– Történt köztetek valami? – firtatta az asszony.
– Nem. Azaz igen – vörösödött el. – Még Megyer mezején… Szerelmet vallott, én meg elküldtem… Gyereknek tartottam… Sosem hozta szóba, és fogalmam sincs mostani érzéseiről.
– Te mit gondolsz róla most? Tetszik?
– Izé… hogy is mondjam?! – feszengett. – Senkit nem akarok megbántani.
– Akkor erről ne mondj semmit! – bíztatta Odi. – Azonban segítséget bátran kérhetsz tőle. Ide is hívom.
– Ne… – próbált tiltakozni, de elkésett.
Nemsokára négyesben folytatták a tanácskozást. A férfi tömören ismertette, milyen feladatra választódott ki Gyöngy.
– Nos – fejezte be –, kéne találnunk valakit, aki beavatja őt az erővel bíró fűvek ismeretébe.
Levente pár percig emésztette a hallottakat, közben ráncolta a homlokát.
– Ne tedd, fiacskám – intette Katica –, öregít, és úgy marad.
– Köszönöm, majd vigyázok – mosolygott rá hálásan az unokája. – Azt hiszem, hallottam valakiről, aki esetleg segíthetne.
– Hiszed vagy tudod? – kérdezte Odi.
– A vasföldi udvarban él egy vénséges vén javasasszony. Amikor ott vendégeskedtem, Vazul király messziről mutatta, azonban nem találkoztam vele. Az a hír járja róla, csodásan ért mindenhez, amit erdő-mező nyújthat, de olyan rigolyás, hogy famulus nem bírja nála egy napnál tovább. Nos, rá gondoltam.
– Más nincs? – tudakolta Gyöngy lehangoltan.
– Sajnálom, mással nem szolgálhatok – tárta szét a kezét Levente. – És még valami. A király sem könnyű eset.
Éjszaka nyugtalanul forgolódott. Hol a kibírhatatlan hírében álló öregasszonyon járt az esze, hol meg Leventén, aki egész este szemmel láthatóan majd felfalta a tekintetével, ám még csak egy halvány célzást sem tett vele kapcsolatos érzéseire. Ezt a témát könnyebben zárta le magában:
– Nos, szerencsére, nem hozta szóba, hogy kössem vele össze az életem. Bár… ha őszinte akarok lenni, jól esett volna… Sőt, valószínűleg igent mondok.
– Kizárt! – ellenkezett vele a lerázhatatlan hang.
– Hát ezt meg honnan veszed?!
– A kötelességtudatod erősebb annál, mint hogy egy szerelmes szóra félbehagyd, amit elkezdtél. Ráadásul úgy, hogy még nem ismerted meg az összes versenyzőt. Ha jól emlékszem, ezt a fiút nemrég még kölyöknek tartottad. Igaz?
– Rozi, hát te nem semmi vagy! – kacagott. – Még hogy versenyző. Csak tudnám, honnan veszel ilyen szavakat. Errefelé nem beszélnek így.
– Te viszont igen!
Egy ideig még mulatott magában a láthatatlan vitapartnerrel folytatott beszélgetésen. Nagyon szerette volna tudni, ki az, és hogy hogyan képes olvasni a gondolataiban. Ám ezekre a kérdésekre most sem kapott választ.
≈
– Aki a fűvek titkát bírja, lehet jó, lehet gonosz, ellenben semmiképpen nem rigolyás – szólt hozzá a Megyer mezején álmodott nő. – Inkább pontosnak, precíznek, szigorúnak jellemezném, ám ezeket a tulajdonságokat sokan félreértelmezik. Ne félj tőle, és legfőképpen bízz magadban!
Felriadt. Odakint virradt, azonban Enyészet havának első napján ólomszínű felhők borították az eget, belőlük nehéz eső szemerkélt. A lehangoló látvány szinte mindenkinek az életerejét elszívta, az esti lakoma öröme is lassan tovaszállt.
Összeszedte holmiját, és elbúcsúzott házigazdájától, meg a családjától.
– Az ajtóm mindig nyitva áll előtted – ismételte meg örökre szóló meghívását Levente. – Szerencse kísérjen utadon, és ha eljön az ideje, térj be hozzám!
– Köszönöm, nem felejtem el! – karolta át baráti öleléssel.
A többiek is jókívánságokkal halmozták el. Hópehely is mindenkitől kapott simogatást, így farkát büszkén felcsapva indult előre az Égő-tenger felé, Gyöngy pedig követte. Pár nap alatt a tengerhez ért. Belegázolt, lehajolt, hogy igazgyöngy nyakéke a vízbe érjen, és hívta barátait:
– Villő, János, kérlek, tanácsotokra lenne szükségem!
Még be sem fejezhette, máris a vízitündérek palotájában találta magát. A királynő és kedvese szeretettel üdvözölték.
– Ki vele, mit szeretnél tudni! – bíztatta végül a tündér.
– A vasföldi királyi udvarban élő javasasszonyhoz tartanék, hogy megtanuljam tőle a fűvek tudományát. Idáig főleg szóbeszédet hallottam bogaras természetéről, meg a nehézségekről. Sőt, a királyt sem igazán dicsérték.
– Hát, ez utóbbiban sok az igazság! – vakarta meg a fejét János. – Miután én Villőt, és a vízitündérek világát választottam a trón helyett, Piperkőc Vazul, az unokaöcsém lett az uralkodó. Nagyjából annyi idős lehet, mint te. Alapjaiban nem rossz ember. Onnan kapta a nevét, hogy mindennél jobban szereti magát cicomázni.
– Én sok ilyen embert ismerek, mégse ragasztják rá ezt a jelzőt.
– Gondolom, azok nem illegetik magukat egész nap a tükör előtt, meg öntik magukra a pacsulit literszám. A többit kitalálhatod.
– Értsem úgy, hogy az ország népe koldusszegény, míg a király nyakló nélkül tékozol.
