Ismét kettesben maradt a hűséges Hópehellyel. Bár arra számított, hogy ruhája megkeményedik a beleivódott sótól, az lágyan simult rá. Esteledett, ezért letelepedtek a parton. Amíg vendégeskedett a vízitündéreknél, nem számolta a napokat. Igencsak meglepődött, hogy éjszaka telehold világította meg a környéket.
Rosszul aludt, álmában számtalanszor átélte az állhatatosság próbáját. Csakhogy hol ennek, hol annak a csábításnak engedett, így elszenvedte azokat a borzasztó befejezéseket, amiket Villő ecsetelt.
– Kellett ez nekem? Pedig figyelmeztettek! – morogta reggel, amikor törődötten végre felébredt. – Én meg, hülye fejjel, csökönyösen ragaszkodtam, hogy megtudjam, mi történhetett volna. Biz’ isten, máskor hallgatok a szóra! Hé, Rozi, mit szólsz hozzá?
Kérdése megválaszolatlanul maradt. Vállat vont, elővette az utasításokat hordozó bőrt, hogy felidézze a következő teendőt:
Kéklő partján sikáros,
Zsurlófű ottan honos.
Nyomai faragásnak
Egykettőre elmúlnak.
– Mi a csuda lehet az a sikáros? – töprengett félhangosan. – Hallottam már,… várjunk csak… megvan! Gyerekkoromban, amikor a Pilisben túráztunk, az egyik rétet hívták így. Hogy miért? Senki sem tudta a csapatból.
– Hányszor mondjam, gondolkozz!!! – szólalt meg a rég nem hallott hang.
– Azt teszem, ha nem vetted volna észre! Lázasan gyötröm a fejembe épített CPU-t, egyelőre hiába.
A patak két oldalán csak üdén zöldellő mezőt, a távolban meg fenyőkkel benőtt hegyoldalt látott. Tétován lépett párat, lába alatt furcsán cuppogott a talaj. Lábbelije rögtön átnedvesedett.
– Hoppá! – csapott a homlokára. – Márton említette, a zsurlófű vizenyős területen nő. A dagonya már megvan, akkor előbb-utóbb a növényt is megtalálom. Már, ha tudnám, hogyan néz ki! Egyszóval ennyit a biológiatanításról!
– Már megint másban keresed a hibát! – korholta elmaradhatatlan kísérője.
– Jó, ezt visszavonom. De akkor sem tanították!
– Vagy nem tanultad meg!
Ekkor kezdett az agyában derengeni, hogy valaha, évmilliókkal korábban óriási zsurlók borították a földet, látott is róla képet.
– Nyilván a maiak jóval kisebbek. És ha smirgli helyett használják, az a minimum, hogy érdesek.
Sorban tapogatta a különféle növényeket. Akadt, amelyiknek a levele szinte borotvaként hasított az ujjbegyébe. Dühösen nyomkodta, hogy kivérezzen a seb, azután jóval óvatosabban közelített a többihez.
Órákig keresgélt, amikor egy furcsa csoportra lett figyelmes. Majdnem a térdéig értek a vastag száron nővő rövid levelek, amelyek távolról üvegmosó kefére emlékeztették. Közelebbről is. Ráadásul keménynek és reszelősnek bizonyultak. Sikertelenül próbálta letépni az egyiket, csupán a bőrét sértette fel vele.
– Szóval, téged kerestelek – rikkantotta elégedetten. – Na, megállj, rajtam nem fogsz ki!
Késével levágott néhány szálat, majd eltávolodott a pataktól, hogy száraz helyet találjon. Hamarosan ráakadt, komótosan letelepedett, és elővette faragványait. Az Égő-tenger vizétől a sárkányfától kapott vörös szín még élénkebbé vált. Megmarkolta a növénycsomót, és elkezdte velük az edényke öblét dörzsölni. Arra számított, hogy előbb-utóbb előtűnik az eredeti piszkosszürke faszín, mégse így történt.
Idegőrlően lassan haladt. Lélek se járt arra, a rosszhírű tenger közelsége nyilván mindenkit elriasztott. Szinte egész nap gépiesen súrolta a fát. Kevés ideje maradt Hópehely kényeztetésére, amit a puli zokon is vett. Esténként, mikor fáradtan leheveredett, éppen csak egy rövid simogatásra futotta az erejéből. Viszonzásként a kutyus éjjel klaffogva, csámcsogva rasztázta a szőrét, alig bírt tőle aludni.
Már elfogyott a hold, mire az első csiszolásával végzett. Boldogan simította végig a kész csanakot:
– Hát, nem egy szapora munka. Fél hónapomba került, de megérte! Tetszik!
– Örülök, hogy végre elégedett vagy – hallotta a dicséretet. – Vajon mit írtak a bőrre?
Ám azon az utoljára olvasott sorok álltak.
– Érthetetlen! – fakadt ki. – Olyan simára csiszoltam, hogy a napsugár hanyatt esik rajta. Mi a csudát kéne még tennem?!
