Levente dédszülei rég átköltöztek a Víg Gölöncsérbe, hogy öreg napjaikat népes családjuk körében töltsék, az ifjú király így most egyedül, kicsiny udvartartással lakott a palotában. Követve Mátyás puritán elveit, takarékoskodott országa pénzével. Nem rendezett minduntalan fényes lakomákat, bálokat. Körülötte sem lebzseltek léhűtő udvaroncok, egyre csak azt lesve, hogyan tömhetnék meg a zsebüket.
Magvető havának utolsó napja volt. Az emberek szeretteikkel odahaza mulatozással ünnepelték az őszi munkák befejeztét, és készültek az előttük álló bánatos, latyakos hetekre, amikor legszívesebben a meleg kályha mellett töltik majd az időt.
Levente meglepetésnek szánta, hogy családjának körében fognak vacsorázni. A palotába érve egy szolgálólány gondjaira bízta Gyöngyöt, kísérje a vendégszárnyba, segítsen neki ünnepi ruhába bújni.
– Hogy hívják a királynét? – kérdezte öltözködés közben.
– A fenség még nem házasodott meg. Még csak nem is keres magának feleséget! Soha nem rendez vigadalmat, hogy valaki hozzávalót találjon – csacsogott a lány, és sokat sejtetően, leplezetlenül végigmérte. – Pedig jelentkező akadna bőven!
Gyöngy tettette, hogy nem vett észre semmit.
– Vajon mire véljem a meghívást? – tépelődött. – Levente hercegkisasszonyként bánik velem. Tán még mindig szerelmes belém? Mit csináljak?
Hiába remélt Rozitól tanácsot, az hallgatott.
Este, mikor belépett a hatalmas ebédlőbe, meglepődött a Víg Gölöncsér lakói láttán, akik nagy szeretettel, családtagként fogadták.
– Gyöngy, te hová ülnél? – kérdezte előzékenyen a házigazda.
– Ha lehetne, Katica és Odi közé. Remélem, nem sértek meg vele senkit!
A király asztalhoz tessékelte vendégeit, és kezdetét vette a meghitt hangulatú lakoma. Annak készítésébe Odi és az ifjabb Mátyás is besegített. Előételnek az aranyló húslevesben főtt velős csontokat hordta fel az udvari szakács. Pirított kenyérre ütögették rezgő belsejét, sóval-borssal vadították, ki-ki kedve, ízlése szerint. Aztán érkezett maga a leves, alaposan bezöldségelve, csigatésztával, apróra vágott, omlós marhahússal.
Itt kis szünetet tartottak, beszélgettek. Levente gyakran legeltette a szemét Gyöngyön, akit már legelső találkozásukkor egyszerű ruházatában is csábítóan szépnek látott, nemhogy az elegáns, udvari öltözékben. Ugyanígy voltak vele a többiek is.
– Kivirultál és fiatalodtál – adott hangot véleményüknek Katica. – Csak nem fürödtél meg valami csodaforrásban?
– Á, biztosan csak a ruha meg a világítás teszi – szabadkozott, bár öltözködés közben már maga is megállapította, sokat változott, mióta utoljára tükörbe nézett.
– Nos, mesélj, merre jártál, mit csináltál! – kapott az alkalmon Levente.
– Ó, semmi különöst. Megfordultam sokfelé, néhol megálltam. Jobbára unalmasan peregtek napjaim. Keresem, de idáig még nem találtam meg a célom. Úgyhogy hamarosan tovább kell vándorolnom. Ám nagyon köszönöm ezt a váratlan pihenőt.
Asztaltársai oldalát furdalta a kíváncsiság. Próbálták bővebb szóra bírni, azonban ő kitartott amellett, hogy semmi érdekeset nem tud mesélni. Végül Odi segítette ki:
– Úgy gondolom, egyszerűen nem tartoznak ránk az élményei, csak ezzel nem akar megsérteni. Beszéljünk hát másról! Sőt, szerintem lássuk, mi jót készített még az ínyesmester!
Gyöngy hálásan mosolygott.
Főfogásként harcsából főzött paprikással és kapros, Megyer mezejéről származó juhtúróval, meg friss tejfellel ízesített, liszttel kevert krumpliból szaggatott sztrapacskával örvendeztette meg a szakács az asztalnépet. Mellé ametiszt színű, üde gyümölcsillatot árasztó rozéborral öntözték torkukat, hogy a hal úszhasson.
Némi szuszogás után almás rétessel töltötték ki azt a kevéske helyet, ami még szabadon tátongott a bendőkben. Ezt sokéves, hatputtonyos aszúval öblítették, majd halkan beszélgetve ejtőztek.
Aztán zenészek jöttek, a fiatalabbak táncoltak, az öregek meg gyönyörködve nézték őket. Gyöngy félrevonta Katicát és Odit:
– Szeretnék tanácsot kérni tőletek, hatszemközt!
– Gondolom, a bőrdarab valami teljesíthetetlennek tűnő feladattal örvendeztetett meg – mosolygott a férfi.
– Á, egyáltalán nem bonyolult. Csak az a bökkenő, hogy nem ismerem azt a növényt, amit meg kéne találnom.
– És mi lenne az? – érdeklődött Katica.
– Vasfű. Vasföld király udvarában terem.
– És Sárkányölő éjjelén kéne leszedned – bólintott a férfi.
– Honnan tudod?
– Annak idején Táltos, a szülőfalum sámánja tanította. Ám sohasem láttam.
– Mit tehetnék? – sóhajtotta Gyöngy elkeseredetten.
– Táltos valószínűleg már nem él. Amikor születtem, már akkor is javában benne járt a korban.
– Szerintem kérdezzük meg Leventét – javasolta Katica.
– Muszáj?
