindezt észre sem vetted! Vagy nem is akartad?! – kérdem vádlón.
– Hát… – fészkelődik kényelmetlenül –, ma már én is roppant jól tudom, hányszor és mennyire rútul és alaposan csapott be! De higgyél nekem, Ilmuskám, hogy ez akkor nekem az eszembe se jutott! Sajna, bármennyire is szégyenlem, de még erre se magamtól jöttem rá! Hanem évekkel később egyszer részegen kifecsegte, hogy az egészet az apámmal együtt főzték ki! Máig nem bocsátottam meg magamnak, hogy butuska falusi liba módjára mindent elhittem! Az első szótól az utolsóig! Mert iszonyatosan megrémültem szegény Imre miatt! Ugyanis rettenetesen féltettem őt! Tudod, akkoriban elég volt valakiről azt suttogni, hogy a nép ellensége, és örülhetett az illető, ha pár év börtönnel megúszta! Az apámról persze, annak ellenére, hogy nyíltan gyűlölte az Imrét, azt azért még álmomban se tételeztem föl, hogy így akarna ártani neki. Meg a Paliról se! No de az unokatestvéréről, a Feriről úgy sejtettem, másokkal tett már ilyesmit. Hisz emlékszel, maga a Pali mesélte, hogy a Feri szólt az érdekében. Úgyhogy reggel rögtön megmondtam a Palinak, hogy újból hozzámegyek.
– Úgy, hogy a nagyapámmal nem is beszéltél előtte! – ordítok fel. – De nagyi! Hát hogyan lehettél ilyen szívtelen! Hogyan tehettél ilyet!
